Prológus: Álom

Mindig az a perc a legszebb perc
Mit meg nem ad az élet
Az a legszebb csók, amit el nem csókolunk.

Mindig az az álom volt szép
Mely gyorsan semmivé lett
Amit soha többé meg nem álmodunk.

/Mihály István/

Egy sötét cellában feküdtem, a reménytelenség és a szomjúság elemi erővel kínzott. A sötét falak, a baljós csend és a szívemben érzett mélységes gyász megőrjített. Már nem ordítottam, nem kiabáltam és nem káromkodtam. Nem szidtam az életet, sem a kegyetlen fogva tartóimat. Jane és egy másik nő gyakran tettek látogatást a cellám előtt. Jane mindennap megtisztelt jelenlétével és válogatott kínzási módszereivel. A másik vámpír ritkábban jött, de azok az alkalmak sokkal rosszabbak voltak.

Jane általában addig kínzott engem azzal a gúnyos arcával, amíg a földre nem rogytam. Minden egyes alkalommal csilingelően nevetett, és elmesélte, hogy milyen jót vadászott, mielőtt betért hozzám. Apró részletekbe menően elmondta, hogy milyen érzés volt elvágni egy férfi torkát, és kiszívni a vérét, miután kielégítette a vágyait. Undorodtam tőle. A gyermeteg lányos külső, ami látszólag ártatlanságot mutatott, aljas hazugság volt, mégis mindenki bedőlt neki.

Amikor először jött, hogy megkínozzon, keserűen kinevettem. Nem mintha olyan különösen vidám lettem volna, de nagyon jól esett. Azt hittem, hogy csak egy tréfa és átvernek ezzel. De mikor távozott, nem volt erőm nevetni. A pokoli kín semmi ahhoz képest, amit ő okozott. Semmi. Nem csak fizikai fájdalmat okozott, de olyan képek lebegtek a szemem előtt, hogy majdnem beleőrültem. Az általa okozta látomásokban Bella szerepelt, és minden alkalommal, más halállal pusztult el a törékeny teste, minden alkalommal másképp hunyt ki a tekintete szeretetteljes fénye. Ilyenkor támadt a legnagyobb hangzavar. Én ordítottam kétségbeesetten, rettegő félelemmel, hogy mindez megtörténhet, vagy talán meg is történt, ő pedig harsogva nevetett a szenvedésemen.

Nem hatotta meg semmi. Soha senki előtt nem aláztam meg így magam, mint őelőtte. A büszkeségem egy hónap alatt hullott a porba. Attól a pillanattól kezdve, hogy a tömlöc rabja lettem, meghaltam a családom számára. Mert nekik azt mondták, hogy megöltek, ahogy kértem. Ma már tudom, hogy mekkora őrültség volt. Elárultam Carlisle-t, és a szeretteimet. Megtagadtam mindent, amire tanított. Még az is jobb lett volna, hogyha a nomádokkal öletem meg magam, mert a Volturi volt a lehető legostobább lehetőség. Soha az életben nem bántam meg így semmit, azon kívül, hogy elhagytam Bellát.

Az egyetlen, ami bíztatott, hogy Bella soha nem tudja meg, hogy mi történt velem. Ez az egyetlen, ami segített nem megőrülnöm a napi kínzások, a bezártság, a szomjúság, és az iránta érzett gyász következtében. És még valami… nem igazán volt mit veszítenem. Bella nélkül a létezésem teljesen haszontalan és értelmetlen. Mint az élet napfény nélkül, mint a gitár húrok nélkül, mint a szívem érzések nélkül. Mert ő volt számomra minden, és miattam halt meg. Csakis miattam, az én hülyeségem kergette abba az öngyilkosságba, hogy levesse magát azon a sziklán, és örök időkre a vízbe merüljön.

- Megjöttem! – rikkantotta álságos vidámsággal egy hang. Egy szőke hajzuhatag és egy kegyetlen mosolyba húzódó arc jelent meg a cellám ajtajában. Felnyögtem. Nem volt erőm felállni, de a fejem az ajtó felé fordítottam.

- Dögölj meg – nyögtem rekedten. A hangom reszelős és rideg volt. Nyoma sem volt a vámpír mivoltomból eredő természetes csilingelésnek és tökéletességnek. Biztos voltam benne, hogy szánalmas látványt nyújtok, de nem tudtam volna megmondani, hiszen olyan szinten sötét volt, hogy a vámpírlátásom sem működött rendesen. Csak homályosan láttam a testemet, és Jane alakját is. Egy halovány körvonal volt csupán, csak az arcát láttam tisztán. A vörös szemek nem ismertek kegyelmet, de elhatároztam, hogy ezúttal nem alázom meg magam. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy szenvedni lásson. Erős leszek, már csak azért is, hogy hű maradjak Bella emlékéhez.

A fájdalom nem ért váratlanul, a testem szinte már felkészülve várta a kések szúrásait, és minden más kegyetlen kínt. A gyomrom, ami kongott az ürességtől, és a vér hiányától, egyetlen ponttá zsugorodott. A tüdőm, amiben nyoma nem volt levegőnek - lassan száz éve - összenyomódott. A torkom egyetlen síkba rendeződött, a fejem észveszejtően zúgott, lángolt és mindenféle képek peregtek le a szemem előtt.

-.-

Egy szakadék mellett álltam, vagyis inkább egy sziklaperemén. Előttem Bella állt egy lenge nyári ruhában, és gyűlölettel figyelt. Furcsán éreztem magam, és lelkileg összetörtnek, ahogy ő is. Mindketten szenvedtünk. A lágy vonások most mérges fintorokká alakultak. A kedves hang, pedig olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiket már korábban is megérdemeltem volna. Nem értettem semmit sem, nem értettem, hogy hogyan lehettem ennyire idióta, hogy eljutottam idáig. Láttam, ahogy a kecses ajkak mozognak és beszélnek hozzám, de a szavak csak nehezen váltak értelmes mondatokká.

- Minden a te hibád, tönkretettél… Már nem vagyok ura önmagamnak, teljesen megváltoztam, már nevetni sem tudok. Lyukat égettél a mellkasomban és a sebek képtelenek beforrni. Bánom, hogy valaha is beléd szerettem, mert nem érdemelted meg.

- Bella… - suttogtam fájdalmasan. A kezemmel őhozzá közelítettem, de nem értem el. Vörös ajkai búcsúszavakat formáltak, majd egy gyors pillanat, és levetette magát a perem széléről. Nem tudtam semmit sem tenni. A lábaim bénán szegeződtek a talajhoz, az agyam bénultan és némán figyelte a lehetetlent. Éreztem, ahogy feltör bennem egy gát, és utána ordítok… De ő csak zuhant és zuhant… közben egyet villámlott az ég, átszelve a végtelen eget.

- Gyűlöllek, Edward Cullen! – sikoltotta még utoljára, majd karcsú teste egy sziklának csapódott és minden csendes lett. A vér, vörössé változott, és én csak álltam és nem tettem semmit. A vérvörös víz lassan, de biztosan sodorta tőlem minél messzebbre a szívemet.

 Mindenről én tehettem, nem érdemlem meg, hogy éljek. Egy kegyetlen és lelketlen szörnyeteg vagyok. Miattam halt meg. Miattam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés