ALEC SZEMSZÖGÉBŐL

Elmentek.Talán le kellene mennem Elizabethez,és hozzászólni.De mégis miről beszéljek vele?Csak egy kislány!Csakis azért a szívességért fogadtam el ezt az ajánlatot amit Edward tett,hogy Bella boldog legyen.Tudom,hogy hálás lesz nekem érte azután.Mindeközben lefelé haladtam a lépcsőn,és megláttam a zongoránál ülő Elizt.Félve nyújtotta oda ujjait a zongorához,aztán pedig belekezdett Mozart egyik művébe.Öröm volt hallgatni,ahogy játszott.És azonnal megállapítottam,hogy nem most kezdte.Mikor a végéhez közeledett,lassan elindultam felé úgy,hogy talpam épphogy csak érintette a talajt,aztán feltapsoltam.

- Szép volt! - Ujjongtam.
- Hogy kerülsz ide? - Ijedtében gyorsan - túlságosan is gyorsan egy emberhez képest - megfordult a padon,és rám szegezte tekintetét.
- Sajnálom,én nem akartalak megijeszteni.Csak lejöttem elmondani,csak hogy tudd,a többiek elmentek.
- Hallottam - Visszafordult unottan a zongorához. - Te hogy hogy nem mentél?
- Nekem kell vigyázni rád.
- Nem kell bébiszitter.Meg amúgy is,gondolom te sem akartál volna kihagyni egy baseball meccset.
- Hogy mit? - Értetlenkedtem.
- Baseball meccs - Fejét oldalra fordította és rám nézett.Mintha azt várta volna,hogy rájöjjek. - Tudod,mikor az ütővel elütik a labdát,és...
- Igen,igen,persze.Tudom.A gúnyolódást félretéve,hol tanultál meg zongorázni? - Ültem le mellé.
- Az Árvaházban valamivel le kellett foglalnom magam.
- Gyönyörűen játszol - Dícsértem.
- Köszönöm - Egy mosolyt eresztett meg felém,amit én is szívből viszonoztam.
- Tudod nem éppen egy tizennégy éveshez hasonlóan viselkedsz.
- Miért,hogy viselkedem? - Nézett rám megint.
- Hát...mint egy tinédzser.Mármint,körübelül olyan makacs vagy,és persze undok azzal,akit még nem ismersz.Ne a borítójáról ítélj meg valakit!
- Hé!Egyáltalán nem voltam makacs veled,sőt...még túlságosan is kedves voltam.
- Ohh,igazán?Nálad ez a kedvesség?
- Nem mindenki lehet ugyanolyan.De persze te már csak tudod,milyen egy igazi tinédzser,mivel te is olyan vagy.Makacs.
- Nem nagyon mondanám magam se tinédzsernek,se makacsnak.
- Miért,hány éves is vagy? - Egyik szemöldökét felhúzta.
- Tizenhét,de ez már csak részletkérdés,ha belül öregebbnek érzem magam - Kis szünet következett,aztán ismét megszólalt.
- Ismerős - Tekintete ujjaira tévedt,amelyek a zongorán voltak.
- Te is így érzel? - Kíváncsiskodtam.
- Talán...velem egy kicsit bonyolultabb a dolog.
- Igaz,hogy még csak körübelül egy órája ismerjük egymást,de megígérem,hogy bennem megbízhatsz.Szóval ha bármit megakarsz valakivel osztani,én itt leszek,oké?
- Chh...Oké.Ezt megjegyzem.De nem hiszem,hogy lesz bármi olyan dolog,amit veled szeretnék megosztani - Nevetett fel.
- Ne már!Ne rontsd el!Már kezdtelek megkedvelni!

A délelőtt azzal telt,hogy cukkoltuk egymást.Még magamnak is nehéz bevallani,de élveztem a társaságát.És egyáltalán nem akartam,hogy Belláék hamar hazaérjenek.Amit persze kétlek.Egyre jobban megismertük egymást.Viszont semmi olyat nem mondott,hogy vámpír lenne.Miért nem mondja el?Hiszen biztos,hogy tudja,hogy mi is azok vagyunk.

- Szóval az anyukád meghalt születésedkor,és apukád ezt nem bírta feldolgozni,és egy hónappal később öngyilkos lett... - Sóhajtott egyet.
- Pontoson.
- Részvétem.
- Már régen volt.És hát igazából ezt nekem is úgy mesélték.
A fotelon ültünk,és már elég közül voltunk egymáshoz,mikor mindent elrontottam.
- Tudod,nekem azt mondták,hogy már körübelül tíz éve kerültél be az Árvaházba,és akkor is így néztél ki.Akkor most ők hazudtak,vagy Te? - Pupillái kitágultak,és nem bírt azonnal megszólalni.
- Mi-mire célzol? - kérdezte.
- Valójában arra,hogy nem nézhettél ki négy évesen ugyanígy.
Amint kimondtam az utolsó szót,és amint észhez tért,vámpírhoz méltó gyorsasággal el akarta hagyni a házat,de a jó reflexemnek hála,visszarántottam.
- Csak valld be,kérlek - Kérleltem.
- Engedj el! - Üvöltött rám.
- Én nem foglak elítélni! - Emeltem fel én is egy fokkal a hangom.
Kezét kihúzta az én kezemből,aztán közelebb lépett hozzám.
- Miért valljam be,ha már te is tudod,hogy mi vagyok? - Szemei vérvörös színűvé változtak.
- Én is,vagyis mi is olyanok vagyunk,mint Te,Eliz - Megkönnyebbülést véltem rajta felfedezni.
- Oh istenem!Én hülye,pedig már azt hittem,hogy tényleg olyan okos vagy,hogy rájöjj,mi vagyok.
- De hiszen egyformák vagyunk! - Nem értettem,miről beszél.
- Nem!Te csak egy ostoba ember vagy!Én pedig...
- Vagy úgy - Elmosolyodtam,ő pedig értetlen arcot vágott. - Bizonyítást akarsz?
- Nem értem mit bizonyítanál,de hajrá!
Közelebb léptem az ebédlő asztalhoz,ami körübelül két méter hosszú,és tíz kg lehetett.Rátettem mindkét kezem,aztán még utoljára ránéztem.Két karja össze volt kulcsolva mellkasa előtt,és úgy nézett rám,mint egy őrültre.Aztán megtörtént.Mutatóujjamon tartottam az egész asztalt,Ő pedig tátott szájjal figyelte minden mozzanatom.Átdobtam a balkezemről a jobbkezemre az egészet,és szépen visszahelyeztem,a helyére.
- Mostmár érted? - Léptem közelebb hozzá.
- Igen,mindent értek - Nyögte ki.
- És kimondanád végre?
- Ne kérj,ilyenre!Gyűlölöm,ami vagyok!
- Elizabeth,csak segíteni szeretnék.Légy szíves...
Küszködött magával.Vagy jobb szó,a harcolni?Miközben a földet pásztázta,háromszor is levegőt vett,ami persze szükségtelen számunkra,aztán végül a szemembe nézett,és határozottan megszólalt.
- Vámpír vagyok.
- Tudom - Mosolyogtam rá,aztán pedig a karjaimba omlott.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés