Megjegyzés: Ott tartunk, hogy a forksi Erdőben tartandó Bátorság Próbának kezdetére várnak a tanárok és a diákok. Ethan szokásához híven késik.



Tizenöt, tizenhat, tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc. Már csak Ethan hiányzott a diákok közül.

Az órámra pillantottam. Két perce és húsz másodperce maradt arra, hogy ne hagyjuk itt. Nekem pedig már csak két perc és tizenöt másodperc esélyem maradt, hogy vele tölthessem a mai estét. Láttam, ahogy Gabriel, a szemtelen biológiatanár próbálja visszafogni a hozzá tartozó csapatot az indulástól, miközben még barátságosan mosolyogni is próbál felém. Pontosabban, inkább kéjesen.

- Húsz – hatolt a fülembe Ethan hangja.

Még akkor is vibrált a levegőben, mikor megpördültem, hogy szembe fordulhassak vele. Szélesen vigyorgott, mintha meg sem fordult volna a fejében, hogy számomra nem volt mulatságos, hogy majdnem itt kellett hagynunk.

- Pontos vagy, Colle – kiáltott rá az egyik fiú a csapatunkból.

- Mint a halál – felelte ködös hangon Ethan, míg én vágyakozva néztem eperszínű ajkainak mozgását. Szenvtelen arccal rám kacsintott.

Válaszul megfogtam az állát és magam felé fordítottam lágyan, hogy figyelmeztessem, de Ethan csak fanyarul mosolygott. Megadóan elengedtem.



Csípősen hideg szellő sziszegett az erdőben péntek éjjel. Délnek tartottunk, pontosan abba az irányba, ahol annyi minden történt velem egy évszázaddal ezelőtt. Egy bizonyos pontig együtt haladtunk a többi csoporttal, majd amint elértük az első tisztást, ahol négyfelé ágazott az út, a csapatok külön váltak.

Lassan vezettem a velem tartó három diákot, én mentem legelöl. Ismertem annyira az erdőt, hogy a legveszélyesebb irány felé haladunk. Néha-néha átsandítottam a vállam fölött, hogy Jane mennyire boldogul a divatos cipőjével, de igazán csak Ethan testi épsége érdekelt.

Szorosan mögöttem lépkedett és nagyon úgy tűnt, hogy nem hajlandó csatlakozni se Jane-hez, sem az őt istápoló Roberthez. Ellenben feltűnt, hogy arcán egyfajta ingerültség játszik.

- Mi a baj? – súgtam halkan Ethan-nek.

- Nem is tudom… rossz előérzetféle – nyugtalanított el.

- Ebben az erdőben ma éjjel én vagyok a legveszélyesebb – válaszoltam halkan.

- Akkor mi ez a nevetséges gázspray a hátizsákban? – Vigyorgott Ethan szélesen a színpadi kellékeimet vizsgálgatva.

- Óvintézkedés… ha nincs akkora veszély, muszáj emberként megvédenem titeket.

Egy darabig csendben mentünk tovább.

- Találtam még egyet – hallottam a hátam mögött Jane elégedett hangját.

Már kilenc ereklyét megtaláltunk, többek között azért, mert arra vezettem őket, ahol el lettek rejtve az apró iskolai tárgyak. Már csak egy hiányzott, a tizedik.

Sűrű bozótosba érkeztünk, törzsüktől megszabadított fák szablyázták az utat. A szél fülsikítóan süvített, a fák vészjóslóan imbolyogtak. Érzékeim pattanásig feszültek. A hajamat fenyegetően csapkodta a szél. Az idő megállt egy pillanatra, és hallottam, amint egy test komótosan a földhöz csapódik, ezzel egyidőben pedig a nyelvem kiszáradt. Édeskés íz dörgölőzött hozzá, hogy alig bírtam magammal. „Ah”, nyögtem magamban a vér mámorító illatától, és nyelvemet alig bírtam megállásra kényszeríteni. Ajkaim harapni vágytak!

- Áh! – hallottam a Jane torkából feltörő sikolyt.

- Mi történt? – fordultam hátra reflexből, és egy pillanattal később már szorosan a karjaim közé fogtam a lányt.

Jane szempillái elnehezedve pihentek, így nem is volt annyira kényes az arca, inkább csak túl fiatalnak tűnt. Elájult. Ajkamat végignyaltam ismét. Majd' szétvetett a vágy, igaz fogalmam sem volt, miért tört rám ekkora eufória ettől a kis vértől.

- Elbotlott – mutatott Robert egy kiálló gyökér felé.

Feltűrtem vékony farmernadrágjának a szárát a térdéig. Mély seb volt, de nem komoly. Felpillantottam.

Ethan távol állt. Örvénylő szemében őrületesen csillogtak a vércseppek. Az eső ebben a pillanatban rázendített, végigfolyt a lány vérző sebén, s a szél elhordta távolabbra az illatot. Ethan mégis feszült tartással állt a távolban és ökölbe szorított kézzel figyelt. Mellkasa szenvedélytől hullámzott, és az a képtelenség jutott eszembe, hogy a szomjúság eleven tüze égeti torkát.

Miközben elláttam Jane-t, éles fájdalom hasogatta a torkomat a szomjúságtól, sziszegve szívtam magamba a levegővel együtt a friss vér zamatát. Gyorsan kiszabadítottam a steril gélt az elsősegély dobozból, majd átkötöttem vele a lány lábát. De mégis. Mintha a pokol tüze égetné a torkomat. Mi ez?

- Segítenél? – kiáltottam Ethannek.

- Én… nem bírok. – nyögte.

A szám elé emeltem a kezem, majd Robertet megbíztam azzal a feladattal, hogy vigyázzon Jane-re, míg megnézem, hogy mi történt Ethannel. Ez volt az utolsó tudatos cselekedetem azokban a másodpercekben. Valahogy egyre sötétebb lett az éj, miközben haladtam Ethan felé vagy csak az elmémet borította volna el a teljes sötétség? Amit utoljára láttam az volt, hogy Ethan arcán fájdalmas kifejezés terült szét, éjfekete szemei esdeklőn figyelték minden mozdulatomat. Egyik kezével egy fának támaszkodva állt, a másikkal mintha a lábát szorította volna.

- Állj! – mondta valaki. Talán Ethan. Vagy talán Edward hangja volt? Nem hallottam tisztán ebben a pillanatban, csak üres buborékként durrant szét a levegőben a kiáltása.

- Nem lehet… már nincs visszaút - suttogtam magam elé, torz arccal.

Gyorsan közeledtem felé, szinte rohantam.

Éles fogak mélyedtek Ethan ajkának puha húsába, édes, fiatal bőrébe. Vércseppek reppentek szerteszéjjel, mikor elrántottam magammal egy másik fa mögé, ahol más már nem láthatott. Élénkvörös esőcseppek szállingóztak körülöttünk, ahogy csókolóztunk tovább. Lejjebb csúsztam és csókom vonalán, pengeéles fogaim mentén apró vörös csík jelent meg: a vágy vonala… Gyönyörűen gyöngyözött rajta a vér.

Robert nem vett észre semmit, végig Jane-t ápolta.

Egyedül voltam Ethannel! Végre érezhettem csókjának nedűjét, végre átadhattam magam ennek az észveszejtő élvezetnek! Túl gyors voltam, ahogy lehámoztam lapos mellkasáról a kabátot. Eztán mohón felszakítottam az ingét, mire heves csókjaim közben meghallottam egy oda nem illő hangot, egészen közelről. Ethan hangos zihálása mellett egy hörgésre hasonlító hangot hallottam. Belőlem jött!

Összecsuklottak a térdeim és a földre rogytam. Ethan lábszárán szinte teljesen ugyanolyan seb éktelenkedett, mint amit az imént Jane-nél láttam. Hát ettől vesztettem el néhány pillanatra önmagamat!

- Mi a fene? – tűnődtem el.

- Az erdőben csapdák vannak, Bella. – mondta Ethan, de alig értettem, mit beszél, olyan hangosan zilált.

- De, ki ellen? – kérdeztem immár visszatérve a valóságba.

- Talán mégsem te vagy a legveszélyesebb… - felelte elmerülten Ethan.

- Nézd meg, mit tettem veled. – Erőt merítettem, hogy végigrajzoljam szája szélét és megérintsem az apró sebet, melyet rajta ejtettem heves csókommal. Majd fájdalmasan végignéztem a nyakán éktelenkedő nyomokon, mely önkontrollom szinte teljes elvesztését jelentette.

- Ugyan, Bella, semmiség.

- Azt kérted, hogy ne menjek feléd – emlékeztem vissza Ethan ellenállására.

- Csak miattad – biztosított Ethan, és gyorsan körbetekerte gézzel a lábszárán éktelenkedő sebet.

- Mégis félsz tőlem – tartottam magam.

- Attól féltem, hogy visszafogod magad vagy rosszul fog érinteni, hogy megsérültem. Ami történt, az izgalmasabb volt, mint amire számítottam.

- Rendben, de mostantól elővigyázatosabbak leszünk! - közöltem vele makacsul, mire az ég felé forgatta a szemeit.

Végignéztem rajta. Haja egy darabon esőtől ázottan tapadt a homlokára, ajkai egészen felduzzadtak a heves csókunktól. Egyik mellkasán szétszaggatott ing alól kivillant kiálló kulcscsontja és bőre ezüstös fényt vetett a holdfény mellett. Szemében mégis volt egyfajta fájdalom, de aztán meggyőzött róla, hogy semmi baja.



Sötéten aranyló szemekkel tértem haza aznap hajnalban. A tizedik ereklyét nem találtuk meg két sérült diákkal a csapatomban, így csak a második helyet szereztük meg a versenyen. Ethannel megbeszéltük, hogy hétfőn találkozunk az iskola parkolója mögötti padnál tanítás előtt, ahogyan az elmúlt hetekben tettük.

Még aznap éjjel észrevettem a tükörben, hogy szemem aranyló foltjaiba piros kristályszerű pontok keveredtek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés