Fogtam Bella kezét, és a gondolatra, hogy semmi nem biztosítja az elméletünk helyességét, elszállt a kevéske reményem is, ami néhány pillanatig éltetőleg hatott rám. Ez az újbóli reménytelenség azonban most más volt, nem olyan értelmetlen, mint azelőtt. A tekintetem találkozott Belláévál, hosszú, kínkeserves napok alatt csak azt tartottam fontosnak, hogy maradjak mellette. De egyszer sem fejeztem ki neki, hogy szeretem, egyszer sem beszélgettem vele hosszasan, csak vártam, hogy egymaga felkészítse magát a halálra. Ő más volt velem szemben: pontosan hallottam, miket mondott a többieknek, leginkább anyámnak és a nővéreimnek – mindig megkérdezte, hogy vagyok valójában, hogy mikor maradok vele éjszakára, nem adom-e jelét annak, hogy örül az apaságomnak; pontosan tudtam, mit érzett irántam; Jasper amikor képes volt elviselni minket és az érzéseinket, mindig felém szuggerálta azokat. Tudtam, mire vágyna Bella, de nem voltam magamnál, semmi más nem tudta kitölteni az elmém, csak az, hogy meghal, és ez a tény csak arra volt elég, hogy butának tartsam az érzéseit, a kérdéseit. Én is készültem a halálára – önző módon, természetesen. Bele kellett volna gondolnom, hogy rosszul hazudok, hogy helytelenül viselkedek. Nem csak annyi lett volna a feladatom, hogy csendesen várakozok, néha-néha kedvesen szólok hozzá. Azt hiszem, az egyetlen helyes cselekedetem az volt, hogy Jacobot beavattam ebbe az egész bolondokházába, csak Bella nem díjazta ezt. De engem nem érdekelt, hogy Jacobnak új falkát kellett létrehoznia, mert ő legalább erős volt, beszélgetett Bellával, őszintén volt vele kedves – vagy néha durva is. De persze… egyikőnk se volt jobb vagy erősebb Bellánál. Gonosz volt benne az a valami, jól mondta Jacob, vért és halált akar. És mégis, a sors elég csalfa volt: Bellában lakozott a gonosz, és ő mégis megtudta őrizni az igazi szerelmet, vágyat irántam. Ha engedtem volna, ki is fejezete volna nekem. Nem úgy kellett volna mellette lennem a kevéske időben, ami még hátra volt neki, ahogy eddig tettem. Minden nap meg kellett volna neki mondanom, hogy igazán úgy szeretem, mint ahogy ő engem, és ugyanúgy kell nekem, mint én neki. Éjjelenként őriznem kellett volna az álmát, Rosalie helyett ápolnom, segíteni neki, amiben csak kell.
Habár nem volt bennem remény, és nem néztem gyengéden Bellára, mégis megfogadtam magamban, hogy ezentúl én leszek az, aki támogatja őt, és nem Rosalie. Hogy ezentúl, ha csak éppen zenét szeretne hallgatni, én fogom elindítani a lejátszót. Nekem emlékeznem kellett, hogy meg kell hagynom a szabad akaratát, és ha ő engem akart, és ezzel egy időben akarta azt a valami is, akkor nekem engednem kellett, mi több, támogatnom őt.

Rosalie és Carlisle vitáztak, hogy felmelegítsék-e a vért, én a magam részéről egy kicsit megmelegítettem volna. Mégiscsak kellemesebb meginni melegen, mint hűtött állapotában. Óvatosan megszorítottam Bella kezét, mintha csak azt mondtam volna: tudom, hogy taszító, de köszönöm, hogy erős vagy. Jacob előtt nem akartam túl sokat beszélni, ő most túl dühös volt, és még mindig meg akarta ölni az izét.

Rosalie végül berohant a konyhába, hogy felmelegítse a vért, közben ahelyett, hogy Jacobot kivételesen megdicsérte volna az ötletéért, szidalmazta. „Semennyi légtisztító nem lenne elég, hogy a bűzét elnyomjuk. Még jó, hogy…”

- Hallgass, Rosalie – mormogtam, és összehúztam a szemeimet. Bella kíváncsian nézett rám, de csak megráztam a fejemet. Felesleges lett volna most, hogy Rose és Jacob kapcsolatán bosszankodjon. Rosalie visszalibbent, keresztül a szobán és ismét eltűnt.
- Ez a te ötleted volt? - suttogta Bella Jacobnak címezve, hangja durva és feszült volt, elég hangos.
- Ne rajtam kérd ezt számon. A vámpírod hazugságokat olvasott ki a fejemből – ellenkezett Jacob. Csendben maradtam, kellett, hogy Bella megértse, Jacob miért olyan mogorva.
Bella kissé elmosolyodott: - Nem hittem, hogy foglak még látni.
- Igen, én sem – felelte Jacob, s közben az járt a fejében, hogy mennyire kimerült, és hogy mennyire szeretne láthatatlanná válni. Nem akarta látni, ahogy Bella vért iszik.
- Edward elmondta, hogy mit kellett tenned. Sajnálom – motyogta kedvesem. Biztos voltam benne, hogy ő sem tett volna fordított esetben.
- Rendben van. Csak addig számított, amíg nem láttam Sem fejében, hogy mit akar tenni velem – hazudott Jacob. Ez már sokkal hamarabb eldöntetett, hogy kit fog követni Jacob. Az első eset volt, hogy örültem Jacob gyerekes szerelmének Bella iránt.
- És Seth?
- Ő most nagyon boldog, hogy segíthetett – válaszolt Jacob. Ezúttal őszintén.
- Utálom, hogy bajt okoztam neked – sajnálkozott Bella. Egy pillanatra elfintorodtam. A baj Jacob esetében nem volt akkora, neki még lehetett esélye arra, hogy teljes életet éljen.
Felnevetett, aztán sóhajtva lélegzett.
- Gondolom nincs semmi új, ugye? – kérdezte.
- Nem, nem igazán. Nem kell, hogy itt maradj és nézd – lehelte Bella.
Elmehetett volna Jacob, és tudta is, hogy ez egy jó ötlet volt Bellától, de látni akarta, hogy jobban lesz-e.
- Nincs igazán kedvem máshova menni - mondta, miközben igyekezett az érzelmeimet visszafogni, amint Leah is az eszébe jutott. Leah-t nem említettem Bellának, amikor Leah csatlakozott, Bella állapota megint romlott.
- A farkasos dolog kicsit vesztett a bájából, mióta Leah csatlakozott.
- Leah? – kérdezte kedvesem meglepetten.
- Nem mondtad el neki? – kérdezte tőlem.
Csak megráztam a fejem anélkül, hogy akár egy percre is levettem volna a tekintetemet Bella arcáról. Bella nem vette ezt olyan könnyen. Látszott, hogy érzékenyen érinti a hír.
- Miért? - lehelte.
- Hogy egyik szemét Sethen tarthassa – mondta Jacob tömören. Most őt sem érdekelte Leah.
- De Leah utál minket – suttogta Bella.
- Leah nem kedvel senkit - felelte. - A falkámban van – fintorodott el a szavaktól –, így követi az utasításaimat.
Bellán látszott, hogy nem igen győzték meg Jacob szavai. Biztosan elfelejtette, hogy a falka nem tud titkolni egymás előtt semmit, így aztán semmi oka nem lett volna arra Bellának, hogy féljen Leah-tól. Másrészt, Leah csak egy gyenge farkaslány volt, még a pöttöm húgocskám is elbánt volna vele.
- Tartasz Leahtól, de a legjobb haverod a pszichopata szőke? – viccelődött Jacob.
Sziszegés jött le fentről. Rosalie legszívesebben azon nyomban végzett volna Jacobbal.
- Ne . Rose….érti – motyogta Bella védelmezően.
- Igen – horkantott fel Jacob gúnyosan. - Megérti, hogy kész vagy meghalni, és nem aggódik addig, míg az ő mutáns élősködője megússza.
- Fejezd be a bunkóságot, Jacob – suttogta kedvesem. Egy kis elégedettséget éreztem, nekem sosem mondott efféle jelzőket. Csak a gyengesége miatt nem törődtem most ezzel tovább. Jacob elmosolyodott.
- Te mondtad, hogy ez megtörténhet.
Bella igyekezett nem visszamosolyogni, de a végén nem tudta visszafojtani mosolyát. Jó volt látni, hogy őszintén mosolyog. Késztetést éreztem, hogy én is elnyerjem ezt tőle, anélkül, hogy hazudnék neki.
Aztán Carlisle és a szóban forgó pszichopata megérkeztek. Carlisle egy fehér műanyag csészét hozott egyik kezében – valami fedővel és kanyargós szívószállal. Jó ötlet volt. hogy apám így hozta a vért, talán hogy nem látja Bella, segít neki. Carlisle habozott, a keze mely a csészét tartotta kissé megremegett. Bella észrevette, ismét rémülten nézett.
- Megpróbálhatnánk máshogy – mondta apám nyugodtan.
- Nem - suttogta Bella. - Előbb így akarom megpróbálni. Nincs időnk…
Kezei védelmezően a hasára siklottak.
Bella félrenézett és elvette a csészét apámtól. Kezei enyhén remegtek, és hallottam a lényt benne. Megpróbálta kezével felnyomni magát, de a fejét is alig tudta megmozdítani. Csak fogtam a kezét, nem akartam hozzáérni, mert nem akartam érezni, ahogy az izé mozog benne. Rosalie átkarolta őt, megtartva a fejét is, miközben én könyörögtem magamban, hogy szokjam meg, akkor is Bella marad, ha a szörny benne van.
- Köszönöm - suttogta Bella. Szeme végigsiklott rajtunk. Zavarban volt. Hát persze, hisz Bella az csak Bella volt. Ő mindig zavarban lesz, ha sokan figyelnek rá.
- Ne foglalkozz velük - mormogta Rosalie
Jacob már bánta, hogy nem ment el, de nem akarta felzaklatni Bellát azzal, hogy hirtelen eltűnik a nappaliból.
Bella az arcához húzta a csészét és a szívószálon keresztül beleszagolt. Egy percre hátrahőkölt, majd arca teljes elszántságot tükrözött.
Jacob és én egyszerre léptünk előrébb. Megfogtam az arcát. Más megoldást kellett volna találnunk.
- Bella, szerelmem – kezdtem, de közbevágott.
- Rendben vagyok - suttogta. Kinyitotta a szemeit és rám nézett. Arca egyszerre volt védekező, kérlelő, félelmet tükröző. - Jónak tűnik – mondta.
- Ez jó – válaszolta Rose. - Jó jel.
Az arcához nyomtam kezeim, ujjaim törékeny csontjaira fonódtak, hogy nyugtassam őt. Bella felszisszent és ajkait szorosan összeszorította, ahogy felkészült. Ez a mutatvány nem volt olyan gyenge, mint minden más benne. Mintha valami ösztön hajtotta volna, kortyolt egyet.
- Hogy van a gyomrod? Émelyegsz? - kérdezte Carlisle. Bella megrázta a fejét.
- Nem érzem rosszul magam- suttogta. - Ez az első, ha?
Rosalie sugárzott.
- Kiváló.
- Szerintem még korai Rose - mormogta Carlisle.
Bella kortyolt még egy kis vért. Villám gyorsan rám nézett.
- Ez teljesen be fog pörgetni? - suttogta. - Innentől számítjuk vámpírságom?
- Ez nem számít Bella. Semmi esetre, ezért nem halt meg senki - mosolyogtam élettelenül. - Még mindig tiszta a rekordod.
Lemaradtam – gondolta Jacob.
- Később megmagyarázom – mondtam mellékesen.
- Tessék? - kérdezte Bella.
- Csak magammal beszéltem - hazudtam. Most nem volt alkalmas magyarázkodni. De az emlékek hatására kicsit mosolyogtam. Végül is, Bella az én hősöm volt.
Bella megivott pár decit, igyekezve kibámulni az ablakon, mintha mi nem is lennénk ott.
Összehúztam a szemeimet, mikor Jacob arra gondolt, hogy nehéz megállnunk, hogy ne tépjük ki Bella kezéből a csészét. Fogalma sem volt arról, hogy ennél sokkal nehezebb helyzetekben is voltunk már.
- Jake borzalmasan festesz – krákogta Bella.
- No nézd csak kibeszél – vágott vissza Jacob.
- Amúgy – mikor volt, hogy utoljára aludtál? – folytatta tovább Bella.
- Á, nem vagyok teljesen biztos benne – hezitált Jacob. Egyre kábább volt.
- Na, Jake. Most a te egészségedért is aggódhatok. Ne légy buta – kérte Bella. Egyetértettem vele, nem kell, hogy Bella még Jake miatt is aggódjon. - Pihenj egy kicsit, kérlek - monda. - Van pár ágy fent az emeleten – vendége vagy bármelyiknek.
Rosalie tekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy egynél nem szívesen látott személy. Ami azt illeti, meg is értettem ezt, pláne, ha Emmett és Rose teátrális kapcsolatára gondoltam. Csökkentette volna a darab színvonalát a kutyabűz.
- Köszi Bells, de inkább alszom a földön. Távol a bűztől, tudod.
- Igaz – húzta el a száját.
Carlisle visszaért – felment az emeletre elégetni az üres vérkonzervet -, és Bella kiitta a vért.
Meglepődtem, mert tényleg jobban nézett ki. Egy kis szín lett az ajkaiban, és fel tudta tolni magát, óvatosan felült. Rosalie ösztönösen nyúlt felé, hogy megtartsa, ha elvesztené az egyensúlyát. De Bellának nem volt szüksége rá. Úgy éreztem, mintha az egyik fojtogató kéz a sok közül, elengedte volna a torkomat.
Mély levegőt vett, mielőtt megitta volna a következő csészével.
- Most hogy érzed magad? - kérdezte Carlisle
- Nem érzem betegnek magam. Kicsit éhesen…csak abban nem vagyok biztos, hogy éhes vagy szomjas vagyok, értitek?
- Carlisle csak nézz rá - mormogta Rosalie önelégült arccal. - Ez pontosan az, amit a teste igényel. Innia kellene még.
- Ő még ember, Rosalie. Ételre is szüksége van. Előbb hagyjunk egy kis szünetet, hogy meglássuk a hatását, aztán talán megpróbálhatunk adni még egy kis vért. Ez így megfelelő neked Bella?
- Rántotta - mondta rögtön, majd mosolyogva nézett a szemeimbe. Erőtlenül elmosolyodtam, visszagondoltam a nászutunkra. Bár ott lehetnénk még.
Jacob pislogott, mindig elfelejtve, hogyan nyissa ki a szemeit.
- Jacob – motyogtam. - Aludnod kellene egy kicsit. Ahogy Bella mondta, itt is szívesen látunk, de lehet, hogy számodra kint kényelmesebb volna. Ne aggódj semmi miatt – ígérem, hogy meg foglak találni kint, ha itt a szükség.
- Persze, hogyne - motyogta. „A vérszívó fel fog kelteni, ha valami rosszra fordul. Edward tartozik nekem” – gondolta.
- Megteszem - ígértem.
Hallgatott, majd kezeit Belláéra tette.
- Sokkal jobb - mondta.
- Köszi, Jacob - kihúzva kezeit az övéi alól és megsimogatta.
- Hozzatok neki egy takarót, vagy valamit - motyogta az ajtó felé indulva.

- Készítek neked rántottát, rendben? – simogattam meg Bella arcát. Rám mosolygott:
- Köszönöm – felelte halkan.