Bella szemszöge:

Az elkövetkezendő napok minden másodpercét Edward mellett töltöttem. Számos dolgot megtudtam róla. Ilyen volt többek között az is, hogy gyönyörűen zongorázik és énekel. Az altatóm hangjai mikor felcsendültek olvadva ültem le mellé és boldog mosollyal arcomon figyeltem mozdulatait. Szerettem nézni, ahogy játszik, mert az olyan „varázsos”. Nekem is megpróbált megtanítani egy könnyebb művet, de inkább kihátráltam belőle. Jóformán már az elején elvesztem mikor az A és C-mollról próbált nekem előadást tartani!

Mint minden szép időnek, ennek is hamar vége szakadt. A Volturi újra el fog jönni és muszáj lesz megvédenünk magunkat, bár fogalmam sem volt hogyan. Nem csak, hogy kevesebben voltunk, de én ennek tetejébe még harcképtelen is voltam ekkora pocakkal. Alice és a többiek meg sem engedték, hogy akár a gyakorláson részt vehessek. Ez a hír teljesen padlóra küldte a boldogságomat, ezért ültem jelenleg is egy fán a friss levegőt beszívva. Nem tudtam, hogy védhetném meg magamat és családomat, ami nagyon aggasztott.

- Bella már megint ezen rágódsz? – ugrott fel mellém Edward, karjával körbekulcsolva. Én csak ültem tovább és néztem az alattam elterülő földet. Nem volt kedvem újabb vitába szállni, épp elég volt a tegnapi fejmosás.

- Ne haragudj ránk, de ti mindennél fontosabbak vagytok nekem – próbálta megérinteni a hasamat, de én duzzogva arrébb hajoltam. Gyerekes vagyok, tudom, de nem tudtam elfogadni ezt a helyzetet. Csak egy kolonc leszek mindenki nyakán, mikor elkezdődik a harc.

- Ez nem igaz, te sosem leszel senkinek kolonc! – próbált tovább nyugtatni. – De értsd meg, ha harc közben arra figyelek, mit csinálsz, akkor én is sokkal védtelenebb leszek. Nem akarlak elveszteni Bella, abba én belehal...

- Pszt! – fogtam be a száját mutató ujjammal. - Ne mondj ilyeneket Edward. Most az egyszer utálom, hogy terhes vagyok – suttogtam újból a földet fixírozva. Az elmúlt egy napban folyton erre gondoltam. Mi lenne, ha nem lennék terhes? Akkor én is teljes értékű vámpírként harcolhatnék, nem kellene folyton néznem, ahogy a többiek leráznak. Hogy lehetek ilyen önző? Magam sem tudom! De rossz úgy érezni, hogy mindenki kivételezik velem, csak mert áldott állapotban vagyok perpillanat.

- Sajnálom – néztem fel Edwardra. – Én csak már nem tudom, mit tegyek. Hiszen aktív képességem van, amit ha jól kezelek, senki sem tud bántani. Miért nem engeditek, hogy megpróbáljam a harc során használni?

- Mert fontosabb, a kettőtök egészsége. Ha kihajtod magad, azzal csak magatoknak ártasz – nézett kérlelően, hogy hagyjuk már abba ezt az eszmecserét, amit már számtalanszor megtárgyaltunk.

- Úgy sem adom fel – szűrtem fogaim között és leugrottam a fűbe, csakhogy rosszul érkeztem. – A fenébe!  Ez is csak velem fordulhat elő.

- Megsérültél? – kezdte el vizsgálni a lábamat orvosi precizitással.

- Semmi bajom – toltam el a felém nyúló karokat és felkeltem. Elég rossz döntés volt! A hasam irtózatos módon görcsölni kezdett. Fújtatva szedtem a levegőt a tüdőmbe, a fájdalom pedig megkétszereződött. Sikoltani tudtam volna, de csak tűrtem a rám törő fájdalmat. Már csaknem az ájulás szélén álltam, mikor éreztem, hogy Edward felkap és szélsebesen rohan a ház felé.

- Nagyon fáj – martam a kezébe.

- Carlisle segíts – szólalt meg nagyobb hangerővel Edward.

Egyre bágyadtabb lettem és szégyen vagy nem, elájultam…

Edward szemszöge:

- Mi történt? – érkezett meg leggyorsabban apám a házba és felfutott a szobánkba. Rendszerint az erdő közelében tartottunk gyakorlóórákat, ezért is tartott ennyi ideig mire ideért.

- Leugrott a fáról és rosszul érkezett, utána a hasát fájlalta és elájult. Segíts, kérlek, nem eshet bajuk! – néztem könyörgőn rá.

- Tudod jól, mindent megteszek! Behoznád az orvosi táskámat?

Gyorsan kiugrottam az ablakon, Carlisle dolgozószobája ugyanis pont alattunk volt. Megkerestem a fekete táskáját és két szökkenéssel már mellettem álltam.

„Magunkra hagynál?” – kérdezte gondolatban.

- Szeretnék maradni – erősködtem.

„Úgy is mindent látni fogsz a gondolataimon keresztül.”

Megadóan sóhajtottam egyet és kisétáltam. A családom többi tagja már kint várt az ajtónál és kérdőn tekintettek rám.

- Nem tudok semmit – ültem le a földre, közvetlenül az ajtó előtt. Carlisle gondolataiban láttam, hogy éppen nőgyógyászati vizsgálatokat végez Bellán, így nem figyeltem a gondolatait.

„Valamit csak elárulhatnál, megöl a kíváncsiság!” – torlódtak felém hugicám gondolatai.

- Rosszul érkezett a földre és fájdalmak léptek fel a hasában. Többet én sem tudok – motyogtam csendesen.

Bejelentésemet csend követte. Mindenki a gondolataiba merült ismét. Hála nekik láthattam Bellát elvetélni, nagy vágással a hasán és egyéb képtelen ötletek sora.

- Elég volt – ordítottam magamból kikelve. – Nem zavar, hogy ezt én is mind látom? – torzult el arcom a fájdalomtól. Belegondolni is szörnyű volt ezekbe, nem hogy végignézni más gondolatain át. - Inkább menjetek vissza gyakorolni, így is elég feszült vagyok – doboltam ütemtelenül a lábammal.

Szerencsére megfogadták tanácsomat, ami szükséges is volt. Alice szerint alig két nap és ’kopogtatnak’ a Volturi tagok az ajtón. Kissé megnyugodtam, hogy Jacob és bandája is segíteni fog a mészárlásban. Jake-nek lelkiismeret-furdalása van, azóta, az ominózus nap óta. Bár Seth még lábadozik a vámpírtámadás óta, viszont még így is nagy szerepe lesz a harcban. Ő fogja Bellát megfékezni és menedékbe vinni, ha mi nem élnénk túl a támadást.

Apám gondolatai hatoltak elmémbe, nem volt kicsit sem pozitívnak mondható. Felkeltem a földről, s bár kifogásolta, de beléptem az ajtón.

- Hogy van? – suttogtam reménykedve.

„Az a helyzet, hogy nem tesz neki jót ez a stresszes életmód. Nyugalomra és sok pihenésre lenne szüksége, amit valljunk be, itt nem kaphat meg. Ha tovább feszítjük a húrt, akár el is vetélhet” – közölte velem Carlisle feszülten.

A hír hallatára a nem létező szívem is elszorult. Valamit sürgősen ki kell találnom.

- Ha elvinnénk Jacobhoz az segítene? Ott jobb lenne a kedélyállapota. Igaz a fiúk gyakorolnak a harcra, de a nőkkel Bella jól ellene – próbáltam magam is meggyőzni. Más esetben kiverte volna a biztosítékot nálam, ha valaki azt mondja, két napig Bella nélkül kell élnem, de ez esetben ez még a kisebb rossznak volt mondható.

- Ezt vele kéne megtárgyalni. De nem rossz ötlet. Neked is szükséged van felkészülésre, ott pedig Bellának se lenne rossz, hiszen ismeri az ottaniakat.

- Akkor ezt meg is beszéltük. Felhívom Jacobot, úgy is mondta, hogy meg szeretné Bellát látogatni.

Kiléptem a szobából és már tárcsáztam is a számot. Csak remélni tudtam, hogy beválik a tervem és ott jobb sora lesz. A többiek majdcsak elfogadják ott tartózkodását.

- Haló? – hallottam meg Jake hangját a túloldalon.

- Edward vagyok. Csak meg szeretném kérdezni, Bella nálatok tölthetne két napot, amíg el nem kezdődik a harc? Nincs jó bőrben, túl sok neki a stressz.

- Szerintem megoldható. Bár most mi sem tudunk annyit figyelni rá, de Emilyvel biztosan jól elcsevegnek a csajos dolgokról.

- Köszönöm Jacob.

- Semmiség azok után – mélyült el a hangja. Még neki is időbe telik, hogy feldolgozza azt a bizonyos hibát. – Mikor jöttök pontosan?

- Ma este – tereltem én is másfelé a témát.

- A határnál várlak bennetek. További szép napot – nyomta ki a telefont.

 Megeresztettem egy rövid mosolyt és visszamentem a szobába.

- Mikor fog felébredni? – fogtam meg Bella hűvös kezét. Nem jelenthet túl sok jót, hogy hidegnek érzem, mikor én is az vagyok.

- Szerintem egy darabig még aludni fog. Nagyon kimerült érzelmileg és fizikailag is, szüksége van a regenerálódásra.

Némaság ült a beszélgetésünkre, ezért Carlisle hamarosan megköszörülte torkát.

– Visszamegyek gyakorolni, ha valami adódna, szólj – nyomta meg az utolsó szót.

- Köszönöm – bólintottam egyet, de közben már Bellán járattam minden gondolatom. Nem akartam, hogy itt hagyjon, de nem volt más megoldás.

Kis idő múlva felkeltem az ágy széléről és nekiálltam csomagolni. Sosem hittem volna, hogy ilyen nehéz pakolni egy olyan személynek, akit ennyire ismerek, de fogalmam sem volt, mit szeretne a következő napok során hordani. Alice csilingelő kacagását hallottam meg magam mögött.

- Ez élőben még mókásabb, min tudsz ennyit agyalni? Ezek csak ruhák, nem fognak hozzád gondolatban beszélni.

- Esetleg segíthetnél azon kívül, hogy kinevetsz – húztam el a számat.

- A lényeg, hogy kényelmes és puha anyagokat válasszunk! Na, meg persze jó lenne, ha bele is férne, szóval erről már most lemondhatsz – húzott ki a kezemből egy kék színű felsőt, ami Alice-re még pont jó volt.

- Erről teljesen meg is feledkeztem – dadogtam a szavak után kutatva.

- Inkább foglalj helyett Bella mellett, én mindent elintézek – kacsintott rám és már pakolásba is kezdett. Túlbuzgólkodásból nem volt hiány, még a vámpíroknál is gyorsabban pörgött a szobában, s mérnöki pontossággal tett mindent be a bőröndbe. Én csak megadóan feltettem kezeim és Bella mellől figyeltem a labdákra jellemző pattogást.

Negyed óra elteltével már nem bírtam nézni, ahogy Alice a fél szekrényt kipakolja és ennek hangot is adtam.

- Nem lesz ez egy kicsit túl sok ruha két napra?

- Ez a baj veled. Nem ismered a női lelket eléggé. A nők szeretnek tetszeni a férjüknek, ahogy más férfiaknak is. Én napjában háromszor öltözök át, persze ehhez a divatmegszállottságom is közrejátszik.

- Szerintem Bella a naponta kétszeri öltözéssel is megelégszik.

Egy vállrántással jelezte, hogy számára ez így megfelel és folytatta a műveletet.

- Lassan felébred, szóval ne rám figyelj! – mutatott Bellára.

- Végre – könnyebbültem meg.

Elkezdtem dúdolni egy lágy dallamot és közben hamvas arcát simogattam. Olyan szép volt mikor aludt, de ennél is jobban szerettem a csipkelődős Bellát.

- Álomszuszék ébresztő – suttogtam halkan a fülébe, nehogy megijedjen.

Erre csak egy morgásfélét hallatott és szemét összeszűkítette, majd közelebb csúszott hozzám. Elmosolyodtam rajta, de nem hagytam abba a délutáni ébresztést.

- Bella, kincsem. Fel kellene kelni – cirógattam egy tollal az orrát.

- Álmos vagyok, aludj tovább – sóhajtott egy nagyot és hozzábújt a mellkasomhoz.

Egy újabb kacagásroham tört rám, de elnyomtam. Közel száz éve nem alszom, azt hiszem ezzel kicsit elkésett.

- Na jó, kérek még öt percet – motyogtam megtörten.

- Akkor sosem fogunk odaérni Jacobhoz.

Erre, mint egy villámcsapás kinyitotta szemeit és kérdőn rám tekintett.

- Jacobhoz? Minek?

- Erről szeretnék veled beszélni – gyűrögettem a paplant. – Essünk túl rajta. Jake-nél szeretnélek elszállásolni! Itt neked túl stresszes. Ma mikor rosszul lettél, úgy gondoltam ez lenne a legjobb számotokra – néztem bele a szemébe.

- Én nem akarlak itt hagyni! Csak melletted érzem magam biztonságban – kezdett hadarni és felizgatni magát.

- Nyugodj meg, két napról van szó. Carlisle azt mondta elvetélhetsz, ha ez így folytatódik tovább – beszéltem szomorúan.

- Hogy mi? – sokszorozódott meg a légvétele. – Én nem gondoltam komolyan a délelőtti bejelentésem.

- Hé-hé. Ne kezdj el sírni – töröltem le a megjelent könnycseppet. – Nem lesz semmi baj, csak hagyd, hogy Jacobhoz vigyünk. Ott jobb lesz most neked, hidd el.

- Rendben – vett egy mély levegőt. – Mikor kellene odamennünk? – remegett meg a szája.

- Mielőtt még besötétedne. Jacobnak már szóltam és örömmel fogadnak a farkasok.

- Biztos? Nem akarok senkinek még nagyobb nyűg lenni!

- Buta Bella, téged mindenki kedvel és szeret.

- Én pedig téged szeretlek – nézett mélyen a szemembe.

- Én is – leheltem egy könnyed csókot ajkára.

- Elég a romantikázásból – toppant be Emmett a szobába, mire mi egyből szétrebbentünk. – Adj egy nagy ölelést a bátyádnak – húzta magához Bellát. Egy szemvillantással jeleztem, hogy ne túl erősen, mire Emmett gondolatban jót nevetett. Esme a sírás szélén állt, bár ténylegesen nem is tudott könnyezni. A többiek próbálták könnyedebbre venni a figurát, hiszen nem tart sokáig a távolléte. Amíg Bella a fürdőszobába szedte rendbe magát Alice segítségével, addig én a Volvóba pakoltam be a csomagokat. Amint Bella leért a lépcsőn, már indulhattunk is a farkasok területére. Szomorú voltam, de a tudat, hogy jó kezekben lesz Bella, mindenért kárpótolt…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés