Nahuel leültetett a kanapéra, ő pedig megállt a fal mellett, s mereven bámult maga elé. Félve tekintettem rá, várva, mikor kezdi el szörnyűséges terveit, már ha vannak, s közben menekülési útvonalat kerestem. Ablakok nem voltak ebben a picinyke házban, az egyetlen út kifelé az ajtón keresztül vezetett, de ahhoz, hogy odáig eljussak, Nahuelt le kellett volna győznöm. Ami szerintem teljességgel lehetetlen.
- Nahuel... mit akarsz velem csinálni? - kérdeztem remegő hangon.
Az egyetlen szó, amely a fülemben csengett az a megerőszakolni volt. Elfogott a remegés, ha erre gondoltam. Lehet, hogy vámpír vagyok, de akkor sem valami erős, soha nem harcoltam még, ráadásul ha Nahuel el tudott hozni ide, akkor mást is meg tud tenni velem.
- Nahuel! - szóltam hozzá most már erőteljesebb hangon.
Felnézett rám, s akkor döbbenten állapítottam meg, hogy sír. Úgy látszik ő is megkapta ezt az emberi tulajdonságot, mint én.
- Nem akarlak bántani... nem... - nyöszörögte elfúló hangon.
- Akkor mégis miért hoztál ide? - kérdeztem kíváncsian.
Nahuel nem válaszolt, csak szépen lassan leereszkedett, s már ott guggolt az egyik sarokban. Fejét a térdeire nyomta, hallottam, ahogy hallkan szipog. Nem tudtam, mit kellene tennem, vagy mondanom. Egy biztos. Tévedtem. Nem akar megerőszakolni, és nem akar bántani sem. De akkor miért hozott ide engem?
- Nahuel, mi a baj? Ha elmondanád, lehet, hogy tudnák segíteni - kérleltem megnyugtató hangon.
Megrázta a fejét.
- Nem mondhatom el! Nem lehet! - ellenkezett.
- Figyelj, lehet, hogy úgy könnyebb lenne! - mondtam, próbáltam őt meggyőzni.
Elindultam feléje, hogy megvígasztaljam, legalább egy kicsit, de ő amint meghallotta lépteim zaját, ijedten felugrott, és átrohant a szoba másik felére.
- Ne gyere közelebb! Ne! Nem akarom, hogy hozzám érj! Nem! - kiabálta félve, láttam, ahogy a kezei ökölbe szorulnak.
Most már tényleg nem értettem semmit, csak azt tudtam, hogy valami nagyon nincsen rendben.
- Velem van bajod Nahuel? Mondd el kérlek! - nagyon kedves és halk hangot ütöttem meg, hogy nehogy megijedjen.
De Nahuel csak a fejét rázta.
- Semmi értelme nem lenne elmondani neked, hisz te azzal a kutyával vagy! - mormogta dühösen az orra alatt.
- Nem értem, mi köze van ehhez Jake-nek! - szóltam rá szigorúan, kezdtem elveszíteni a türelmemet.
- Csak annyi, hogy... szeretlek Nessie! - mondta ki - szeretlek, de amiatt a kutya miatt még esélyem sincsen nálad, nem igaz?!
Sírva üvöltötte mindezt, arca a dühtől eltorzult.
- Legszívesebben kinyírnám azt a korcsot! - üvöltötte magából kikelve.
- Nahuel ne mond ezt! Én... - próbáltam valami ésszerű magyarázaton gondolkodni - szívesen lennék a barátod, de semmi több! Értsd meg ezt kérlek!
Dühösen fújtatott egyet, öklével a falba vágott.
- De ő nem is szeret téged, Nessie! Csak kihasznál! Csak egy pótlék vagy számára! - csak úgy fröcsögött belőle a szó.
- Nem tudom miről beszélsz, de fejezd be kérlek! Nem vagyok semmiféle pótlék, érted? Jake szeret engem! - magamban azért hozzátettem, hogy azt hiszem.
- Ezt mondja! De csak arra kellesz neki, hogy ne unatkozzon! Nem kaphatta meg az anyád, erre meg veled kezd ki! - gúnyolódott.
Ledermedtem. Mi a fene van anyával? Miről beszél ez?
- Fogd be! Mégis miért kevered bele anyát is?! - kérdeztem dühösen, haragtól izzó szemekkel néztem rá.
- Ó, szóval te nem is tudod! Anyád és Jake egykor szeretők voltak! Szerelmesek voltak egymásba! - olyan győzedelmes mosollyal mondta ezt ki, hogy azt hittem, mindját hányni fogok.
Próbáltam felfogni azt, amit mondott. De nem, az nem lehet. Anya és Jake. Szeretők. Szerelmesek egymásba.
- Hazugság! - kiáltottam, és az ajtó felé rohantam, de ő a karomnál fogva visszarántott.
- Nem, nem az! Kérdezd csak meg őket! Kérdezd! - úgy mondta, mintha parancsolná nekem.
A könnyek gyűlni kezdtek a szememben. Nem akartam elhinni. Nem tudtam elhinni. Jake és anya nem lehettek szeretők. Azt már nem! Nem és nem!
- Eressz el! - kiabáltam rá gyűlölettel teli hangon - mégis honnan veszed ezt a hülyeséget?!
- Apád mesélte azon a napon, amikor megmentettelek! Rákérdeztem miért van veletek ez a kutya erre ő elmondta az egészet! - mosolyodott el.
Remegni kezdtem egész testemben, s a könnyek lefolytak az arcomon. Szavai éles késként hatoltak a szívembe, úgy éreztem magam, mint egy hulla. Egy élettelen test voltam most, mely hirtelen nem érzett semmit. Egyetlen szó nélkül kirohantam a házból, s egyenesen hazafelé vettem az irányt. Meg kell tudnom, akármennyire is fáj. Muszáj. Otthon, mikor beléptem a nappaliba, mindenki ott volt, még Jake is. Csodálkoztam, hogy apa nem dobta ki, de nem foglalkoztam most ezzel.
- Ó, Nessie drágám már nagyon aggódtunk érted! - ölelt át anya, de én undorodva leráztam magamról a kezét.
Ha arra gondoltam, hogy ez a kéz egykor Jake-t ölelte tiszta szerelemmel, akkor legszívesebben megfojtottam volna a saját anyámat.
- Nessie... mi a baj? - kérdezte anya aggodalmas hangon.
Gyűlölködve néztem rá, majd Jake-re. Mindketten értetlenül néztek engem, csak úgy, mint a családom többi tagja.
- Te szemét! - vágtam Jake fejéhez - azt mondtad, hogy szeretsz, de közben elfelejtetted nekem megemlíteni, hogy egykor anyának is ezt mondtad! Csak egy pótlék vagyok neked, mert anya nem lehet a tiéd!
A szobában döbbent csend lent, mindenki feszülten figyelt. Anya és Jake arcára kiült a döbbenet, hirtelen szólni sem tudtak.
- Nessie, honnan vetted ezt?! Nem vagy nekem pótlék, én tényleg szeretlek! - ellenkezett Jake kétségbeesetten.
Felállt, s közelebb lépett hozzám. Mereven álltam egyhelyben, de nem engedtem, hogy hozzám érjen.
- Nem igaz talán?! Nem szeretted tán? - kérdeztem mérgesen.
- Nessie... az rég volt! Hét évvel ezelőtt, még mielőtt te meg sem születtél! Nem fontos! - mondta.
- De igenis fontos! Engem nem használhatsz ki csak úgy! - böktem meg dühösen a mellkasát.
- Nessie, Jake nem használ ki téged! És mindez régen történt! Már nem is beszélünk róla! Nem szeretjük egymást már úgy! - szólt közbe anya is.
- Na persze! Mindig is féltékeny voltam, hogy hozzád szorosabb szálak fűzik Jake-t, mint hozzám, erre tessék! Kiderül, hogy ti már lehet, hogy az ágyat is megjártátok! - éreztem, ahogy anya teljes erőből pofon vág.
Meglepődtem, nem számítottam erre, csak döbbenten néztem rá, de közben nem mutattam ki, hogy mennyire rosszul esik ez. Még soha nem ütött meg.
- Elegem van abból, hogy azt hiszed, úgy beszélhetsz velünk, ahogy csak akarsz! Semmi jogod ilyeneket mondani, plána úgy, hogy azt sem tudod, mi az igazság! Egy hülye kis féltékeny liba vagy, aki azt sem tudja miket beszél, csak jártatja a száját, mert megtudott valamit, ami nagyon nem tetszik neki! Renesmee Cullen milyen mélyre akarsz még süllyedni?! Mégis hogy lettél ilyen kiállhatatlan?! Nem ilyennek neveltünk téged! És látszik, hogy semmit sem értesz! Van fogalmad egyáltalán arról, hogy mit jelent a bevésődés?! Elgondolkodhatnál rajta, mielőtt megszólalsz! - szidott le dühösen, majd kirohant a házból.
A bejárati ajtó hangosan becsapódott, szinte beleremegett a ház.
- Anyádnak igaza van. Csalódtam benned Nessie. Hogy voltál képes olyat feltételezni rólam, hogy csak kihasznállak, pótléknak tartalak? - megrázta a fejét.
Csak néztem rá, szomorúan, még mindig nem tudtam felfogni, mi is történt. Anya szavai vízhangzottak a fülemben. Rájöttem, hogy teljesen igaza van neki is meg Jake-nek is. Csak túlságosan féltékeny voltam, hogy ezt észre vegyem. Féltem, hogy elveszítem Jake-t, ezért tettem ezt. Hogy viselkedhettem így? Tényleg kiállhatatlan lennék?
- Én... Jake, kérlek ne haragudj! - könyörögtem neki, pólóját szorongatva.
Könnyes szemeivel nem nézett rám. Pólóját kibontotta a kezei közül, és hátrált egy lépést.
- Már annyiszor hallottam ezt! Sajnálom, bocsánat, ne haragudj! Csak üres szavak! Szeretlek Nessie, de ha így viselkedsz, én nem vagyok képes veled lenni. Hogy lehetnénk egy pár akkor, ha ilyen féltékenységi rohamaid vannak? Hogy? - kérdezte.
Szavai nagyon fájtak. Sírni kezdtem, szinte már zokogtam.
- Megváltozom, ígérem! Csak kérlek adj egy esélyt! Kérlek! - könyörögtem neki - szeretlek!
Ahogy most először kimondtam ezt a szót, láttam, hogy Jake elgyengül, de azért lehunyt szemekkel ezt válaszolta.
- Sajnálom, de nem. Nekünk úgy látszik nincs közös jövőnk. De tudnád kell, hogy nekem te leszel mindig életem szerelme. A bevésődés szent, és soha nem bírok mást szeretni. Csak téged. De úgy látszik, te nem szeretsz engem eléggé ahhoz, hogy egy kissé változtass a viselkedéseden. Talán még túlságosan gyerek vagy Nessie... - suttogta.
Nem válaszoltam, csak sírtam, és sírtam, közben arra gondoltam, hogy lehettem ennyire hülye?! Most elvesztettem őt. Lehet, hogy végleg elvesztettem őt. És ezt csak magamnak köszönhetem. Ő már nem akar engem látni. Szeret, de azt hiszi, én nem szeretem eléggé. Mennyire fáj.
- Szia! - köszönt el, és távozott az ajtón.
Néhány percig némán bámultam utána, majd a padlóra rogytam, és hangosan zokogni kezdtem. Könnyeim a padlóra folytak, apró kis tócsát képezve. És senki sem jött oda hozzám megvígasztalni. Senki sem mondott egyetlen megnyugtató szót sem. Mindenki ellenem fordult. Egy ostoba féltékeny kis liba vagyok, ahogy anya mondta. Semmi keresnivalóm nincs itt. Erőt véve magamon felmentem a szobámba, és remegő kezekkel írtam meg a következő levelet:

Kedves családom és Jake!
Tudom, nagyon elfogadhatatlanul viselkedtem, és nagyon sajnálom. Belátom, igazatok volt. Anya, ígérem nem bántalak soha meg a szavaimmal, és remélem boldog leszel. Jake, én szeretlek téged, és soha nem foglak elfelejteni. Nagyon sajnálom, hogy nem adtál nekem esélyt, és tudnod kell, hogy ez nagyon fáj. Soha nem voltam még ennyire szomorú és boldogtalan. Csak bánat van a szívemben. Szeretlek titeket. De nem maradhatok. Elmegyek. Véget vetek a borzalmaknak. Tisztességesen fogok meghalni, úgy ahogy egy Cullenhez illik. Mindig is szeretni foglak titeket! Nessie Cullen

A levelet borítékba tettem, és odaállítottam az ágyamra. Valamikor csak észre fogják venni. Nem pakoltam semmi cuccot, hisz a halálhoz nem kellenek ruhák. Majd elindultam, ki az ablakon, egyenesen Volterrába, hogy a nagy urakkal ölessem meg magam, mint egykor apa akarta. Nincs más választásom. Ha nem lehetek Jake-el, abba belehalok. Nem akarok szenvedni, nem bírok. Annyi hibát követtem már, annyi mindenkinek okoztam már fájdalmat. Most bűnhődnöm kell. A halál az egyetlen megoldás. Nem okozok majd többé gondot, és nem kell majd azt az ürességet éreznem a szívemben. Mintha átszúrták volna a szívem. Annyira fájó érzés ez, melytől csak a halál szabadíthat meg.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés