Epilógus

(Bella szemszöge)

Mikor magamhoz tértem nem nyitottam ki a szememet. Bár minden bizonnyal nem is nagyon tudtam volna, mert ólomsúlyúnak éreztem. De azért csukott szemmel is rájöttem arra, hogy meghaltam. A tőr helyét szinte még mindig éreztem a mellkasomban, de már nem fájt annyira. Hirtelen emlékek áradata öntött el. Kiugrom az ablakon. Sétálunk az erdőben. Edward leszúr. Ennél a pontnál felpattant a szemem, és olyan gyorsan ültem fel, hogy beleszédültem. Várjunk, mit csináltam? Igen ez határozottan szédülés volt. Fura volt, de elkönyveltem a szúrásnak. Na, de ha meghaltam, miért szédülök? És miért vagyok Carlisle dolgozószobájába? Lenéztem a kezemre, hogy lássam, nem vagyok-e szellem, és tényleg élek. De valami furcsa volt a karomon, nemsokára rájöttem, hogy mi. Nem volt fehér, ahogy rendesen lenni szokott, inkább olyan… ember színű volt. És ekkor a szörnyű igazság kezdett körvonalazódni bennem. Körbenéztem a szobában, mert egy tükröt kerestem. Meg is találtam a velem szemközti falon. Odasiettem, és mikor belenéztem elállt a lélegzetem. Az arcom teljesen más lett. Ugyanúgy néztem ki, mint eddig, de mégis, a tükörből egy teljesen idegen arc nézett vissza rám. Nem tudtam volna megmondani, miben nyilvánul meg ez a változás, de ott volt, és nem tudtam rajta változtatni. Az arcom, egészséges színt öltött, már nem voltam sápadt. A szemem csokoládébarna volt. A vonásaim, pedig meglágyultak, és finomabbak lettek. Mintha hirtelen…, de neeem ere még gondolnom sem szabad, korholtam magam. De hát akkor…? Mivel magyarázom a különös átváltozásom? Rájöttem, hogy csak egy módon deríthetem ki. Odasiettem az íróasztalhoz, kihúzogattam a fiókjait, míg meg nem találtam, amit kerestem, egy hegyes kis ollót. Nagy levegőt vettem, és az ollót a csuklómhoz közelítettem. Beleszúrtam a kezembe, arra számítva, hogy elgörbül, vagy eltörik, de a hegyes vége gond nélkül szúrta át a bőrömet. Felsikítottam fájdalmamban. Az olló kiesett a kezemből, de a csuklómból ütemesen spriccelt a vérem. Elszédültem, de próbáltam leszorítani a vágást, nem sok sikerrel. Ujjaim minduntalan lecsúsztak véres csuklómról, én pedig térdre rogytam. A kezem borzalmasan fájt, és a fejemet lassan elborította a megváltó sötétség, de hirtelen kivágódott a dolgozószoba ajtaja, és láttam, ahogy Edward ront be rajta.

- Edward…-suttogtam elhalóan, majd engedtem a sötétségnek.

(Edward szemszöge)

Még mindig próbáltam feldolgozni a hírt, amit Carlisle közölt velem, amikor meghallottam Bella sikoltását. Rohantam, Bellához, és amikor benyitottam a dolgozószobába szörnyű dolgot láttam. Bella hatalmas vértócsa közepén feküdt. Szemei fennakadtak, és kezéből spriccelt a vér.

- Edward… - suttogta, majd nem mozdult többet.

- Ne! Bella! Ne csináld ezt! Kérlek, ne halj meg! – Könnyek nélkül zokogtam, és Carlisle-ért kiabáltam. Nevelőapám azonnal ott termett, nem kérdezett semmit, azonnal Bellához rohant felvette a földről, és rárakta az asztalára.

- Nem ver a szíve, Edward! – Nem kellett volna mondania, én is hallottam, jobban mondva nem hallottam semmit. A kezéből már nem ömlött a vér, csak ernyedten lógott a teste mellett. Carlisle szívmasszázst alkalmazott, de nem segített. Hátralépett Bellától.

- Sajnálom, Edward, már nem tehetek érte semmit, túl sok vért veszített. Meghalt. – Megdermedtem, és nem tudtam megmozdulni, mintha kitépték volna a zsigereimet, de én mégsem tudnák meghalni. A falhoz hátráltam.

- Nem… Mondd, hogy ez nem igaz Carlisle! Ő nem tenne ilyet… Nem, ő sohasem… Carlisle, segíts rajta, kérlek, tudom, hogy meg tudod tenni, csak segíts rajta, kérlek. Kérlek szépen… tedd meg. Kérlek…- A földre rogytam. Arcomon lecsorogtak a könnyeim. Sosem éreztem ekkora, fájdalmat, és ez előhozta belőlem az embert. Sírtam Belláért, az elvesztett szerelmemért. Még arra sem volt időnk, hogy együtt legyünk, még egy csókra sem… Felálltam, és elindultam Bella felé. Arca sápadt volt, de ajkai teltek, és hívogatóak. Fölé hajoltam, és ajkaink egybeforrtak.

- Most szeretnék vele egyedül maradni – mondtam Carlisle-nak, ő bólintott és kiment.

 Aztán az ölembe vettem, és ringattam. Így akartam maradni örökre. Így volt a legjobb. Bellával a kezemben, és nem gondolni másra csak őrá. Nem tudom, meddig maradtunk így. Talán csak percek voltak, de lehet, hogy napok, hetek… az idő most nem számított.

- Szeretlek…- súgtam oda neki, újra meg újra. Vártam, hogy válaszoljon, de nem szólt. Arra gondoltam talán alszik. Próbáltam felébreszteni, de nem válaszolt.

Visszafektettem az asztalra, és lementem Carlisle-hoz.

- Carlisle! Bella folyton alszik, nem lehet felébreszteni, nem lehet, hogy valami baja van? – Nevelőapám furcsán nézett rám, ahogyan a többi családtagom is.

- Edward – szólított meg – Jól vagy? – Felnevettem.

- Persze, hogy jól vagyok, Bellának kell a segítség nem nekem.

- Edward, Bella halott – mondta óvatosan Esme. Újra felnevettem.

- Ne viccelj, nem halt meg, csak pihen egy kicsit! Csak fáradt, álmos, azért alszik ilyen sokat, de majd Carlisle valamilyen gyógyszerrel felébreszti, igaz Carlisle?

- Nem, Edward. Már nem tudom felébreszteni, ő már soha nem fog felkelni – mondta fakó hangon.

- Miért csináljátok ezt?! – üvöltöttem – Ő nem halt meg csak alszik, mert fáradt, álmos egy kicsit, és csak pihen. Bella csak alszik… alszik. Ő csak fáradt, és alszik. Nem halt meg csak alszik, nem értitek? Mindjárt felkel, és ő mondja el nektek! – ordítottam, és csapkodtam. Nem hiszik el, hogy a drága Bellám csak alszik, mert fáradt, és álmos. Felnevettem újra, és újra látván az arcukat. Tompán néztek rám.

- Miért nem nevettek, ti is? – kiabáltam rájuk- Nevessetek velem ez mókás! – Emmett odajött hozzám, és leültetett a kanapéra.

- Jól van, öcsi!  Ez mókás, igazad van. De nekik, – a válla fölé mutatott – nincs humoruk – úgy beszélt hozzám, mint egy haldoklóhoz, vagy. Mint egy súlyos beteghez, nem értettem miért. Megráztam a fejem.

- Hát, ha nem segítesz Carlisle, akkor ne segíts! Megoldom én, és majd felkeltem Bellát! – azzal felmentem az emeletre.

(Alice szemszöge)

- Mi történt vele? – kérdeztem, tízperc síri csönd után.

- A gyásztól, megőrült, nem hajlandó befogadni az elméje, hogy Bella meghalt. A tudatalattija úgy érzi ő tehet róla, és nem hajlandó ezt a borzalmas fájdalmat befogadni, inkább egy maga kreált, -szerinte- létező valóságba menekült. – mondta Carlisle

- Mi lesz most vele?- kérdezte Esme remegő hangon.

- Vigyázunk rá, és valahogy visszafogjuk hozni őt! – felelte Carlisle, és megszorította Esme kezét.

100 év múlva

Edward még mindig abban a sarokban ül, ahova egy évszázada letelepedett, mióta elvettük tőle Bella testét. Próbáltuk elhívni onnan, elcsalogatni, mindent ígértünk neki, de nem mozdult. Nem pislog, nem vesz levegőt, csak néz. Már száz éve. Az elején motyogott, mintha Bellával beszélne, de aztán az is megszűnt. Felváltva vigyáztuk rá, a családdal. Most én voltam a soros. Egy könyvvel a kezembe ültem mellé a földre, és megfogtam az ölébe ejtett kezeit. Már két órája olvastam, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy Edward megszorította a kezem.

- Alice – suttogta erőtlen hangon – segíts, nekem…

- Edward… – én is erőtlen voltam, elöntött a boldogság, és a bátyám visszatérése letaglózott – bármit megteszek. – Hirtelen felém fordította fejét, szemében, még ott volt az őrület szikrája, de láttam benne a régi Edwardot is.

- Ölj meg… - suttogta – végezz velem Alice, hogy ne legyek többé nyomorék – Mélyen a szemébe néztem, és tudtam, hogy tényleg akarja. Egy évszáda most először, van végre itt, tudtam, hogy ezt nem az elmebaj mondatja vele, hanem tényleg meg akar halni – Bólintottam. Segíteni akartam neki bármi áron.

- Szeretlek Edward! Ne haragudj rám! – felálltam, megfogtam a fejét, és egy gyors mozdulattal letéptem a nyakáról…

(Bella szemszöge)

- Hát ideértél! – mondtam Edwardnak, aki épp a varázslatos fehér fényből sétált felém. – Már vártalak! – odasuhantam, hozzá, és magamhoz öleltem. Száz éve várok rá, és hogy most végre együtt lehetünk, boldogabbá tett, mint valaha hittem volna.

- Szeretlek! – mondtuk egyszerre. Felnevettünk, és egy más kezét megfogva elsuhantunk az örökké valóságunk felé…

Vége

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés