Két napig feküdtem a kőpadlón, ahol az idő múlását alig érzékeltem; amíg behunytam a szemem, addig órák teltek el, s amíg lélegeztem, addigra a Nap sugarai beragyogták a szobámat és a bőröm a szivárvány ezer színeiben pompázott. Ennyit jelentett nekem negyvennyolc óra: két szemhunyást és két, megfáradt sóhajt.
Ebből az állapotomból Heidi halk és határozott kopogása ébresztett fel. Összeszedtem magam, furcsa volt immár innen föntről szemlélni a világot, majd ezt válaszoltam:

- Igen, szabad. - Az ajtó kitárul, és egy gesztenyebarna hajzuhatag tűnik fel előttem.

- Szia, Alice, Aro kért meg, hogy szóljak, ideje étkezned.

- Én nem így érzem - rázom a fejem, de ő csak mindentudóan elmosolyodik, felém libben, majd belém karol.

- Hidd el, ezzel csak magadnak ártasz, és a makacsságoddal nem érsz el semmit. Gyere. - Ismét elmosolyodik, a kezét nyújtja, és én vonakodva bár, de elfogadom. Igaza van, ezzel csak magamat bűntetem, és nem Arót. Én is érzem az éhség kínját, és ez az a fajta természetes ösztön, aminek nem állhatok ellent.

Így történik meg, hogy Heidi és én elindulunk. Hogy lehet egy vár ilyen gyönyörű, amikor a falai közt ezer szörnyeteg lakik? Újra csak ezt ismételgetem magamban, amikor elhaladunk a vörös márványoszlopok, díszes aranyfüggönyök és antik festmények mellett. A folyosó mindkét oldalán hatalmas tömör tölgyfaajtók rejtik el gazdáik titkait.

- Sajnálattal hallom, hogy megtámadtak. Mi történt? - Lila, ibolyaszínű szemei fürkésznek engem, úgy, akár egy röntgensugár. Elfelejtette levenni a kontaklencséjét, miután…

- Magam sem tudom, az egyik pillanatban még az erkélyen álltam, a másikban meg két hatalmas tenyér fonódott a torkomra. – Vállat vonok, és ez a beszélgetés mindent eszembe juttat.

- Ne aggódj, akárki is támadt meg, már jócskán vezekel a bűnéért - kuncogja Heidi, és mielőtt rákérdezhetnék, honnan is tudja, megérkezünk a kastély alagsorába.

A pultnál helyet foglaló Giannia illedelmesen köszön, bár sejtem, hogy e mögött az idilli és nemtörődöm arc mögött félelem bujkál. Vámpír érzékeim sem szükségesek ahhoz, hogy megállapíthassam, a terem falai közt beindult, sőt, talán már be is fejeződött a vadászat. A friss, élettel teli vér megcsapja az orrom, amikor az ajtó elé érünk. Már az ajtót nyitnánk, de valaki megelőz. A káosz fogad minket…

- Alice - biccent a kifelé igyekvő Caius és Marcus. Ennyire méltatnak, egy semmitmondó köszönésre.

Lassan minden vámpír kezd kiözönleni, így az út tisztává válik előttünk. Utolsó csepp vérükig kiszívott emberi hullahegyek domborulnak a terem minden pontjában. Nem számít, hogy öreg vagy fiatal, férfi vagy nő, nem, ide mindenki egyenlőként lép be, akárcsak a Paradicsomba, s mint ott is, innen sincs visszaút. Minden egyes lélegzetvétellel a vér eszenciája átjárja a testem, arra ösztökélve, hogy támadjak.

- Jó étvágyat, Alice, a többiek már befejezték - bíztat Heidi, és kicsit oldalba bök. Felé fordulok és látom, amint a tekintete elsötétül, s megnyalja az ajkait. De ő már evett!

Tudom, érzem, hogy számomra is maradt élelem. Behunyom a szemem, keresem azt az alig dobbanó szívet, a pulzáló életet, ami belőlem hiányzik. Lassan lépkedem a hullák között, nem törődöm a rémülettől tágra nyílt tekintetükkel, ahogy vérben fagyva fekszenek. Egyre közelebb érek ahhoz a sarokhoz, amelynél az áldozatom találom, és lehajolok hozzá. Alig múlhatott tizenkét éves, a fiúcska arca még rózsás a gyermeki boldogságtól, de ereiben a vér már alig lüktet. Nem csodálom, amin át kellett neki mennie! Ilyenkor azon gondolkodom, hogy egy szörnyeteg vagyok, egy hóhér, de egy gyilkosnak is ennie kell!

Ernyedt kis testét az ölembe vonom, megsimogatom szőke haját, ujjaim végigszántanak a nyakán, s fejemet hátravetve fogaim a húsába mélyesztem. Elégedett mormolás, ennyi visszhangzik csak a teremben, és én egyre erősebb leszek egy gyenge fiúcska halála által.

Miután végeztem, nem bírtam tovább itt maradni. Mennem kell, el innen. Kiviharzok az ajtón, és elindulok a folyosón. Minden annyira pulzáló, vibráló, de ezt az érzést csak a vérnek köszönhetem.

- Hallottad, a vámpírt, aki megtámadta Aro ágyasát, Alec és Jane már kezelésbe vette. Hány napot adsz neki, én maximum hármat - nevet egy őr, de azonnal arcára fagy a mosoly, amikor megpillant engem a lépcsőfordulóból. Tisztában vagyunk vele mindketten, hogy hallottam a beszélgetésüket. Ő és a barátja is mélyen meghajolnak előttem, gondosan kerülve a pillantásom.

Nem az zavar, hogy úgy beszélnek rólam, mint Aro ágyasáról, igaz, a felesége vagyok. Sokkal inkább az, hogy fogadást kötnek a támadóm életére. Tényleg ennyire kínoznák, vagy csak meg kellene lepődnöm, amiért még él?

Minden idegszálam azt suttogja, hogy messziről kerüljem el a kriptát, de engem mégis vonz az ismeretlen. Vontatott léptekkel bár, de elindulok a folyosón, egyik lépcsőről a másikra lépkedem, és végre megérkezem. Az alagsor előtti hatalmas fekete ajtó, mely mögött válogatottnál válogatottabb borzalmakkal kell szembe néznem. Egyszer jártam idelent, de valósággal felmenekültem, a napfényre vágytam, nem bírtam tovább. Egy sóhaj kíséretében belépek, és a hideg, nyirkos lépcsőfokokat egymás után szedve a macskaköves padlón találom magam. Ennyi a kripta, egy hosszú folyosó és két oldalán rácsos, zárt ajtós börtönök. Hallom az utolsó sóhajokat, érzem a mocsok bűzét. Egyre közelebb jutok hozzá, nem érdekelnek a nyöszörgések, én csak őt akarom.

- Alice, minek köszönhetjük ezt a kellemes meglepetést? - Alec fordul felém, most is, mint mindig, szadista énjét fekete öltönybe bújtatja. Le sem tagadhatná a rokoni szálakat Jane-nel.

- Nem tartozom neked magyarázattal - válaszolok kimérten.

- Nekem nem is, de Arónak mit mondjak, ha a felesége hollétéről kérdez, és én azt válaszolom: lent a kriptában találod. Tudni akarja majd a látogatásod miértjét. - A szája nevet csak, de a szeme szikrázik.

- A férjem maradjon az én hatásköröm, te törődj a saját dolgoddal. - Nem foghat ki rajtam egy gyerek, még ha több évtized áll is mögöttem! - Csakis azért jöttem, hogy a támadóm szemébe nézhessek, mielőtt megölitek.

- Oh, én nem fogalmaznék ilyen csúnyán, Alice. Egyszerű vezeklésnek hívnám, amiért meggondolatlanul cselekedett. - Alec kuncog, és közben megrázza a fejét. - De mi megadjuk a lehetőséget, hogy tovább esedezzen bocsánatért, bár, Jane a legutóbb kissé elragadtatta magát, így - ránt egyet a vállán -, talán két nap és feloldozást nyer.

- Ha rajtatok múlna, mindenkit elpusztítanátok. Most pedig eredj - mordulok fel.

- Ahogy gondolja, kisasszony. - Huncut mosollyal az arcán meghajol előttem, pillantása végigsiklik a testemen. A kezemért nyúl, lágy csókkal illeti, de én figyelemre sem méltatom.

Majd’ szétfeszít belülről a kíváncsiság, tudni akarom, hogy ki van odabent, de amikor lábujjhegyre állok, hogy körbekémlelhessem a zárkát azon a kis résen keresztül, nem látok mást, csak egy, a földön heverő testet. Be kell mennem, bár nem szabadna. A falról leemelem a kulcsot, kattan a zár, az ajtó pedig nyikorgás közepette kinyílik.

A földet szalma árasztja el, ablak nincs, csak sötétség és a sarokban ő. Közelebb merészkedhetek? – ez jár a fejemben, de a lábaim már visznek is maguk után. Megmagyarázhatatlan félelem és izgalom kerít hatalmába, amikor lehajolok, hogy közelebbről megnézhessem az arcát. Szemei csukva, természetellenes pózba görnyedve fekszik, lélegzete lassú, alig hallható. Elcsodálkozom rajta, milyen békés az arcán tükröződő fájdalom ellenére.

Ekkor hirtelen, a szeme kipattan, a mellkasa felemelkedik, s mire a kifújja a lélegzetét, addigra a falhoz nyom engem, keze a nyakam köré fonódik és vicsorog. Nem moccanok, de ez nem mondható el a gondolataimról, amelyek sebesen cikáznak: megöl, életben hagy és én melyiket is akarom igazából?

- Előbb vagy utóbb úgy is meghalsz - suttogja a dühtől elvakultan, a torkomat szorítva.

- Inkább előbb és ezzel te is elégtételt vehetsz - felelem megadóan. A teste megdermed, a tekintete meginog. - De ha én meghaltam, te leszel a következő.

- Azt hiszed, érdekel? - rázza a fejét. - Amúgy is végeztem volna magammal, nincs sok értelme itt maradnom. De te - undorodva rám pillant - miért nem küzdesz az életedért, ő is küzdött, de neki esélye sem volt. Tán nem akarsz visszamenni annak a gyilkosnak a karjai közé? - Felemeli a hangját, és a szorítása erősebb lesz.

- Nem. – A hangom keményen csattan, és ő újra pislog. Elengedi a torkom, még rám pillant, aztán lekuporodik a földre, arcát két tenyere közé fogja és zokog, bár könnyek nélkül.

- Neki nem volt lehetősége a menekülésre, neki nem kegyelmeztek meg. - Ezt hajtogatta egyfolytában. Menjek oda és vigasztaljam meg? A társa gyilkosának a felesége vigasztalja meg? Szürreális, mondhatom, mégis szánalmat érzek.

- Sajnálom, ami vele történt, de ezen már nem változtathatsz. - Óvatosan megérintem meztelen vállát, mire rám emeli a tekintetét.

- Fogalmad sincs, hogy miket beszélsz.

- És ha igen? Nem te vagy az egyedüli, aki elveszítette a kedvesét. - Próbálok rá hatni, de ezzel csak azt érem el, hogy saját magamat bosszantom fel, mert felhánytorgatom az oly gondosan takargatott múltat.

- Mire célzol ezzel? - néz a szemembe kíváncsian.

- Arra, hogy csak azért, mert ő már nincs neked, még ne add fel a reményt, még ha azt érzed is, hogy hasztalan a nélküle való élet - magyarázom keserűen, és ködös tekintettel leülök melléje. Vállam az ő vállához ér, magunkra nézek és nem látok mást, csak két lelki nyomorék vámpírt. Az előbb még megölni készült, most meg egymásnál találjuk meg a vigaszt.

- Hányszor gyakoroltad ezt magadban, míg elhitted? - nevet keserűen.

- Túl sokáig, volt rá elég időm - felelek.

Újabb látomás, érzem, hogy a hatalmába kerít. Még mielőtt behunynám a szemem, a karjához kapok, és ő nem húzódik el, hanem segít a jelenbe kapaszkodom. Egy kéz, ami ökölbe szorul, az ehhez tartozó lábak gyors iramban vágtatnak a cél felé, és ahová igyekszik, az a kripta.

- Sajnálom, mennem kell - hebegek, de észreveszem, hogy még mindig fogja a kezem, nem enged, erősen tart. Elfordítom a fejem szégyenemben, és már nem érzem a hűvös ujjakat. Felpattanok, s rá csukom az ajtót, majd be is zárom.

- Valami baj történt? - kérdi a rácsba kapaszkodva.

- Most nem magyarázhatom el, de holnap...

- Igen? - nyílik nagyra a tekintete.

- Holnap újra eljövök hozzád. - Amint ezt a négy szót elsuttogtam, futásnak eredtem, mert akiről a látomásom szólt, már itt volt a közelben.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés