(Bella szemszöge)

Őszintén elszomorodtam, hiszen tudtam nagyon jól, hogy nem ez lesz Jake első szerelmi csalódása, mikor szerelme elhagyja. De ez mégis más volt. Ez sokkal nagyobb fájdalmat okoz majd neki. Mikor leszálltunk, s a poggyászainkkal a kezünkben indultunk volna kifelé a repülőtér előtt várakozó szeretteinkhez, lányom meredten nézte az ajtón, s fájdalmas arckifejezését egyszer csak rám emelte. Én intettem a lányoknak, s Esmének, hogy menjenek tovább, megyünk mindjárt.

- Anyu, én nem megyek veletek haza – mondta, s én teljesen megmerevedtem. Mi az, hogy nem jön haza? De miért? Jake-nek is joga van hozzá, hogy tudja, de akkor most… nem akarom lányomat sem elengedni, mit tegyek? Szerencsére lányom látta a bennem lévő fájdalom lávaszerű feltörésének eshetőségét, így folytatta. – Nem tudnék most a szemébe nézni. Tudom, hogy ő is kijött elém, ismerem már annyira. De nekem most nem megy, nem tudnék vele beszélni.

- De hát akkor most mit csinálsz? De miért? Értem, hogy nem vagy biztos magadban, de akkor miért mondtál neki igent? Kislányom, kérlek ne légy meggondolatlan, egy kósza elgondolásból ne tedd tönkre az életed. Hidd el, meg fogod bánni, neki is joga van hozzá, hogy megtudja.

- Anyu most nem megy – hajtotta le a fejét, s mikor újra felnézett rám, már nyoma sem volt a szomorúságnak, inkább az elhatározottságot lehetett belőle kiolvasni. – Meg kell találnom magam, hogy mihez kezdjek az életemmel. Eddig csak vegetáltam, nem akarok így tovább élni. Elmegyek, megkeresem a barátainkat, s sorrá járom őket. Szükségem van a környezetváltozásra, az új tapasztalatokra. Most ez a leghelyesebb.

- Belátom, de legalább mond el neki is. Kérlek, ne pont tőlem kelljen megtudnia – esdekeltem neki, de hajthatatlan volt.

- Anyu, nem! Ha meglátom, nem lesz elég erőm végigcsinálni – felelte, ekkor már tudtam, ezt a vitát elvesztettem. Nem hiába a mi lányunk Edwarddal. A makacsságát tőlünk örökölte.

- Rendben, de legalább azt mond meg, hogy most hova mész, kérlek, ne hagyj legalább engem kétségek között, belepusztulnék az aggodalomba, ha még azt se tudnám – adtam meg magam, mire lányom arcán elnéző mosoly jelent meg.

- Először az egyiptomiakat keresem fel. Hiányzik már Benjamin irányíthatatlan képessége. Tudod, mennyire jót játszottunk, mikor még kisebb voltam.

És valóban emlékeztem. Akárhányszor Benjamin el akarta kápráztatni Nessie-t, mindig nyári záporral lepett meg minket, majd kitisztítva az eget a szörnyű csapadéktól, napsütéses időjárást varázsolt. Imádta kislányom az ilyenkor keletkező millió szivárványt, s ámulattal figyelte a fény játékát, miközben apró tenyereit összecsapva tapsikolt örömében.

Jaj, Istenem, hogyan is felejthettem el. Jake ilyenkor már majdnem a falat rágta kínjában, hiszen, hogyan is merészelte bárki is az ő „kedvesét” elkápráztatni?! Mérhetetlenül dühbe tudott jönni ilyenkor, de a világért se mutatta volna ki, főleg nem lányom előtt. Neki csak az számított, hogy boldog legyen, s ha számára ez okozott boldogságot, mindennemű nemtetszését, idegességét elrejtette előlünk. Ha nem húztam volna ki Edwardból – meglehetősen egyéni módszerekkel – az aznapi ilyen produkció után hallatott kuncogásának okát, én se tudtam volna meg.

 - Rendben, de egy feltétellel engedlek el – néztem komolyan szemébe. – Minden lépésedről tudni akarok, ha továbbmész, ha ottmaradsz, ha gumicsirkét tenyésztesz, mindent! Értetted? Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy elveszítettelek. Jaj, édesem, még mindig meggondolhatod magad. Kérlek, mond, hogy meggondoltad magad!

- Nem anyu, nem gondoltam meg magam. De azt viszont bizton megígérhetem, hogy hívni foglak, vagyis… inkább hívj te. Az a biztosabb, nem akarom, hogy olyankor beszéljünk, amikor esetleg más is meghallhatja – mondta. S tudtam, kit ért az alatt a „más” alatt. Jake.

- De miért nem akarod, hogy megtudja jól vagy? Kincsem, bele fog pusztulni a fájdalomba. Nem elég, hogy egy csapásra elveszít téged, de mellé még kapja meg a teljes bizonytalanságot?

- Így lesz a legjobb. De most mennem kell. A többieknek már biztos feltűnt, hogy nem megyünk. Kérlek, ne mondj neki semmit! Megyek, veszek jegyet, s holnap már fel is hívhatsz, ha gondolod, és megteheted, anélkül, hogy más is veled legyen.

- Rendben, de tudd, szerintem igazságtalanság, amit vele teszel, de az anyád vagyok, túlságosam szeretlek ahhoz, hogy az esetleges boldogságodat szétcincáljam azzal, hogy nem engedlek el. És ha a véleményemre vagy kíváncsi, biztos vagyok benne, hogy szereted, csak túl sok volt ez most így hirtelenjében neked.

- Majd meglátjuk, de most indulok, úgy látom fél óra múlva indul a gép, s még jegyet kell vennem, és felhívnom Amunt, hogy megyek.

- Rendben, szervusz, kislányom, és szeretlek, bárhogy is dönts.

- Köszönöm, hogy megértesz, és én is szeretlek. Szia!

Szorosan megölelt, s ha képes lettem volna rá, biztosan patakokban csorogtak volna a könnyeim. Lányom teljesítette vágyamat saját részéről, hiszen szemeiből vízi erőműveket megszégyenítő mennyiségű könnycseppáradat zúdult az alattunk elterülő márványpadlóra.

- Vigyázz rá, kérlek! Ne hagyd, hogy butaságot csináljon! – suttogta fülembe, majd elengedett, s bőröndét maga után hízva elindult a jegypénztárak felé s én egyre csak néztem távolodó alakját egészen addig, míg el nem nyelte a tömeg egyetlen gyermekemet.

Újjászületésem óta ez volt az első alkalom, mikor nem tudtam valamit úgy végrehajtani, ahogy én akartam. Menni akartam, rohanni utána, de egyszerűen földbegyökerezett a lábam. A kislányom, az én egetlen kicsikém most elment tőlem, én pedig itt maradok a többiekkel, mint egy hiénákkal köbevett áldozati bárány. „Elevenen” fognak szétcincálni a kérdéseikkel, ha meglátják, hogy nincs velem Nessie.

Alice, Rose, Jasper és Emmett biztosan le lesznek törve, mert elment az ő kis kényeztetnivaló unokahúgocskájuk. De örülni fognak, amiért kezd megingani a Jake és Nessie között lévő – eddig – áttörhetetlen kapocs. Hányszor is próbálták meg széjjelszedni őket eleinte… Már megszámolni se tudnám, hiszen kísérleteik kivétel nélkül kudarcba fordultak, még a „véletlen” hozzánk elhívott férfivámpíros összejövetelek után is, pedig abba még én sem egyetlen volna bele, de Alice akkortájt vette fejébe a tényt, hogy ő márpedig kettéválasztja őket, miután már egyre kevésbé udvariasan hangoztatta a bolhairtó reklámokban felmutatott krémek/porok/sprayek hatóanyagát.

A mostani kedélyállapotomhoz képest biztos voltam benne, hogy kirobbanó örömhullámmal fogadnám azokat az időket, a mostaniakért cserébe. Miközben egyre csak lépkedtem a bejárat felé, egyre nehezebb lett a lelkemen a súly, melyet lányomtól vettem át, hiszen minden rajtam múlik. Jake mindenképpen ki fog borulni, de a következmények még kétségbeejtőbbek voltak. Vagy hiú ábrándokat táplálok benne, s ezzel pillanatnyi örömöket élesztek benne, vagy megmondom neki az igazat s ezzel mindent elrontok.

Az első eshetőség igencsak hívogatónak látszott, hiszen, míg lányom vissza nem tér, egy boldog, bizakodó Jacobot látnék magunk mellett. Biztosan aggódna – hiszen ismerem már ennyire – de legalább lenne benne remény. Viszont, ha Nessie, a nélküle továbbélt élet mellett dönt, végleg megpecsételi sorsát egykori legjobb barátomnak.

A második lehetőségtől teljes mértékig rettegtem. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de ezzel biztosan de ja vum lett volna. Olyan lett volna, mintha 10év után megismétlődne az a jelenet, melyet soha nem akarok még egyszer átélni. Mintha újra közölném vele azt a hírt, mellyel az utolsó reménysugarát is elvettem, hogy megszerezzen engem. De nem! Nem lenne olyan, ez még annál is szörnyűbb lenne a számára.

Imádta a lányomat, ezt tudtam jól. Mindenki szerint csak a lenyomat-dolog miatt, de valójában nem. Ismertem Jacobot, és tudtam, láttam minden érintéséből, pillantásából, éreztem a hangjából, a körülötte lévő szerelemmel átitatott fellegeket, melyeket Nessie közelében sugárzott magából.

Már csak pár lépés volt a bejáratig. Féltem, rettegtem, hogy családom mit fog szólni ehhez az egészhez.

„Biztosan engem fognak hibáztatni, amiért elengedtem. És mennyire igazuk lesz. De nem tudtam máshogy cselekedni. Nekem csak az ő boldogsága a fontos. Imádom Edwardot, mert dobogásra képtelen szívem megszűnne létezni nélküle, de Nessie ő más. Ő az én Napsugaram, ő a mindenem, egy valódi csoda…” – gondoltam, s merengésemből a mozgásérzékelős ajtó halk zümmögése ébresztett fel.

Mindenki mosolyogva várt minket. Nem csak engem, hanem minket! Először kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, hogy hol lehet lányom, majd mikor nem jött utánam senki, megrökönyödve figyelték fájdalomtól eltorzult arcomat. A döbbenetünkből, Jake tért észhez először. Hát persze, hogy ő…

- Hol van Ő? – kérdezte, s hangja furcsán mélyen szólt, még átlagos mély bariton hangjához képest is, mely most remegett az aggodalomtól.

- Majd elmagyarázok mindent, most viszont előtte menjünk haza! – kértem őket, miközben kezemet lágyan szerelmem kezébe csúsztattam.

Nem szólalt meg senki, csak némán bólintottak, majd mindenki beült az autókba. Szerencsére Edward a saját kocsinkkal jött ki a port angelesi repülőtérre elénk, így nem kellett mások előtt gondolatban megvitatnunk a helyzete.

Az elindulás után, egyből nekem szegezte a kérdéssorozatot, mely láttam, hogy már szinte szétfeszíti idegeit.

- Mi történt? Hol van Nessie? Miért nincs itt? Mi az, ami miatt ennyire szomorú vagy? És mik voltak azok a gondolatok? Miért hibáztatnánk téged? És csak, hogy tudd, tudom nagyon jól, hogy Nessie-t sem szereted több szeretettel, csak erősebb a kötelék, mely összeköt titeket. Ilyenkor irigykedek is egy kicsit rád – villantotta rám féloldalas mosolyát.

Biztos voltam benne, hogy csak azért vette ilyen lazára a mondandója végét, mert meg szerette volna törni fagyos hangulatomat. De most még féloldalas mosolya sem hatott rám, egyszerűen, ha tehettem volna, a föld alá ásom magam.

- Nessie hazautazott velünk ide, de nem jön velünk haza most. Elment Egyiptomba, Amun családjához. Szeretne találkozni Benjaminnal is – próbáltam nyújtani az igazsághoz vezető perceket, nektek vészesen fogytak.

- Aha. Miért érzem úgy, hogy ez nem a teljes igazság? – kérdezte gyanakvó arccal, mire nem tudtam már tovább kerülgetni a forró kását; muszáj volt elmondhatom az igazat.

- Nem biztos magában. Érted te ezt? Az én kislányom és nem biztos magában?! Időt akar magának, azt mondta, fiatal még, nem akarja lekötni magát, nem biztos az érzelmeiben. Meg akarja találni a személyiségét. Vagyis nem is találni, inkább megalkudni. Ez a helyes kifejezés. De én nem tudom, mi lesz. Edward, én úgy félek, ő még mindig a mi kislányunk. Részben örülök, hogy legalább világot lát, boldog lehet, de félek. Mi van, ha egy teljesen más, önmagából kifordult lányt kapok vissza az eddig oly tökéletes gyermekem helyett? És Jake vele mi lesz? Nekem kell elmondhatom neki, de miért pont nekem?! Hisz ez olyan de ja vu… Ez nem igazságos. Megérdemli a boldogságot ő is. De azt akarom, hogy a lányom is boldog legyen. Ha őt ez teszi azzá… muszáj volt elengednem. Kérlek, ne haragudj, hogy nélküled döntöttem, de még találkozni sem akart vele. Nem akartam elengedni, de muszáj volt… Jaj, Edward… - egy szuszra elhadart monológomból itt álltam meg, s néztem fel rá, hiszen már jó ideje nem szólalt meg. De hiszen hogyan is tehette volna tőlem?

- Azt hiszem ez most egy leheletnyit tömör volt, de szerintem felfogtam. És mik a további tervek?

- Beszélnem kellesz Jake-kel, és utána minden a reakciójától függ – sóhajtottam.

- Arra ne is számíts, hogy engedem, hogy egyedül diskurálgass vele erről. Ki tudja, hogy reagál! Nem, ne is gondolj erre, nem nyitok vitát.

- Édes-kedves-„jaj-de-mindent-tudok”-„hú-de-okos-vagyok” uram! Mégis hogy gondoltad ezt? Majd kéz a kézben odaállunk elé, és valami ilyesmit mondunk: Szió, Jake, na, most, hogy végre hazacaflattunk, a’sszem ideje elmonani, hogy mi a szitu. Tehát a mennyasszonyod – az eljegyzésetek után alig pár nappal – bepánikolt, és körbeutazgatja a világot egyedül, végigjárva az összes barátunkat, hogy el tudja dönteni kellesz-e neki, avagy sem. De nyugi, nem kell parázni, ha mégse kellesz, biztosan megengedi, hogy hűséges kutyuli módjára kiállj érte és majd az új szerelme mellett. Akár még a fátylát is viheted majd az esküvőén. Ugye milyen szuper?! – mikor kirohanásom végéhez értem, fújtattam egyet – ezt te sem gondolhatod komolyan.

- Nem, valóban nem így gondoltam, de a szleng-nyelv használatát látom, nem kellesz megtanulnod, ha legközelebb suliba megyünk – nevetett fel, mire egy „mentem agyonütlek” pillantással elhallgattattam. –Igazad van, bocsánat – hajtotta le a fejét, mire vártam további magyarázatát, de nem jött.

- És akkor most mit is csinálunk? – kérdeztem meg, mikor már elfogyott a türelmem.

- Beszélni fogunk vele, de mindennemű magánakció nélkül, együtt csináljuk végig, és ha csak egy ujjal is hozzád ér, széttépem – szűrte az utolsó szavakat fogain keresztül, amiről tudtam, hogy ez olyan információ volt, amit nem akart velem közölni.

- Rendben – sóhajtottam. Tudtam, hogy úgysem lenne hajlandó engedni az elhatározásából, így hát megadtam magam.

A további út csendben telt el, teljesen némaságba burkolóztunk, s szinte már-már zavaró volt a nyugalom csendes némasága.

Láttam arckifejezésén, hogy gondolkodik. Na, igen, én is azt tettem, de sehogy se jutottam egyről a kettőre. Egyfolytában Jake járt a fejemben. Joga van tudni, hogy mit akar, de ha elmondom, ki tudja, hogy fog reagálni?! Én Edwarddal ellentétben nem a fizikai veszélyekre gondoltam, hanem az ő lelki sérüléseire.

De ekkor már döntöttem. El fogom neki mondani az igazságot. Megérdemli és különben is, ha igazán szereti a lányomat, akkor ezek után is szeretni fogja, ha meg nem elég a szerelem ahhoz, hogy inkább mellette éljen barátként, csak boldognak lássa, akkor meg sem érdemli, hogy vele legyen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés