Éjjel újfent a szobámban feküdtem az ágyamon egyedül. Hiába teszem ezt már majdnem egy éve, még mindig nem tudom megszokni ezt a magányt. Sőt, ha úgy vesszük, már négy éve egyedül töltöm az éjszakákat, csakhogy az első három évben legalább megpróbáltam aludni, és ha gyakrabban nem is, de négy-ötnaponta megajándékozott engem a szervezetem egy-egy álomtalan éjszakával, mert már egyszerűen nem bírta az alváshiányt. De most, vámpírként már ennek az esélye se áll fent. Főleg az elmúlt hetekben ezeket az éjszakákat azzal, töltöttem, hogy Edwardon gondolkoztam.

Közben eszembe jutott, hogy még senkinek sem vettem karácsonyi ajándékot. Ez elég nagy dilemma. Főleg Edward. Neki valami nagyon különlegeset szeretnék. Olyat, amit mástól nem kaphat, és ami rám emlékezteti. Az is felötlött bennem, hogy ha már egyszer ilyen karácsonyi hangulatba kerültem feldíszíthetném a házat is. Egy-egy égősor, asztali díszek, karácsonyi figurák, gyertyák, üvegmatricák… Alice biztos szívesen segítene nekem. Talán a faluban találok majd pár dolgot.

Három óra körül úgy döntöttem kimegyek a nappaliba, és onnan nézem a hóesést. A nappaliból gyönyörű kilátás nyílt a tájra, és talán valamelyik Cullen is felbukkan ( bár ennek elég kicsi az esélye, hiszen mindenki a párjával tölti az éjszakákat…) Meglepetésemre Carlisle és Esme a kanapén ültek.

Esme anyásan rámmosolyogott, én pedig újból késztetést éreztem rá, hogy odabújjak hozzá. Nem akartam megzavarni a meghitt pillanatukat Carlisle-lal, de a kisördög – akit mostanában elneveztem Isabellának – megszólalt bennem, hogy már akkor megzavartam, amikor beléptem a nappaliba, és ha itt vannak, akkor biztos nem zavartam meg egy túl intim pillanatot, különben a szobájukban lennének. Végül beadtam a derekam Isabellának, és odabújtam Esméhez, aki mosolyogva átölelt.

Nem tudom mitől vannak mostanában ezek a szeretethullámaim. Bár a családtagokon nem láttam eddig jeleit, hogy nagyon bánnák, ha néha-néha odamegyek hozzájuk, és megölelem őket. Még a hűvös Rosalienak is úgy tűnt, hogy jólesik néha, ha csak úgy odamegyek és megölelem őt. A viszonyunk javult valamennyit amióta vámpír lettem én is, hiszen már nincs mit irigyelnie tőlem. Vámpír vagyok, nem lehet gyerekem, a szerelmem nincs itt velem… Ezek nem éppen azok a körülmények, amiket egy ilyen gyönyörű vámpírnő mint Rosalie irigyelne tőlem. Én testvérként tekintek rá, és úgy érzem, hogy már ő is befogadott a családba.

Emmett meg is jegyezte egyszer, hogy ideje, hogy Edward visszajöjjön, hogy végre megszűnjenek ezek a szeretethullámaim, pontosabban, hogy rajta éljem ki ezeket, de Esme és Carlisle rögtön tiltakoztak, hogy ők nem bánják, sőt, örülnek, ha néha megölelem őket, még ha hirtelen jön is ez, hiszen ők a lányuknak tekintenek, és ki ne örülne annak, ha a lánya megöleli. És bár Emmett sosem vallaná be, én tudom, hogy titokban neki is nagyon jól esnek ezek az ölelések.

Bár a családom számára kellemes váltás lehet. Először egy aggresszív Ashley furakodik be a családba, majd jövök én, aki össze-vissza ölelget mindenkit. És nekem is szükségem van ezekre az ölelésekre, több okból is. Először is azért, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy nem vagyok szörnyeteg. Hiszen az ölelések a szeretetem fejezik ki, és aki tud szeretni, az nem lehet szörnyeteg. Másodszor nem akarom, hogy az Ashley ellen érzett bosszúvágyam, és utálatom eluralkodjon felettem. Túlságosan is félek ettől, ezért is nyilvánítom ki ilyen sokszor a szeretetemet. És a harmadik ok pedig az, hogy egyszerűen hiányzik Edward. Hiányzik az, hogy az erős karjaival átöleljen, hogy tudjam, biztonságban vagyok, hiszen ő soha nem engedné, hogy bármi bajom is essen. És bár ezek az ölelések természetesen nem az Edwardal váltott szerelmes ölelések voltak, mégis jólesett tudni, hogy mégiscsak szeret engem is valaki, és megvéd, ha arról van szó.

De a legviccesebb mindig az, ha éppen Jasperre vetem rá magam. Bár az ember (jelen esetünkben a vámpír) mindig jól érzi magát a közelében a képessége miatt, ő nagyon is visszahúzódó az idő többségében. Amikor először találtam meg őt az öleléseimmel, akkor úgy tűnt, kicsit kényelmetlenül érzi magát, de időközben úgy tűnik, hogy most már ő is kedveli ezt.

Alice természetesen nagyon örült ha megölelgettem, hiszen ő a legjobb barátnőm, tőle nem is vártam mást. És Alice annak is örült, hogy Jaspert is ölelgetem. Azt mondta, hogy ezzel javítok a szociális viselkedésén. Alice-ben egy kész pszichológus veszett el. Bár ki tudja, lehet, hogy tanult pszichológiát is, a Culleneknél sose lehet tudni. Miután kiderült, hogy Emmettt egyszer részt vett egy tortadíszítő tanfolyamon, azóta én már semmin sem lepődök meg. Emlékszem éppen arról beszélgettünk Carlisle-lal a nappaliban, hogy nemsokára elkezdhetnék majd egyetemre járni.

- Bella, gondolkodtál már azon, hogy visszamenj az egyetemre? – kérdezte Carlisle kíváncsian.

- Igen, de igazából még félek ettől az egésztől. Nem bízom magamban annyira, hogy egyedül be merjek ülni egy idegenekkel teli terembe, arra meg senkit nem akarok kényszeríteni, hogy csak miattam tanuljon valami olyasmit, ami egyébként nem érdekli.

- Lehetne egy kicsit több önbizalmad, hiszen eddig nagyon jól csinálod. Még egy embert sem öltél meg, és már a faluban is nagyon jól viseled az embereket. Persze én nem akarlak kényszeríteni. Csak akkor menj, ha már késznek érzed magad rá – próbált egy kis önbizalmat önteni belém Carlisle.

- Különben is, szerintem nincs olyan szak, amire nem menne el veled legalább egy valaki – mondta Esme.

- Ez nagyon kedves tőled Esme, de tényleg, nem akarom, hogy valaki ekkora áldozatot hozzon értem. Mi van, ha például én egy tortadíszítő tanfolyamra akarok jelentkezni? Szerintem arra egy vámpír se szívesen menne – mondtam nevetve.

Az egész család el kezdett fuldokolni – persze csak képletesen – a röhögéstől. Egy ideig még azt hittem, hogy azon nevetnek, hogy én tortadíszítő tanfolyamra akarok menni, bár ez nem éppen igaz, csak ez volt az első hülye ötlet, ami eszembe jutott. De aztán láttam, hogy mindenki Emmettet nézi, én pedig összezavarodtam. Jasper valószínűleg megérezhette ezt, és megszólalt:

- Bella, ha tortadíszítést szeretnél tanulni, ahhoz nem kell elmenned semmilyen tanfolyamra – mondta még mindig nevetve. Erre én csak még jobban összezavarodtam. Ezúttal Rose sietett a segítségemre, és árulta el a teljes igazságot.

- Edward és Emmett még egyszer több évtizede kötöttek egy fogadást, amiben Emmett veszített, és ezért részt kellett vennie egy kéthetes tortadíszítő tanfolyamon.

Megpróbáltam elképzelni Emmettet, amint kicsi marcipán százszorszépekkel díszít egy háromemeletes babarózsaszín tortát… A képtől én is nevetésben törtem ki.

Az emlékeimből Alice hangja húzott ki.

- Föld hívja Bellát! – integetett a szemeim előtt Alice.

- Bocsi Alice, elgondolkoztam. Mit is mondtál? – kérdeztem.

- Azt észrevettem. Azt kérdeztem, hogy még mindig be akarsz-e menni a faluba, hogy karácsonyi díszítéseket vegyél? – kérdezte mosolyogva.

Összezavarodva gondolkodtam el. Nem emlékszem rá, hogy szóltam volna már Alice-nek erről. Hiszen vámpírmemóriám van az istenszerelmére, én nem felejthetek el dolgokat! És épp ahogy ezt végiggondoltam eszembe jutott, hogy Alice-nek bizonyára volt egy látomása.

- Persze. Van kedved elkísérni? – kérdeztem tőle mosolyogva.

- Akkor indulhatunk? – kérdezte.

- Most?

- Persze, mire várjunk?

- Végülis, nincsen semmi dolgom .

- Akkor hajrá! – mondta ki a végszót Alice.

Amikor odaértünk leesett az állam. Mintha nem is ugyanabba a faluba érkeztünk volna, ahová eddig jártam. A főutca gyönyörűen fel volt díszítve, mindenhol égők, és emberek tömkelege. Nem tudom mennyi ideig állhattam egyhelyben csak bámulva ezt a csodálatos fergeteget, de egyszercsak Alice megfogta a kezemet, és elkezdett magával húzni.

- Gyere Bella, a ház nem díszíti fel magát!

- Jól van, megyek már – mérgelődtem, Alice pedig küldött felém egy széles mosolyt.

- Először is kezdjük az égőkkel szerintem – javasoltam.

Végigjártuk az összes boltot, és én meglepődve vettem észre, hogy tulajdonképpen mindent meg tudtunk venni, amit csak akartam. Miután végeztünk, Alice megállt egy pillanatra, behunyta szemeit, majd mikor újra kinyitotta, csak úgy ragyogott.

- Csodálatosan fog kinézni a ház! És Edward is imádni fogja! – Erre már a én szemeim is felcsillantak.

- Siessünk, már alig várom, hogy feldíszíthessük a házat!

- Mi történt veled Bella? Soha nem voltál oda az ilyenekért! – jegyezte meg Alice mosolyogva. – Vagy Edward mindennek a kulcsa?

Erre inkább nem válaszoltam semmit, de ha ember lennék, akkor már tuti elpirultam volna. Alice tökéletesen rátapintott a lényegre. Persze ő volt a legjobb barátnőm, Edward után ő ismert a legjobban.

A nap további részét a ház díszítésével töltöttük. Eleinte a fiúk is besegítettek, de egy óra után ők inkább voltak azzal elfoglalva, hogy hógolyóval lelövögessék az égőket, úgyhogy Esme segítségével inkább bezavartuk őket a házba. Be kell, hogy valljam, nagyon tetszett az eredmény. A háztetőt körbe kiraktuk égőkkel, és bent a nappalit is feldíszítettük. Az ablakokra karácsonyi üvegmatricákat ragasztottunk, feltettük a télapós függönyöket, terítőt, sőt, Alice még ágyneműt is vett, amit szépen ki is rakott minden ágyra. A polcokról immár rénszarvasok és télapósapkás macik néztek vissza. Még pár napja rajzoltam pár karácsonyi képet, azt is kiraktuk a nappaliba, bár én nem akartam, mert szerintem nem lettek olyan jók, de Alice addig erősködött, amíg beláttam, hogy nincs értelme vitatkozni vele. A díszítéssel az éjjel egy jó része is elment, mivel nem használtuk a vámpírsebességünket, így sokkal hangulatosabb volt az egész.

Éppen a szobában voltam, amikor csörgött a telefon a nappaliban. Mivel mindenki a szobájában volt gondoltam felveszem. Rögtön felismertem a számot.

- Hello Edward! Már ilyen korán fent vagy? – viccelődtem.

- Nem tudtam aludni. Egész éjjel te jártál a fejemben – vágott vissza.

Ez megint azon pillanatok egyike, amikor nagyon örülök, hogy vámpír vagyok, mert emberként már rákvörös lennék. De közben melegség öntötte el a szívemet, hogy rám gondolt, mert bár alapvetően egy viccre válaszolt, én mégis kihallottam a hangjából a komolyságot.

- Örülök, hogy nemsokára jössz – mondtam őszintén. Edward felsóhajtott.

- Három hét néha olyan hosszú idő tud lenni.

Ebben teljesen egyetértettem vele. És neki valószínűleg nehezebb, hiszen ott lóg rajta Ashley, én meg itt lehetek a Cullen családdal, akiket szeretek. Claire-rel mostanában nem beszéltem. A múltkori éjjeli gondolataim után, amikor rájöttem, hogy nem igazán a barátnőm nem kerestem a társaságát, és bár eleinte még bejött néha a szobámba, és próbált beszélgetést kezdeményezni, ezt elhagyta szépen lassan. Én nem haragszom rá, szó se róla, csak rájöttem, hogy nem igazán ismer, és olyanra akar rávenni, amit egyszerűen képtelen vagyok megtenni.

- Kocsival jössz, vagy repülővel? – kérdeztem.

- Kocsival.

- Előre figyelmeztetlek, hogy ne várj valami sokat ettől a falutól. Itt aztán tényleg nem történik sok minden, bár most gyönyörűen fel van díszítve – mondta nevetve.

- Már jártam ott. De az igazat megvallva, jobban szeretem a nyugisabb helyeket, mint a városokat. És úgy, hogy te is ott vagy, csak még jobban tetszik az a falu – mondta mosolyogva.

Imádom amikor mosolyog. És nemsokára itt lesz velem.

- Mit tervezel mára? – kérdezte.

- Úgy beszéltük meg hogy DVD délutánt tartunk, és megnézzük az összes eddig megjelent vámpíros filmet – mondtam mosolyogva.

- Emmett ötlete? – kérdezte kuncogva.

- Eltaláltad – mondtam.

- Emmett imádja a vámpíros filmeket – világosított fel Edward.

- Hát igen, ezt valahogy eddig is sejtettem – Edward újra felkuncogott.

- És te mit csinálsz ma?

- Úgy tervezem, hogy összepakolok pár cuccot. A maradék időmben meg rád gondolok.

Annyira várom már, hogy itt legyen, és úgy mondja ezt. Egyszercsak Edward elkezdett kiabálni.

- Tűnj el, Ashley! Már ezerszer megmondtam, hogy ne zavarj, ha Bellával telefonálok!

Még soha nem hallottam kiabálni Edwardot. Veszekedtünk már, de soha nem kiabált velem.

- Sajnálom Bella, nem akartalak megijeszteni – kért bocsánatot a semmiért Edward. Nem is ő lenne…

- Nem is tudtam, hogy így tudsz kiabálni – mondtam kuncogva. – Tényleg, hogy fogadta Ashley, hogy itt töltöd a karácsonyt? – kérdeztem kíváncsian.

- Szerinted? Ő is velem akart jönni, én meg megmondtam neki, hogy nem lehet, és hogy nem akarom, hogy velem legyen. Erre jelenetet rendezett. De hát te is tudod, hogy milyen… - mondta Edward, én pedig láttam lelkiszemeim előtt hogyan forgatja most a szemeit.

Örülök, hogy megmondta neki, hogy nem jöhet. Bár hogyha idejönne, akkor már az ajtóban megölném.

- De ha elhozod magaddal, akkor az én karácsonyomnak lőttek – mondtam.

Gondoltam jobb, ha tudja ezt, abban az esetben, ha Ashley a képességével mégis valahogy el tudná érni, hogy eljöhessen.

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy ezt tenném veled? Mégiscsak meg akart téged ölni! – mondta Edward.

- Nem is bocsátanám meg neked azt soha. Nekem a karácsony a békéről és a nyugalomról szól, amit a családommal tölthetek.

- Örülök, hogy végre a család tagjának tartod magad – mondta Edward mosolyogva.

- Igen, de a család csak akkor lesz teljes, ha te is itt leszel – mondtam gyengéden.

- Ez azt jelenti, hogy megbocsátottál nekem? – kérdezte reményteli hangon.

- Nem, még nem teljesen. De majd ha itt leszel, akkor meggyőzhetsz – mondta kacéran.

- Ebben biztos is lehetsz – mondta.

Edward ismeri a gyenge pontjaimat, és semmi kétség nem fér hozzá, hogy ezt kis is fogja használni. És én pedig nem fogok tiltakozni. Halkan felsóhajtottam.

- Mi történt Bella? – kérdezte aggódva.

- Semmi, csak azon gondolkoztam, hogy ismered a gyenge pontjaimat – válaszoltam az igazsághoz hűen. – Edward halkan felnevetett.

- Talán találok még többet is majd ha ott leszek. Most már alig várom, hogy ott legyek.

- Én is. Most megyek, még van pár elintézni valóm – például a te karácsonyi ajándékod folytattam gondolatban.

- Este majd még felhívhatlak? – kérdezte Edward.

- Persze, akkor hívsz, amikor csak akarsz.

- Akkor majd este. Szia, és vigyázz magadra!

- Szia!

Szuper. Még mindig nem tudom mit adjak neki.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés