xxx

Hunyorogva mentem közelebb a tükörhöz, hogy jobban megvizsgáljam a változást. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mennyit ittam, de akárhányszor próbáltam volna behatárolni az időt, elmém szűk korlátjai közé ütköztem. Az apró pöttyök a szememben éhesen úszkáltak ide-oda, szinte éreztem, ahogy elmélyülnek aranyszínű íriszem tavában. Egy vércsóva kenődött el a szám sarkánál. Ujjaimmal odakaptam, de mozdulataim lassúvá váltak. Megdermedtem.

A tükör felé nyúltam és végigkarcoltam körmömmel, majd súlyos ütéssel próbáltam megszabadulni tükörképemtől. Arcom apró darabokban hullott alá a földre és szerteszét szállt szilánkokként végezte a földön. Ezernyi vérszomjtól szikrázó szempár vádolt fenyegetően.

Rettenetesen szomjas voltam.

Kábán végighúztam tenyeremet a szőnyegen csillogó üvegszilánkokon. Néztem, ahogy felrepedezik a bőröm, de a következő pillanatban már semmi nem látszott a sérülésből. Ököllel lesújtottam, mire a szilánkok tehetetlenül megemelkedtek..

Mennem kellett...

Halkan lesurrantam a konyhába. Mióta ittam Ethanből, folyamatosan kínzott a friss vér utáni vágy. Feltéptem a hűtőszekrény ajtaját és sietősen a számhoz emeltem egy nemrég kiolvasztott tégelyt. Mohón csorgott végig torkomon a nedű, szaporán nyeltem, arra sem figyeltem, hogy másnak nem jut. Kesernyés íze arcul csapott, egészen kijózanodtam tőle. Eddig nem volt összehasonlítási alapom. Ethan bársonyos, testes, forró íze kísértette érzékeimet…A legédesebb állatvér is epeízű hamisítványnak tűnt ebben a pillanatban.

Ezentúl nem tudtam elképzelni az életemet rubinszínű vérének íze és látványa nélkül! Újra érezni akartam, ahogy elmélyedek nyakában, egészen benne vagyok, érzem lüktetését, hallgatom duzzadt ajkainak sóhaját, érzem szívverésének ütemét, ahogy nyelvemre buggyan a vére, miközben másik kezemmel szorosan tartom a nyakát.
Az extázis mellett nem fért el más érzés a testemben, a felelősségé sem. Éppen mikor eldöntöttem, hogy ha találunk rá alkalmat, újra és újra megharapom, Jasper vállával belökte a hűtőajtaját. Egész testével fölém magasodott. Hát megérkezett az ítélőszék.

- Egyszerűen csak elgyengültem – mentegetőztem. – Mennyit tippelsz?

- Talán négy vagy öt decit ittál. Ennyit mind kihevernek.

- Csalódtál bennem? – sütöttem le a szememet, de fivérem volt az egyetlen, aki képes volt megérteni.

- Nekem nincs jogom ítélkezni, Bella – nyugtatott. – Nem tartom helyénvalónak Carlisle módszerét. Nem természetes, hogy egy vámpír száz éves kora után igyon először emberből…

- Nem fogom bántani Ethant. Ami ma történt, csak egy véletlen baleset volt. A vérének illata felkészületlenül ért… elcsábított és nem álltam ellent. Hogy is mondjam? Nem is jutott eszembe, hogy rossz, amit teszek. Félelmetes volt. Előtte meg ott volt Jane, aki szintén megsebesült az egyik csapdától.

- Csapdák? A Forksi erdőben? – nézett rám döbbenten Jasper.

- Igen. Nem értem, ki ellen és mióta vannak ott, de rossz érzés fogott el tőlük.

Némán az ajkamba haraptam, ahogy újra felidéztem a történteket. Fogaim élesen vésték alabástrom ajkam szélét, egészen kivillantottam a fogaimat.
Jasper elkapta a csuklómat és maga felé fordított. Arca eltorzult, ahogy nézett. Vajon mit lát? Mi ez az egész?

- Ne mozdulj, kérlek! – szólt rám.

Felállt mellőlem, az ajtóhoz ment és elfordította a zárat. A kattanás hangja már csak homályos hangfoszlány formájában jutott el tudatomig. Most vettem észre, hogy csak fivérem hatalmas, hipnotikus mézszínű szemét látom magam előtt, semmi egyebet. Eddig távolodott, most viszont már egészen beterítette a látómezőmet. Ébresztő! Jasper csak ritkán vetette be hipnotizáló képességét, és soha nem adott bele apait, anyait. Soha, de soha nem éreztem még ennyire ködösen a valóságot magam körül. Lassan mozogni kezdett a szája, keze újra gúzsba zárta testemet.

- Figyelj rám, Bella! Kinőtt a méregfogad. – Tartott egy kis szünetet, hogy felfogjam. - Valószínűleg ez egy természetes reakció volt a csapdákra, hiszen a középkorban, mikor a fajtánkat üldözték, gyakran ez lett a végzetünk. Sajnos, ha ilyenkor iszol egy emberből… talán végzetes lépést követsz el.

Végzetes. Ízleltem a szót. Végzetes, azaz visszafordíthatatlan, azaz végleges. Végzetes. Halál. Megöltem. Gyilkos. Meggyilkoltam Ethant!

Az első lendülettel fellöktem Jaspert, aki nekiesett a hűtőnek. A vértartó tégelyek vadul csörögtek, de már túl voltam a vér utáni vágyon. A késtartó felé nyúltam és kezembe fogtam Carlisle egyik késének markolatát.


- Gyűlölöm ezt! – üvöltöttem. A kés pörögve szállt a levegőben.

- Sss – csitított Jasper.

- Meg fog halni? – kérdeztem. Esdekeltem volna azért a szóért, hogy nem… hogy nincs veszélyben.

- Mikor történt a „baleset”? – kérdéssel felelt. Ez nem jó.

- Úgy néhány órája.

- Akkor már semmi értelme oda mennünk.

Vérben forgó szemekkel pillantottam rá. Letaglózott, megölt azzal, amit mondott, amit gondolt. Csalódást okozott azzal, hogy nem fogta fel szavai jelentőségét. Jasper nem értett semmit. Nem értette, mennyire szeretem Ethant.

- Ebben tévedsz. Én odamegyek. Viszlát...

- Bella? – szólt utánam fivérem. Visszanéztem rá.

- Mondd.

- Látunk még, ha esetleg...? – nem folytatta, de tudtam, mire gondol.

- A túlvilág is üres számomra, ha megöltem őt.

- Várunk vissza.

xxx

Tövig nyomtam a gázpedált egészen addig, míg be nem értem az utcába. A visszapillantóba néztem. Egészen úgy festettem, mint aki benyugtatózta magát: aranyszínű szemem vörösen izzott, vonásaim szétcsúsztak. Lefékeztem egy kicsit beljebb, hogy ne legyen feltűnő a kocsi. Muszáj volt megőrizni legalább annyira a hidegvéremet, hogy láthatatlan legyek az emberek számára. Ha Ethan mégis halott és a harapásom végzett vele, azzal bajba sodrom a családomat. Újabb penge fúródott az oldalamba. Kinyitottam az ajtót. Jeges szellőt éreztem megtörni a térdemen. A szél vádlón süvítette arcomba az ítéletet. GYILKOS!

Alig léptem el az autótól, mikor a padra tévedt a szemem. Sötét alak bontakozott ki a távolból.

Egy tökéletes test körvonalai felé lépkedtem. Teljesen elvesztettem a kontrollt, ahogy megálltam előtte és felismertem. Nem! Nem szabad visszahoznom őt soha többé, nem létezhet számomra! Ha megteszem és újra kapcsolatba lépek vele, Edward lelke sosem nyughat. Nem szabadott a saját nyomorúságos érdekeimet lelkének túlvilági nyugalma elé helyeznem. Megdörzsöltem a szememet és valóban… már senki nem ült a padon. Csak egy árny lehetett vagy hallucináció. Nem ez lenne az első eset.

Csendesen felrugaszkodtam az Ethan ablaka előtt terjeszkedő fa egyik ágára, majd végigsuhantam rajta és onnan átugrottam az erkélyre. A szobában sötét volt, nem égett a villany. Még nem volt lelkierőm szembenézni tettemmel. Csendesen leomlottam az erkélyajtó mellé és arcomat a falnak döntöttem. Hinnem kellett, hogy él, hinnem kellett, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem. Igen, ott van a szobában. Nincs B terv.


Észrevettem, hogy az ablak félig nyitva állt, talán melege lett?! De ha így van, rég éreznem kellett volna Ethan erőteljes illatát...Igyekeztem nyugodt maradni, nem sikítani ettől az őrületes tudatlanságtól, mert valahol belül, a nem létező lelkem mélyén tudtam, hogy nem halhatott meg csak így. Nem hagyna magamra a világban!

Mikor megpillantottam a gondosan bevetett ágyat – üresen -, magam mögött hagytam tudatom tisztaságát.

Neszt hallottam. Saját lépteim voltak. Ijedten az ágyra omlottam és az orromhoz nyomtam a párnáját. Mélyen szippantottam be az illatát… Védtelenül az ágy végébe húzódtam és átkaroltam a lábaimat, miközben továbbra is markoltam a párnát. Olyan puha volt, mintha csak Ethan bőrét érinteném. Olyan könnyen szétszaggathatnám… olyan nagyon könnyen megsemmisíthetném… nem úgy, ahogy vele tettem, nem. Őt szerelemből, vágyból és gyengeségből bántottam. De mi a különbség? Semmi.

Újabb nesz.

Az erkély felé meredtem, de érzékszerveim is kezdték felmondani a szolgálatot.

- Ki az? – suttogtam magam elé. Nem pillantottam fel többé, nem vártam választ. Nem vártam semmire többé. Valami meghalt bennem, mikor nem találtam az ágyában.

- Ezt nekem kellene kérdeznem, kisasszony - szólt valaki Ethan hangján, de én már hagytam magam átadni a gyásznak. Nem fogtam fel, hogy Ő az és él és ennél emberibb, ziláltabb, melegvérűbb már nem is lehetne.

- Ethan - suttogtam magam elé.

- Istenem, Bella, térj magadhoz!– Tudatom egy olyan sávra hangolódott, melyen Ethan beszélt hozzám ismét… Csodálatos dolog őrültnek lenni!

- Bella, én vagyok az, Ethan! Hallasz engem? Milyen őrültséget vettél már megint a fejedbe? – Milyen élethűen utánozza Ethant… lenyűgöző.

Éppen amikor eldöntöttem, hogy ebben a tudatállapotban maradok örökké, édes íz terjedt szét a számban. A felismerés első hulláma végigsöpört rajtam. Maradt egy érzékszervem, ami nem tud csalni, mert uralkodok felette. A csókokat felismerem, bevésődtek és sosem törlődnek ki. Ez minden kétséget kizáróan Ethan… a szemem végre kimozdult a merevségéből. Egészen közelre fókuszáltam. Gyönyörűen és egészségesen, egy karcolás nélkül állt előttem Ethan. Orromba is kezdett visszatérni az élet. A levegőben függött parfümjének fűszeres illata. Kimondhatatlan szavakat próbált formálni a szám, de végül meggondoltam magam. Jobb lesz csendben.
Annyira emberi volt ez a pillanat.

- Bella, figyelj rám! – szinte utasított.

- Hogy lehetsz életben? – szorítottam szemem elé a kezem.

- Épp erről akarok veled beszélni – hangja nyugodt volt. – Nem tudsz kárt okozni bennem.

- Tudom, mi vagy. – Attól még, hogy a lelke halhatatlan, a teste sérülékeny és megsemmisíthető.

- Akkor mondd, mit gondolsz… mi vagyok.

- Félvámpír.

- Óh nem! A lelkem az, de a testem nem – nevetett csúfondárosan. Nem erre számítottam. Egészen biztos voltam abban a verziómban, miszerint Ethan félvámpír.

- Csupán halhatatlan vagyok, legalábbis egy ideig.

- Mi az, hogy egy ideig? – Rosszat sejtettem.

- Amint betöltöm a tizennyolcat, meghalok.

- Ethan…. Megtaláljuk a módját, hogy…

- Már beletörődtem… - vágott a szavamba. - Hét évet kaptam és egy halott ember lelkét ezért cserébe – kezébe fogta az arcomat és a szemembe nézett. Csodálattal telt meg a szeme, mikor folytatta. – Érted cserébe. És nekem megérte. Már akkor megérte, mikor csak az álmokat láttam rólad.

- Ez nem lehet… nem kárhozhatsz el más bűnei miatt… Ez igazságtalanság!

- Más szerelmét ölelem, más ajkait csókolom… ez mind Edwardé volt, mindent nekem adott… megkaphattalak…

- Ugyan, Ethan, legyen eszed! Úgy beszélsz, mintha nem is te lennél! Meg fogjuk találni a módját, hogy életben maradhass! Már nem bírom ki nélküled, érthető?!

- Nélküle is kibírtad. Edward nélkül – felelte. Szeme a távolba révedt, de mindig ott bujkált benne az a csibészesség, ami megkülönböztette őket. Ethan maga volt a parázsló életöröm, egy ragyogó, elégedett kiadása Edwardnak. Sokkal jobban bitorolta a szívemet, mint az igazi Oroszlán.

- De nélküled nem fogom…- suttogtam bele a fülébe halkan.

- Akkor küzdeni fogunk – felelte és érzékien megcsókolt.

xxx

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés