- Edward,miért kellett ott hagyni őket?Még csak gyerekek! - Tiltakoztam az ellen,hogy vele mennyek,de a kezemnél fogva húzott.
- Te is tudod jól,hogy ez nem így van!Alec van már nyolcvan éves is,Eliz pedig...az Eliz - Mosolygott azon,hogy milyen makacs vagyok.
- Amúgy is hova megyünk?És hova tűntek a többiek?
Néztem körül,és egy rétet véltem felfedezni.A mi rétünk volt az.Rózsák voltak szétszórva,amik az utat jelezték.Minnél beljebb haladtunk,és megláttam egy asztalt meg két széket a rét közepén.Persze nem egy ócska szett volt az,hanem fehér olasz bőrből készült,azonnal megállapítottam.A fák,amik a rét határát jelezték,piros szalagokkal voltak feldíszítve,mintha egy mintát akartak volna kirajzolni.Odaértünk az asztalhoz,Edward pedig kihúzta nekem a széket.
- Szabad? - kérdezte.
Én szó nélkül helyet foglaltam.
- Köszönöm - Böktem ki nagy nehezen,mert a meglepettségtől alig bírtam megszólalni.
- Tetszik? - Tárta szét a karját,a látványra célozva.
- Edward...ez gyönyörű.De miért...? - Dadogtam.
- Shh...Csak várd ki a végét - Az a bizonyos féloldalas mosoly jelent meg a szája szélén,ami azt jelenti,hogy van valami terve.És amint kimondta az utolsó szót,Alice jelent meg mellettünk Pincérnőnek beöltözve,és egy pezsgőt tett le nekünk két pohárral együtt.
- Jó étvágyat! - Nevetésén látszott az izgatottság.Miben sántikálnak?
- Köszönjük,Hugi - Edwardra bólintott,és eltűnt. - Önthetek? - Emelte fel az üveget.
- Persze.De nem hiszem,hogy meg bírnám inni - Amint megtelt a poharam,rávetettem egy pillantást - csak mert eddig Edwardot figyeltem - és láttam,hogy vérvörös színű az italom. - Ohh...Így már más - Mosolyogtam.
- Emelem a poharam,Bella Swanre,aki az életemet jelenti! - Koccintottunk,én pedig nem bírtam mit tenni az érzelmeimmel.
- Szeretlek - suttogtam.
- Én is szeretlek,Bella - Kéz fejét rátette az enyémre,és simogatni kezdte azt.
- Tudod,nagyon finom ez a vér.Milyen állatból van? - Edward nem felelt,csak nézett rám. - Ugye nem?
- Ez egy kivételes alkalom,és szerettem volna még kivételesebbé tenni - Védekezett.
- Akkor sem kellett volna megölni egy embert! - Háborodtam fel.
- Nem igazán úgy történt.Carlisle szerezte.
- Miért nem ezzel kezdted?
- Talán mert túlságosan rám támadtál.
- Sajnálom.
- Kérlek,ne tedd!Amúgy van még egy meglepetésem - Mosolygott,aztán mellém állt,és kezét szét tette. - Megengeded?Hiányzik már - Célzott arra,hogy a karjaiba vigyen.
- Örömmel - A következő pillanatban már csak azt vettem észre,hogy mellkasához vagyok bújva,és felfelé megyünk.Aztán megállt.
- Megjöttünk.Kinézhetsz - Nevetett.
Én pedig megtettem azt,amit mondott.Az ámulattól megszólalni se bírtam.Ha tudtam volna,sírva fakadtam volna a boldogságtól.A legmagasabb fára vitt fel,amiről be lehetett látni az egész teret.A piros szalagok a fákon egy szív mintát rajzoltak ki,amibe bele volt írva rózsákkal,hogy:
                                          
                                                                                        Bella

- Edward,ezt nagyon nem kellett volna megtenni értem.Biztos sok munkába kerülhetett.És... - Nem bírtam befejezni,mert arcomat két keze közé fogta.
- Szerelmem,érted bármit megtennék.És persze ezeket a dolgokat nem csak úgy csináltam meg.Bella...Szeretném újra feltenni azt a kérdést,amit már egy hónappal ezelőtt feltettem.Sajnálom,hogy eddig tartott kitalálnom,hogy mivel tegyem felejtethetetlenné ezeket a perceket számodra.
Kivett a zsebéből egy kis dobozkát,ami már ránézésre igen nehéz lehetett,mivel aranyból volt kirakva,aztán felnyitotta.
- Bella,örülnék neki,ha az örökkévalóságomat veled élhetném le - Térdelt le előttem egy vékony ágon.
Egyszerűen képtelen voltam megszólalni.Edward...Edward a legcsodálatosabb személy,akit valaha is ismertem.Megfogtam a kezét,és felhúztam,aztán karjaimat nyaka köré fontam,és megcsókoltam.
- Szóval Igen? - Vált le ajkaimról egy pillanatra.
- Igen,persze,hogy igen! - Csókoltam meg újra.
Edward kivette a gyűrűt és gyengéden felhúzta az ujjamra.
- Van még egy meglepetésem - Jelentette ki.
- Ezek után már semmin sem tudok meglepődni - Mosolyogtam,aztán ismét karjaiba vett.
Ágakról ágakra ugrált velem.Tippem sem volt,hogy mi a szándéka.De kezdett már kínos lenni számomra,hogy mennyi mindent meg tesz értem,én pedig semmit.Már messziről megláttam,hogy hova tartunk.Viszont nem akartam hinni a szememnek,mikor odaértünk.
- Ezt te építetted? - Mutattam rá a faházra,ami a réten lévő egyik fa ágára volt felépítve.
- Tudom,hogy nem a legnagyobb,de ezt annak szántam,hogyha véletlen el akarunk szökni a többiektől,akkor ide tudjunk jönni - Villantotta ki ismét foga fehérjét.
- Hmm...
- Nem tetszik? - Aggódott.
- Azon gondolkozdtam,hogy nem kellene letesztelni,hogy biztonságos e? - Először nem értette miről beszélek.
- Dehát én nem engedném,hogy bármi bajod essen... - Próbáltam olyan pillantást lövelni felé,amiből rájön,hogy mire célozok.A hatás kedvéért még a nyelvemet is végig húztam a számon,pedig ez nem rám vall. - Ohh...
Elmosolyodott,én pedig felugrottam rá,és ajkait birtokomba vettem.Utána már csak az ajtó csapódásra emlékeztem,a többi kimaradt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés