Az első éjjel

„Nehéz ráébredni, hogy senki nincs, aki védelmezzen. Nehéz rájönni, hogy csak magadra számíthatsz, és az életed csak hajszálon múlik. Nehéz rájönni, hogy valahol, valamikor tönkretetted az életed.”


(2006. 05. 05. péntek este, Volterra)

Felix és Demetri végeláthatatlan katakombákon át egy sötét kis szobába vezetett. Aztán mikor beléptem, rájöttem, hogy nem is olyan kicsi. Tíz ágy feküdt egymás mellett, közöttük csak fél egy méter szabadhely volt. Ablak helyett csak valami szellőzőnyílás szerűség volt, állott, poros szag terjengett. Eluralkodott rajtam a bezártság érzése, de egy mély levegővel elűztem a kellemetlen érzést. Mégse most kéne kialakulnia bennem a klausztrofóbiának, nem? Elég kellemetlen lenne.

Több szempár is rám meredt, mikor beléptem a szobámnak nevezett lyukba. Voltak idős asszonyok, középkorú nők, fiatalok, de gyerekek is. Bele se mertem gondolni, hogy milyen lehet egy ilyen helyen felnőni. Mindannyian ellenségesen meredtek rám, mint valami betolakodóra. Milyen pokoli lehet itt az élet? Bizonyára kibírhatatlan, de nekem ki kell, hogy bírjam. Edwardért.

Nevetve hagytak magamra, miután rámutattak egy koszos ágynak nevezett bútordarabra, hogy az az enyém. Egyre bizonytalanabb lettem és féltem. A sötétség kétségbeejtően nyomasztott, égetett belülről. Éreztem magamon a tekinteteket, miközben közelebb léptem az ágyamhoz és egy picinyke szekrényhez. A holmimat, amit magammal hoztam, nem kaptam meg. Csak egy apró fényképet őriztem a szívemhez közel, a ruhámba rejtve, amin Edward és én mosolyogtunk boldogan. Ezt a képet a Cullen házból hoztam, senki nem vehette el tőlem. Edward azt hitte, hogy minden emlékemet magával vitte, de azzal nem számolt, hogy valaha még be fogok lépni hajdani szobájába. Innen is látszik, hogy nem szeret. Nem akart rám emlékezni, még egy képen keresztül sem.

- Idiota puttana (hülye szuka, hülye cafka) - nézett rám egy középkorú asszony megvetően, miközben végig mért. Nem értettem olaszul, de biztos voltam benne, hogy a megszólítás nem lehet túl kedves számomra. Tudtam, hogy mire érti. Még senki nem jött ide magától. És az zavarja, hogy én képes voltam rá, míg ő csak szabadulni akar. Rosalie logikáját jutatta az eszembe, és szúrni kezdett a szemem.
- Non si sa cosa si è impegnata! (Nem tudod, hogy mire vállalkoztál!) - tette még hozzá fitymálódva, majd a megszeppent fiára nézett, és egy határozott mozdulattal az ágyba fektette. Többet nem beszélt, ő sem különbözött a többiektől. Mindannyian végtelenül kimerültnek tűntek, legtöbben csak üres tekintettel gubbasztottak a koszos fal tövében.
Nyeltem egyet.
Vajon, rám is ez vár? Bevallom, féltem. Még soha nem rettegtem ennyire, de ennyire elszánt sem voltam még soha. A félelem állandóan kaparta a torkomat, remegtette a gyomromat, és a kezeimet. De az elhatározásom erősebb volt. Sosem voltam magabiztos és határozott. Talán a fájdalom mindenkit megváltoztat.

Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Elővettem a fényképet, és nézegettem. Próbáltam emlékeztetni magam, hogy miért is vagyok itt. De a szörnyűséges körülmények megrendítettek. Nem mindenki volt körülöttem épelméjű, valaki már bele is őrült. Ketrecbe zárt állatnak éreztem magam, akit csak dolgozni engednek ki. Hogyan lehetnek ennyire kegyetlenek a Volturik? De egy a lényeg: Én nem törhetek meg.

Az éjszaka közepén sikerült csak lehunynom a szemem. Fájdalmasan gondoltam azokra, akiket magam mögött hagytam, hálátlanul. Előttem lebegett Jacob elkínzott arca a kórházban, mikor azt hitte, hogy elveszíthet. És most elveszített. Ki tudja meddig tart az önkéntes mentőakcióm. Talán már öregasszony leszek, mire újra megpillantom a napfényt, de nem adom fel a reményt, mert nem szabad. Ki kell tartanom, és sietnem kell. Ki tudja, Edward meddig bírja még…

Éktelen bömbölés riasztott fel, riadtan pattantak ki a szemem, és villámgyorsan ültem fel. Először nem láttam semmit, majd meggyulladt egy gyertya. Többen is felriadtak, és most szitkozódva figyelték a nálam nem sokkal idősebb lányt, aki egy kicsiny, aranyos ötéves kislányt próbált csitítani, aki szüntelenül sírt. Apró kezei a lány vállait markolták, fejét édesanyja mellkasába temette.
- Éhes vagyok – sírta a kislány. Belehasadt a szívem a látványba. A fiatal nő könnyes szemmel vigasztalta.
- Gill, nemsokára itt a reggel és jön a reggeli. Tarts ki addig, kicsim. Próbálj meg aludni – csitítgatta sikertelenül. A pillantásom a kisszekrényre meredt. Maradt még néhány falat a vacsorámból, ami egyébként egy szelet kenyeret és egy pohár vizet takart. A bűztől nem volt étvágyam, így csaknem a kenyér fele és a víz egyharmada megmaradt. Gondolkodás nélkül álltam fel és ragadtam meg szegényes vacsorám maradékát és némán, lehajtott fejjel indultam el feléjük. A nő csak akkor vett észre, mikor leültem az ágyuk szélére. Rámosolyogtam a kislányra.
- Tessék, neked adom – nyújtottam, mire a kicsi lány boldogan kapott utána. Hálás pillantása megmelengette a szívem.
- Ne fogadd el, Gill – jött vissza a nő hangja. Értetlenül néztem rá, de ő is hasonlóan vélekedett rólam.
- Mit kérsz cserébe? Gondolom, nem önzetlenül kenyerezed le a lányom – mondta nekem ellenségesen.
- Nem kérek érte semmit cserébe. Nem voltam éhes, és gondoltam neki adom. Mi értelme megtartani a romlandó ételt, mikor éhes szájak éheznek? Nem mérgeztem meg, nem vezérel rossz szándék.
- Megeheted – fordult a lánya felé, de továbbra is bizonytalanul méregetett. – Ha bármi baja esik Gillnek, magam kaparom ki a szemeidet. Érthető? – próbált keménynek, rendíthetetlennel tűnni, de én átláttam az álarcon. A fájdalom vezérelte, és számára Gill volt a legfontosabb.
- A nevem Amabel Cringe – mutatkoztam be az álnevemen. Mintha az arca egy kicsit barátságosabbá vált volna, miközben néztük, ahogy Gill jólesően rágja az ételt.
- Cicely Jones, hívj nyugodtan Cely-nek. Ő pedig a lányom…
- Gillian Jones – mutatkozott be a kislány, miután lemosta a vízzel a kései vacsoráját. – Köszönöm, Amy.
- Amy? – hökkentem meg a becenév hallatán. Meg sem fordult a fejemben, hogy valaki ezen a nevemen fog becézgetni.
- Baj, ha így hívlak? – szeppent meg ijedten, mire nevetve megráztam a fejem.
- Dehogy – feleltem, majd Cely-re néztem. – Angolok vagytok?
- Angliában születtem, igen. Gill, pedig idebent, tehát ő elvileg olasz.
- Itt? – kérdeztem megütközve, mire szomorúan elmosolyodott.
- Igen, tizenkilenc éves voltam, mikor a szüleimmel eljöttünk Olaszországba nyaralni, a vőlegényem nem tartott velem. Volterra kastélyát is meg akartuk nézni, turistaként érkeztünk. Nem gyanakodtunk, majd rémálommá vált minden.

Sejtettem, hogy mi történt. A Volturi klán előszeretettel fogyasztja a gyanútlan turistákat, akik körbevezetésre jöttek.
- Hogyhogy életben hagytak? – kérdeztem halkan. Gill úgy nézett rám, mintha ő mindent tudna. Más volt, mint azok a kislányok, akiket eddig láttam. Szokatlan intelligencia sugárzott hatalmas kék szemeiből.
- Megtetszettem az egyiküknek, és felhasznált magának – rántotta meg a vállát, de a szemeiben fájdalom csillant.
- És így lettem én – mondta nekem Gill természetes hangon. Megdöbbenve figyeltem a kettősüket. De hát a vámpíroknak nem lehet gyerekük!
- Hogy nézett ki… Gill apja?
- Hófehér volt a bőre, vörös szemek. Azt hiszem, hogy tudod, hogy miről beszélek. Erre vagy kiváncsi, igaz?
Bólintottam.

- Te jó ég – suttogtam. – Nehéz elhinni.
- Tudom, hogy valami nem stimmel ezen a helyen – suttogta úgy, hogy más ne hallja. – Saját szememmel láttam, hogy hogyan ölték meg a szüleim. És az se normális, hogy Gill abnormálisan gyorsan növekszik, hiszen egy éve szültem.
- De hisz öt évesnek simán kinéz.
- Ez az. De nem tudom, hogy miért is mondom el neked. Azalatt a másfél év alatt, amit itt töltöttem, megtanultam, hogy ne bízzak senkiben. Neked mégis mennyi mindent elmondtam. Hogy csináltad?
- Fogalmam sincs. Én tudom, hogy mi történik itt, és te is. Talán ez lehet az oka. Mások is tudják?
- Nem, csak én és Gill. De hogy lehet ez, Amy?
- Egykor én is lehetetlennek hittem, aztán rájöttem, hogy semmi sem lehetetlen.

- Aludj kicsim – mondta Cely, majd csókot nyomott Gill homlokára.
- De én nem akarok, Amy-vel akarok beszélgetni – hisztizte, de laposakat pislogott. Nevetve nyugtattam meg.
- Ne aggódj, még holnap is itt leszek. Akarod, hogy dúdoljak valamit? – mosolyogtam.
- Igen! – felelte, mire dúdolni kezdtem az altatómat. Felidéztem magamban azokat a pillanatokat, mikor Edward dúdolta ezt nekem… Istenem, hányszor töltöttük egymás mellett az éjszakát, hányszor aludhattam úgy, hogy nem kellett félnem a holnaptól. Erős, hideg karok vigyázták az álmom, nem volt semmi gondom. Minden szép volt, mint egy romantikus filmben.

Észre se vettem, hogy mikor kezdtek folyni a könnyeim. Gill édesen szuszogott az ágyon, hófehér bőre világított a sötétben. Azt hiszem, hogy vonzom a természetfeletti lényeket. Beleszerettem az utamba eső legelső vámpírba, összebarátkoztam az utamba akadó első vérfarkassal és megkedveltem az első utamba eső félvért, akinek a létezését eddig lehetetlennek véltem.
- Amy? Minden rendben? – kérdezte Cely aggódva. – Mi a baj?
- Semmi baj – töröltem meg az arcomat, majd felálltam, hogy nyugovóra térjek a saját ágyamban.
- Mit dúdoltál? Mi a címe?
- Bella altatója – nyögtem ki, majd végig feküdtem az ágyamon, és a párnámba temettem az arcom. Nem sokkal később nyugtalan álomba szenderültem.

*.*

Kezdtem feladni a reményt. Mindenem fájt, a testem égett, a lelkem üvöltött. Jane őrült arca lebegett szemem előtt, és azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy mindaz, amit látok, képzelet.

- Gyűlöllek! – sziszegte Carlisle a képembe. – Szégyent hoztál a nevünkre! Már bánom, hogy valaha is a fiammá fogadtam egy ilyen szörnyet. Hogy tehetted? Hogy? Hát hiába volt minden fáradtságom? Senkire nem gondolsz csak magadra!
- Carlisle, hagyd.
- Esme, kérlek, ebbe ne avatkozz bele. Tudod, hogy nekem van igazam.
- Tudom, szerelmem. Én is csalódtam benne – mondta szomorúan és fájdalmas arccal rám nézett. Ez jobban fájt, mint bármilyen szitok. – Már nem a fiam.

A fájdalom felemészt, eléget, elpusztít mindent itt bent. Már nem is emlékszem, hogy mióta mozdultam meg utoljára. Csak mozdulatlanul harcolok a lelkem démonjaival és a rám küldött fájdalmas képekkel és a testemet tépő őrült fájdalommal.
Sóhajtottam egyet.
Feladom.
Nem érdemlek semmilyen létet. Egy ilyen szörny csak a szenvedést érdemli. Talán ez már a pokol, és Bella haláláért vezekelek.
Talán már a gondolatoknak sincs értelme.

*.*

Verejtékben úszva ébredtem. A zokogásomba majdnem belefulladtam. Égetett az álomból áradó reménytelenség és a lelket tépő kín. Egy gyengéd kéz rázogatta a vállam. Cely nézett rám ijedt aggodalommal. Akaratlanul kerültem megint a figyelem középpontjába, mindenkit felébresztettem a megváltó álomból. Legtöbben gyűlölködve figyeltek, csak egy-két együtt érző arccal találkoztam, mikor körbenéztem. Már Gill sem aludt, hanem engem nézett.
- Sajnálom – hajtottam le a fejem. Cely átölelt. Nem értettem, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy megkedveljen. De nagyon jól esett. Már az első éjszakán barátot szereztem a pokolban. Ez azért… nem várt fordulat.
- Gyere, Amy. Mindjárt jönnek és kezdődik a robotmunka. Jól vagy? – aggódott.
- Persze – hoztam össze nagy nehezen egy mosolyt, és megpróbáltam felkészülni arra, ami rám vár… A jövő sokkal rosszabb volt, mint amire számítottam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés