-  És hova megyünk? - kérdeztem meg tőle,mikor már a limuzinban ültünk.
-  Az legyen meglepetés - Mosolygott rám,aztán pedig a kezébe vett egy pezsgőt,és egy poharat. - Kérsz?
-  Nem,köszönöm.Nem iszom.
-  Én sem.De ez csak egy pici pezsgő.A legjobb - Féloldalas mosolyra húzta a száját.
-  Mark...inkább azt mondd el,hogy hova megyünk,kérlek - Vetettem be azt a különleges képességem,aminek senki nem bír ellenállni.
-  Hát jó.De először tisztázzunk valamit,tériszonyod ugye nincs?
-  Ami azt illeti,de van - Egyszer nem volt,ami hatalmas baklövésnek számít.
-  Akkor nem mondok semmit - Nevetett fel.
-  Megérkeztünk,Mr Eastman - Szólt hátra a sofőr.
-  Köszönöm,James - Köszönte meg tisztelettudóan,aztán kiszálltunk a kocsiból.
Egy kisebb repülőtéren találtam magam,amint körbenéztem,tele magángéppel.
-  Apám repülőtere - Nézett rám,és én is oldalra fordítottam a fejem,hogy ránézzek.
-  A repüléstől nem félek - Közelebb lépett hozzám,aztán mélyen a szemembe nézett.Még csak most figyeltem meg,milyen tengerkék színű az övé,és hogy mennyire passzol sötétbarna hajához.
-  Ez valami más lesz - mondta határozottan.
-  Bármi is legyen az,készen állok rá - Rámosolyogtam,és Ő is visszamosolygott.
-  Gyere,mindjárt felszállunk.Szabad? - Nyújtotta oda a karját,én pedig válaszul belekaroltam.
Már ott ültünk bent a repülőgépben egy kis pad féleségen - amit egyáltalán nem értettem,mivel egy ilyen gazdag embernek miért kis pados repülője van - mikor a felszálláshoz készülődéskor elbizonytalanodtam.
-  Nem-nem veszélyes ilyen sötétben felszállni? - kérdeztem tőle,de aztán elindult a gép.
Kisebb lökést éreztem,és mivel nem bíztam a biztonsági övben,szorosan megmarkoltam Mark kezét,amit Ő félreértett.Amikor már egyenesbe ért a gép,és csak előre fele haladt,akkor válaszolt a kérdésemre.
-  Az mindegy,hogy veszélyes e vagy sem,mi úgy sem leszünk sokáig a repülőben -  Mosolyra húzta a száját.
-  Ezt hogy érted?
-  Mark,itt vannak a felszerelések - Jött oda egy ember,és hozott egy táskaféleséget tele kötéllel.
-  Ugye nem? - kérdeztem félve.
-  De-de.
-  Na nem! - Vágtam rá. -  Én innen nem fogok kiugrani!  -  Álltam gyorsan talpra,de aztán ahogy a szél egy kicsit meginogtatta a repülőt,vissza is ültem.
-  Azt mondtad,hogy mindenre készen állsz.
-  Nem pont ilyenre gondoltam  -  Duzzogtam.
-  Figyelj,velem fogsz ugrani,és én már profi vagyok ebben.
-  Bizony.Tudta,hogy Mark úrfi többszörös világbajnok ejtőernyőzésben?  -  Mosolygott rám bíztatóan megint csak az az inas féleség ember.
-  Nem,nem tudtam.De akkor sem vagyok képes kiugrani a semmibe.
-  Kérlek,Isabella.Bízz bennem  -  Nyújtotta oda kézfejét,mikor már a hátán volt az ejtőernyő,és nagy nehezen elfogadtam.
Eléálltam,hogy össze bírjon kötni minket a segédje,aki azonnal tette is a dolgát.Közben erősen hozzá kellett simulnom Mark testéhez,ami nagyon kényelmetlen volt számomra.Egy kicsit oldalra fordítottam a fejem,hogy rá bírjak nézni,amit nagyon megbántam.Túlságosan is közel voltunk egymáshoz,ajkaink már majdnem összeértek,de ami a legrosszabb,hogy elvesztem a tekintetében.
-  Kész - Állt fel a guggolásból a férfi.
-  Köszönjük,Ralf.
-  Joe,nyithatod az ajtót! - szólt előre - Ralf - a pilótának,aki meg is nyomta a gombot.
Mark megindult a nyitott ajtó felé,ahonnan nagyon nagy sebességgel jött a huzat,és én is tartottam vele a lépést.Még megálltunk egy pillanatra,és két kezét a falra rakta,hogy kitámasszon minket azzal.
-  Félsz? -  kiabálta,mivel a szél miatt alig lehetett hallani egymást.
-  Hazudnék,ha azt mondanám,hogy nem.De mégis,milyen magasan vagyunk?  -  kiabáltam vissza én is,és lenéztem a sötétben kivilágított városra.
-  Körübelül hétszáz méter.Nem olyan sok.
-  Ez nagyon,nagyon megnyugtató - Szinte már ordítottam,és hallottam,hogy erre a mondatra felnevetett.
-  Mehet?  -  kérdezte még mindig kiabálva.
-  Azt hiszem...
A választ szinte meg se várva kivetett minket a semmibe.Olyan volt,mintha magam mögött hagytam volna a lelkemet,az érzéseim,és a sok rosszat.Csak szálltam.A szám először nyitva volt,de rájöttem,hogy ez rossz ötlet.Talán kétszáz km/óra sebességgel jöhettünk.A város este gyönyörű volt,és még sosem láttam felülről.Egyszerűen csak a pillanatnak éltem,és azt éreztem,hogy boldog vagyok.Lehet,hogy csak beképzeltem,de mintha ajkamat elhagyta volna egy 'Húúú' is az élvezettől.Mark karjai körbekarolták testem,és oly erősen,de mégis gyengéden szorított magához,hogy elfelejtettem félni.Már nem tudom mióta repültünk,de tudtam,egyszer minden jó véget ér,és a rossz,megmarad.Mark egyik karját elhúzta rólam,és meghúzott valamit,amitől kinyílt az ernyő.Hatalmasat ránott rajtunk,amitől talán minden amit hátrahagytam,visszatért.Mostmár nem volt a huzat,csak szép csend,és hallgattuk a város zaját,miközben szép lassan szálltunk le.
-  Milyen volt?  -  suttogta a fülembe,és lehelete csiklandozta a fülemet.
-  Ez...elképesztő!
-  Örülök,hogy tetszett  -  Kuncogott.
-  Bár nem ilyennek képzeltem az első randinkat,de tökéletes választás volt az ilyen program.
-  Megtiszteltél ezzel a kijelentéseddel.
-  Szóval megismételhetjük máskor is?  -  kérdeztem izgatottan.
-  Amikor csak akarod  -  suttogta megint csak gyengéden.
Leérkeztünk a földre,vagyis vissza a valóságba.Az ejtőernyő ránk hullott,én pedig alig bírtam kijönni alóla.Ő persze csak nevetve nézte végig a küszködésem.A limuzin már ott várt ránk,gondolom ez volt a cél mező.Beültünk,és megpillantottam az autóban lévő órát.Fél tizenegyet mutatott már.Másfél órája voltam csak Markkal,és egyáltalán nem akartam hazamenni.De holnap be kell mennem az Egyetemre,ezért haza vitettem magam vele.Megköszöntem neki a mai randit egy arcra puszival,tőlem már ez is soknak számított.Aztán elindultam befelé.Mikor ki akartam nyitni az ajtót,meglepődve vettem észre,hogy az nyitva van.Ilyen hamar haza érhetett Carol?Beléptem,és az ágyon ült,nézte a Tv-t.Viszont mikor meghallott,azonnal hátra pillantott,és mosolyogva odafutott.
-  Nah,milyen volt? - Vigyorgott.
-  Egyszerűen...csodálatos! - Nyögtem ki.

                                -_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-



Csodálatos.Talán ez a szó az,ami egyáltalán nem jellemző az életemre.Bocsánat,ez már nem is élet.Ha valóban a négy fal között kell leélnem örökkévalóságom,ám legyen!De akkor sem leszek Volturi!Talán az éltetne,ha tudnám mi van Bellával.Remélem boldog,és már elfelejtett.Bár Ő amúgy is úgy tudja,hogy meghaltam.Így legalább nem lesz bűntudata az miatt,ha véletlen újra megtalálja az igaz szerelmet.
-  Szia,Edward cica! -  Termett ott egy pillanat alatt,a kis hárpia.
-  Nem...vagyok...a cicád!
-  Pedig lehetnél,ha csatlakoznál hozzánk  -  Csak morogtam egyet.  -  Nah mindegy,nem ezért jöttem.Hoztam neked valamit.
-  Takarodj!  -  ordítottam rá.
-  Hé!Ennek örülni fogsz!Vagy nem akarod látni,hogy Bella milyen boldog,akarom mondani,Isabella? -  Felkaptam a fejem Bella neve hallatán,és normális hangnemben megkérdeztem.:
-  Mit tudsz?
-  A-a.Először is meg kell tenned valamit azért,hogy megmutassam -  Mosolygott.
-  Mit akarsz tőlem?  -  Álltam fel remegő lábakkal a gyengeségtől.
-  A csókod - suttogta,aztán elvigyorodott.
-  Azt már nem!  -  Haraptam el a mondat végét.
-  Nahh...Szerinted Isabella nem fogja megcsókolni újdonsült szerelmét?  -  Két kezét rátette a rácsra,és fejét egy kicsit bedugta.
-  Miről beszélsz?  -  Értetlenkedtem,és mintha féltékenységet éreztem volna.
-  Mindent  megmutatok,ha megcsókolsz -  Száját végignyalta,engem pedig kirázott a hideg a látványtól.
Lassú léptekkel közeledtem felé,Ő pedig felkészült rá,és becsukta a szemét.Már ott álltam előtte,de nem bírtam megtenni.Kezem ökölbe szorítottam,és minden izmom megfeszült.Talán...ha azt képzelném...hogy Bella az.De nem!Hogy is hasonlíthatnám össze őket?
-  Mi lesz már?  -  Türelmetlenkedett,én pedig dühbe gurultam.
Összeszedtem ismét csak minden erőm -  amiből már nem sok volt  -  és nagy ütéssel neki löktem a falnak,ami omladozni kezdett.Mihelyt észhez tért,azonnal ott termett előttem,és megfogta a nyakamat.Még elugrani se bírtam...
-  Edward Cullen,ezt nagyon nem kellett volna!  -  Vérvörös színű Írisze megcsillant a méregtől,és hátra lépett két lépést.
Koncentrált,szóval tudtam,hogy mi következik.A másik pillanatban már összeroskadtam a fájdalomtól,ahogy kínzott.Bellával való szakításom,és Bella öngyilkossági kísérletét peregtette le akaratom ellenére előttem,amitől én majd megőrültem.Két kezemet a fejemre raktam,és legszívesebben eltávolítottam volna azt testemtől,csak hogy ne bírjak még gondolkozni sem.Amikor befejzte,még utoljára ránéztem.
-  Még visszajövök -  Vetette rám halálos pillantását,aztán becsukott egy ajtót,amitől ijesztő sötétség telepedett le a börtön szobára.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés