Néha azt tesszük, amit a szívünk és nem a józan eszünk diktál. Mégis engedelmeskedünk ennek a belső hangnak, mert noha tudjuk, hogy balga dolog, sosem szállnánk szembe az általunk oly erősnek hitt érzelmeinkkel.


Még mindig érzem az érintését, mely láthatatlan sötét jegyként izzik a bőrömön. A késő éji szél csiklandozza az arcom, s a hajam úgy lobog, akár egy zászló.
Innen, a vár legmagasabb tornyának az erkélyéből nézve minden olyan más. Volterra keskeny utcái néptelenek, az egyetlen fényforrás a tér közepén megvilágított halkan csobogó szökőkút. Egy ember sem lépked ilyen későn a szürke macskaköves úton.
Telihold van, ami számomra egy újabb eltelt hónapot jelent. Vajon hányszor lesz alkalmam megcsodálni, ahogy ezüstös árnyékot vet a szökőkút vizén? Túl sokszor, s ez keserűséggel tölt el.

Megborzongok. Hófehér bőröm még mindig Aro undorító illatát árasztja magából. Néhány perccel ezelőtt még a vérvörös selyemágyneműben feküdtem és engedtem, hogy úgy határozzon az ő számára kiszolgáltatottá vált testemmel, ahogy neki tetszik. Tűrtem, ahogy csókokkal halmoz el, néma maradtam, amikor férfiasságával egyre mélyebbre küzdötte magát bennem. Amikor az ő száját egy elégedett sóhaj hagyta el, én belülről, s ha van nekem egyáltalán olyan, a lelkem legmélyén sikoltottam. Minden éjszaka után Aro ezt suttogta a fülembe: Alice, szeretlek.

Nem, neki fogalma sincs, hogy ez mit jelent. Ha szeretne, nem mocskolná be a testem, miután az első csillagok felragyognak az égen. Ez nem szerelem, ez a mindenkit elvakító birtoklási vágy.
Lassan már tíz éve tart fogva ágyam selyemtakarója és az ő teste börtönében. És hogy miért viselem el ezt? Mert én tudom, milyen valakit szeretni, s érte feláldozni magamat és akiért ezt megteszem, az Jasper.

Nem akarom, mégis a gondolataim önálló tudatra ébredve kínoznak engem az emlékével…
Úgy tartott a karjaiban, akár egy törékeny nőt, akit egyetlen érintésével a halálba küldhetne. Amikor puha ujjbegyei az arcomon vándoroltak, olyan volt, mintha a hűs nyári szellő cirógatná a bőröm. Akárhányszor megcsókolt, gyengéden kóstolgatta az ajkaimat. Régebben ezekre a dolgokra létszükségletként tekintettem, ma már hálát adok minden egyes vele töltött percért.

Ilyenkor egy belső késztetés hatására úgy érzem, hogy sírnom kell. Oh, azok a buta könnyek! Az emberek, ha szomorúak, sós könnyeket hullajtanak vagy a szívük sajdul bele a fájdalomba. De nekem nincs dobogó szívem, már érzéseim sem…

Hirtelen, szinte saját csendességemből felriaszt egy látomás. Meg kell kapaszkodnom, vagy leterít engem ez az intenzív vízió. Az idő lelassul, a körülöttem való világ megszűnik létezni, s érzem, amint felemészt az illúzió.
Egy férfi, egy vámpír, aki a bokrok között suhan, s nem hajtja más, csak a bosszúja. Újabb kép, már egy vár falán mászik fel sebesen, miután megölte a tíz vámpírból álló őrséget.

Állj, hiszen… Még mielőtt sikolthatnék, hatalmas és hűvös tenyér némít el, míg egy másik kéz az enyémeket tartja béklyóban. Kissé meleg lélegzete, mely vad hörgéssé változik, megrémít. Ijedten kapdosom a tekintetem, de nem látok semmit, csak a sötét éjszakát. Meg fogok halni, az egyik felem ezt akarja, már átengedné magát ennek a szoros ölelésnek, mely most a nyakamra siklik cseppet sem gyengéden, hisz Jasper nélkül nincs értelme tovább itt maradnom. A másik énem még harcol azért, hogy tovább küzdjek. Sosem tudom már meg a döntésem következményét, mert abban a pillanatban, ahogy vaskos ujjai belemartak a torkomba, két alak robbant ki az ajtón és leszedték rólam a támadómat. Valósággal fuldokoltam és a köre rogytam, de a betolakodó földöntúli ordibálását így is tisztán hallottam.

- Meg fogsz halni, megfizetsz mindenért. Engedjetek!

Nem akartam látni azt, aki az életemre tört, mégis, valami megmagyarázhatatlan erő hatására pillantásom a földön vergődő alakjára siklott. A két, vörös egyenruhába bújtatott vámpír fogta őt közre, de így is nehezükre esett ott tartaniuk őt. Meztelen felsőteste hullámzott a benne tajtékzó erőtől és dühtől. Megrészegültem a látványától, de ekkor, szinte a semmiből Aro éjfekete köpenyének suhogását hallottam és a következő percben már a karjaiban tartott.

- Alice, kedvesem, itt vagyok – mormolta miközben magához szorított. Én legszívesebben elhúzódtam volna tőle, utáltam a közelében lenni, ha testem az övével érintkezett.

A vámpírt már felállították, de ő sziklaszilárdan állt ellent, vadállat módjára üvöltözött. Eddig szemhéja vasfüggönyként védte szeme világát, de amint kinyitotta, rubinvörös írisszel találtam szemben magam, mely olyan intenzív volt, akár a pokol lángoló tüze.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés