Edward szemszöge:

Hazaérve rögtön a többiek keresésére siettem. A határidő vészesen közeledik és még közel sem állunk készen a harcra. Bár a család többi tagja már elég sok taktikát elsajátított Jaspertől, de még közel sem eleget. A gondolatok és zajok az erdő közeléből szűrődtek, s fél perc alatt ott álltam a többiek között.

- Megjöttem – álltam védekező pózba, hogy azonnal elkezdhessek gyakorolni.

- Mi tartott ennyi ideig? – röhögött Emmett. – Azt hittem szeretsz gyorsan vezetni.. – mondta volna tovább, de Alice nyakon vágta.

- Elhúzódott egy kissé a találkozás. Nem térhetnénk rá a tárgyra? Így sosem fogjuk tudni megvédeni magunkat.

- Kezdhetjük – lépett mellém Jasper és már kezdte is ismertetni a taktikát.

– Eddig a védekezést tanultunk, hogy hogyan lehet minél gyorsabban kitérni ellenfelünk elől. De mivel ez neked és a többieknek is már nagyon jól megy, így feljebb léphetünk egy nehezebb szintre. Most a támadásokat gyakoroljuk. Utána kombináljuk a kettőt és felváltva támadunk, védekezünk. Remélem érthető voltam. Edward szeretnél kezdeni?

- Hogyne. Már várom, hogy elverjelek – nevettem pimaszul.

- Meglátjuk. Állj be kezdő pozícióba és próbálj minél gyorsabban elkapni. Én csak védekezni fogok, te meg támadj megállás nélkül.

Jasper gondolatait próbálta elzárni előlem, több-kevesebb sikerrel. Nagyon jó harcos, meg kell hagyni. Állandóan mozgásban tartott és össze próbált zavarni a gondolataival, de miután átláttam rajta, már könnyebb dolgom volt. Mint egy tánc, olyan volt az egész jelenet. Kidolgozott lépések, forgások, ugrások. Taktikát váltottam és megálltam a pálya közepén. Tudtam, hogy ki kell használnom a gondolatolvasást, mert másként Jasper számomra túl nagy falat. Senki sem értette a reakciómat. Esme próbált a segítségemre sietni, azt hitte megsérültem. Én csak feltettem a kezem, mintegy megállítva, hogy nem kell idejönnie semmi bajom az égvilágon. Jasper is zavart volt és fürkészve nézett rám. Az érzéseimet próbáltam elnyomni, nehogy megérezze a felszabadultságomat, hiszen akkor azonnal lépne ellene. Próbáltam az ellentétét elérni magamban, hogy azt higgye, dühös vagyok, amiért nem tudom elkapni. A következő pillanatban Jasper mellett álltam és próbáltam lefogni, de gyorsan arrébb ugrott. Hiába voltam gyorsabb futó, mivel itt a csak az érzékszerveknek volt nagy szerepe. A sok harccal töltött nap meglátszott a tudásán, hiszen mégis csak ő volt köztünk a legfiatalabb vegetáriánus, életét a harcnak szentelte már emberként is. Az volt ezzel az egésszel a célja, hogy próbáljam megtalálni a gyengepontját, ha egyáltalán neki van ilyene. A lépéskombinációi, ha pontosabban megnéztem mindig visszatértek és ekkor az egészet megértettem. Ezt próbálta már az elejétől nekem megtanítani, ne hagyatkozzak csak és kizárólag a képességemre.

- Hát persze – motyogtam magam elé. Jasper nevetve és kihívón nézett. Próbáltam az ő játékszabályai alapján játszani, ami nagyon vicces volt. Ugyan úgy ugrott el előlem és nem próbált más taktikát kidolgozni.

Mire már eléggé bevésődött a mozgássora nem vártam tovább. A kellő pillanatot elkapva ugyan ott voltam, ahova tudtam, hogy érkezni fog.

- Megvagy – húztam mosolyra a számat.

- Sok időbe tellett mire rájöttél mit próbálok a fejedbe verni – kopogtatta meg kobakom.

Már épp megszólaltam volna, de Alice látomása miatt nem maradt időm. Remegve esett a földre, mire Jasper egyből átfogta és nyugtatni próbálta.

- A Volturi – szűrtem fogaim között. Alice-el egy jelentőségteljes pillantást váltottunk. Látszott rajta, hogy még nem érzi túl jól magát és a többiek sem bírnak már magukkal, ezért inkább folytattam. – Meggondolták magukat… - a családom egy emberként fújta ki a levegőt és megszakadt a nem létező szívem, hogy muszáj folytatnom befejezetlen mondatomat. – Holnapután kora reggel itt lesznek – mondtam ki a rossz hírt.

- Még nem állunk készen – suttogta Alice maga elé. Ezt én is épp így gondoltam, de hát nem volt mit tenni. Mindenki megtörten nézett a másikra, csak nekem nem volt itt a legfontosabb személy a világon.

- Felhívom a farkasokat – döntöttem el gyorsan és eltávolodtam negatív gondolatú családomtól. Elég stresszes jelen pillanatban a saját érzéseimmel is megküzdeni. – Jake te vagy az? Minden rendben Bellával?

- Már hogyne lennék rendben. Nagyon hiányoztok – halottam meg a számomra leggyönyörűbb hangot.

- Akkor jó. Jacobnak át tudnád adni a telefont. Lenne számára egy fontos információm.

- Azt mondta, hogy legyen nálam, amíg gyakorolnak. Valami baj történt? – színtelenedett el hangszíne.

- Dehogy is. Ne izgasd fel maga – mentegetőztem rögtön, de átlátott rajtam.

- Edward Cullen! Tudod jól, nekem bármit elmondhatsz. Nem fogom magam felidegesíteni.. annyira – tette hozzá kicsit később.

Épp itt volt a gond. Hogy annyira. Elég neki egy kisebb dózisú idegeskedés és akár el is vetélhet. Viszont muszáj tudatnom a farkasokkal is. Mérlegelnem kellett mi lenne a legjobb, de még fél perc múlva sem jutottam semmire.

- Edward itt vagy még? – térített ki Bella a gondolkodásból.

- Megígéred nem idegesíted fel magad egy kicsit sem? Vigyáznod kell magadra ebben az állapotban!

- Minden tőlem telhetőt megteszek, de nyögd már ki – kérlelt.

- Szavadon foglak! Mond meg kérlek Jacobnak, hogy hamarabb jönnek a vámpírok. Rendben? Hívjon vissza, ahogy lesz rá ideje.

A vonal túloldalán hatalmas reccsenés hangzott, minek következtében egyre feszültebb lettem.

- Bella? Édesem jól vagy? Itt vagy még? – ijedtem meg és egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem.

- Igen – nyögte sokkoltan. – Azonnal szólok Jacobnak.

- Szeretlek, és ne legyél ideges még csak véletlenül sem. Vigyázz magatokra!

A vonal vészjóslón megszakadt, telefonomat feszülten figyeltem.

Bella szemszöge:

Furcsán bizsergett a gyomrom a sok elnyomott érzéstől. Még nem készültek fel a farkasok és Edwardék sem igazán. Dühös voltam magamra, hiszen miattam mulasztott Edward olyan sokat a közös edzésekről.  Mivel megígértem Edwardnak, hogy lenyugszom, és nem csinálok ostobaságot, így be kellett tartanom. Mély levegőket véve siettem Jacobhoz, hogy beszélhessek vele. Bár ezt még sietségnek sem lehet nevezni, hiszen egy embernél is lassabban haladtam a kitaposott ösvényen.

- Bella? – mordult fel Jake és látszott rajta, hogy kihúztam most a gyufát. – Nem megmondtam, hogy maradj a szobádban? Bárhogy is könyörögsz nem fogunk harcra tanítani, ha Cullenék nem engedik – próbáltam közbevágni, de Jake nem engedte. – Nem és kész! Túl sok rajtad így is a stressz – nézett rám enyhülően.

- Elhiszem, de én csak szólni akartam, hogy holnap délután itt lesz a Volturi! Edward kéri, hogy hívd vissza, ha végeztetek – adtam át a megdöbbent Jakobnak a ketyerét.

- Uh, ez nagy baj – nyögte ki gondterhelten. – Sajnálom, hogy rád morogtam. Kösz, hogy értesítettél, azonnal felhívom – és már el is fordult előlem a másik irányba haladva, ahol a többiek már várták. Biccentettem egyet irányukba, hiszen kitűnően láttak még ilyen távolságból is, arról nem is beszélve, hogy az egész párbeszédet ők is végighallgatták az imént.

Visszatérve a házikóba Emilybe „ütköztem”.

- Áh, Bella. Jól érzed magad a szobádban? Remélem, otthonosnak találtad. Nagyon sokat fáradtunk vele, hogy neked is megfelelő legyen – mosolygott rám.

- Természetesen! Nagyon szép lett – viszonoztam kedvességét. – Most viszont felmegyek lepihenni egy kicsit, fáradt vagyok.

- Persze menj csak. Ha kell valami, itt lent megtalálsz.

Bólintottam egyet és felmentem a lépcsőn. A furcsa érzés ismét hatalmába kerített. Nem tudtam mi lehet a gond és még csak tanácsot sem kérhettem Carlisle-tól. A rémképeket megpróbáltam elűzni, nem túl sok sikerrel. A gondolataim egyre csak halványodtak és a tudatlanság ködös érzése kerített hatalmába.

- Bella. Ébren vagy? – hallottam meg távolról érkező hangokat. Nem akartam válaszolni rájuk, ahhoz túl fáradt voltam.

- Hagyjuk. Hagy pihenje ki magát – csukta be Emily az ajtót. Egyre tisztábban érzékeltem a külvilágot, ami nem tetszett. Eddig legalább nem éreztem a folyamatos fájdalmat a hasamban, de most belenyilallás szerűen tért vissza újra időszakosan megismétlődve. Kiabálni tudtam volna az érzéstől, de csak egy halk suttogásra futotta.

- Emily? Itt van valaki? – gyengének éreztem magam. Az elmúlt napokban nem fogyasztottam vért, ami meglátszódott fizikai tűrőképességemen.

- Bella? Felébredtél? – lépett be az ajtón, de egyből el is halkult a hangja, ahogy meglátott – Rosszul vagy? Hívjak orvost?

Hallottam még valakinek a lépteit, de nem sikerült beazonosítanom. Már a lépcsőfeljárón tartott felfelé. Próbáltam nemlegesen rázni a fejem, de csak balra tudtam fordulni, egyenesen belenézve Emily barna szemébe.

- Jake azonnal hívd fel Carlisle-t – remegett meg a mindig kiegyensúlyozott női hang. - Bellának fájdalmai vannak.

Szóval őt hallottam eddig is. Jacob szomorúan nézett rám és már tárcsázta is Edward számát. A vonal nem váratott magára, rögtön kicsöngött. A túloldalon egy angyali hangot hallottam.

- Edward, Bella nincs jól! Szüksége van egy orvosra most rögtön – nézett végig merev testemen, majd szememnél megállapodott. Talán a szemeim voltak az egyetlenek, amik sosem tudtak hazudni az állapotomat illetően és ezt Jake is jól tudta – nem akarom ilyen állapotban megmozdítani, Carlisle át tudna jönni, megnézni?

Nem hallottam mit mondott erre Edward, de nem hiszem, hogy túl szép szavakat formált volna telt ajkával.

- Akkor öt perc múlva itt – tette le a telefont.

– Ne aggódj Bella, mindjárt itt lesznek – guggolt le Emily mellém és arcomat meleg kezével simogatta. Dúdolni kezdett egy meseszép dalt, amit még azelőtt nem hallottam. A végén már szöveggel énekelte, mely nagyon megnyugtatott.

Ne félj az árnytól,

Mely közeleg a fától,

Az csak egy kis árnyék,

Karodra napsugár száll még.

Suhogást és ajtócsapkodásokat érzékeltem, majd Edward és Carlisle alakját láttam kirajzolódni.

- Bella? – hőkölt hátra Edward. Nagyon meg volt rémülve, ezzel tisztában voltam.

„Csak egy kicsit fáradt vagyok, semmi bajom, túlaggódják” – üzentem gondolatban.

- Egy frászt semmi bajod – csattant fel és leült a másik oldalamra. – Hiszen reszketsz.

Nem tudtam mit mondani, hiszen én sem tudtam, mi lehet a bajom. Csak az járt a fejemben, hogy éhes vagyok és egyre élettelenebb is.

- Oh, szóval éhes vagy – szólalt meg Edward. – A gondolataid kuszák, de hallom őket – simított arcomon végig.

„Nem nagyon, csak egy kicsit”.

- Persze én meg vérfarkasokat eszek vacsorára! Legalább most ne titkolnád el a fájdalmad – adta ki nemtetszését.

- Nem hoztam magammal vért, erre nem gondoltam – sóhajtott Carlisle az ajtóból. – Mindjárt visszajövök, addig ne mozogj – szólt rám ellentmondást nem tűrve.

„Mint ha tudnék.. Mond csak Edward, hogy kerülsz ide? Úgy értem, hogy elvileg nem jöhetsz a farkasok területére. Vagy én tudtam rosszul?”

- Bajban vagy és Jake megengedte, persze ez csak egyszeri alkalom – tekintett az említett felé.

„Sokkal jobb, hogy itt vagy. Nélkületek annyira más minden. Túl nyugodt és csendes. Hiányoztatok” – mosolyogtam rá.

- Te is nekünk. De most pihenj, én vigyázok rád – kacsintott rám pajkosan.

„Abból egy idő után úgy is más lenne” – tettem rá egy lapáttal, mire ő csak megvillantotta a szemét, hogy nincs itt az ideje, hogy leteperjem.

Percek múlva Carlisle visszatért két tasak vérrel.

- Tudom, hogy nem a legjobb módja a vérutánpótlásnak, de most nem tudnál vadászni. Ha kicsit erősebb leszel, persze ettől még elmehetsz Edwarddal.

Próbáltam felkelni az ágyból, nem túl sok sikerrel. Karom remegve adta meg magát súlyomtól, ezért visszazuhantam a párnára. Edward besiklatta hátam alá a kezét és gyengéden feljebb húzott a támlához.

„Rendben kezdjünk bele” – borzongtam meg a vér szagától. Mivel nem friss vérről van szó, így elég undorító lesz az íze. Nem bántam, ha ehhez az kell, hogy jobban legyek. Kaptam egy szívószálat és azzal kellett felszürcsölnöm. Az első korty után szívesen kidobtam volna a kukába, de csak ittam és ittam tovább. A szobában lévők szörnyedve nézték végig, amit teszek. Jacob és Emily azért, mert nem szeretik a vérszívókat látni „bevetés” közben. Carlisle és Edward viszont az íze miatt vágott ilyen képet, hisz ők is kóstolták már a donorvért.

- Bella a szemed – sikkantott fel Emily és engem vizslatott.

- Ez hozzá tartozik sajnos – motyogta Edward és nyugtatni próbált. Azonnal abbahagytam a vérivást és behunytam a szemem szégyenemben. Nem akarok vörös szemeket.

- Hamar vissza fog fakulni, három-négy nap kell hozzá – csitított Carlisle is.

Engem nem érdekelt hány napot, órát kell így kibírnom. Kikászálódtam az ágyból és már kerestem is a pulcsim.

- Most meg mit csinálsz – kérdezte Edward döbbenten?

- Készülődök a vadászatra. Mi mást tennék? Elég energiát nyertem abból a vacakból – mutattam a vér felé fejemmel. – Indulhatnánk?

- Most? – képedt el. – Hiszen előbb még megmozdulni se tudtál magadtól.

- Gyorsan regenerálódok. Köszönjük a vendéglátást Emily és Jake. Nagyon aranyosak voltatok velem – adtam egy-egy puszit arcukra, de Emilyn látszott, hogy félt kissé tőlem – hát persze az új szemszínem..

„Gyere Edward” – szólítottam fel gondolatban és megpróbáltam a kijárat felé húzni, de nem igazán sikerült. Nagyot nevetett és megelégelve gyengeségem felkapott az ölébe és már futott is velem az erdő irányába.

- Ezért még ki kell engesztelned – csókolt nyakamba, mire én jóízűen megborzongtam…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés