Miután letettem a telefont, felfogtam, milyen őrültséget követtem el már megint. De nem akartam megmondani Carol-nak, hogy én vagyok Edward barátnője, mert irigy lenne rám, és átpártolna Jessicához. Pedig igazán szimpatikusnak tűnt.

Letagadtam Edwardot. Nem vállaltam fel, hogy ő a barátom. Micsoda egy hazug vagyok. Inkább barátnőket akarok szerezni, minthogy kiálljak a szerelmem mellett és azt mondjam: én vagyok a barátnője! És még én panaszkodok, hogy Edward elhanyagol? Legalább nem állítja mások előtt, hogy a barátnője nem én, hanem Stacey Wallis! Hazudtam mindenkinek, és miért? Hogy Carol ne sértődjön meg? Carol fontosabb nekem, mint Edward?

Én is megváltoztam. Régebben képtelen lette volna letagadni Edwardot, most pedig tessék, egyszerűen azt hazudom, hogy Stacey Wallis vagyok. Pedig valamikor el kell mondanom Carolnak, hogy lehetetlen találkoznia Edward „barátnőjével”, mert nem is létezik. Én vagyok az, nincs semmiféle Stacey.

Egész nap pocsék kedvem volt, mert egyrészt bűntudatom volt, amiért hazudozom, másrészt meg tudtam, hogy holnap Carol meg fogja kérdezni, megbeszéltem-e az írért találkozót Stacey-vel. Én pedig csak fülig pirulok, és azt dadogom, hogy „Izé… Még nem…”, és képtelen leszek megmondani neki az igazat.

Valójában nem vagyok hazug típus, sőt, nem is tudok túl jól hazudni, most mégis sikerült. És nem is akarom abbahagyni. Nem mintha örömömet lelném a hazudozásban, egyszerűen csak nem akarom megmondani Carolnak, hogy a szemébe hazudtam.

-Bella, valami baj van? – kérdezte vacsoránál Charlie, mikor észrevette, hogy némán ülök a tányérom fölött.

-Azt hiszem, valami van a gyomrommal. Hányingerem van. Azt hiszem, inkább felmegyek és lefekszem – mondtam. Tessék, megint hazudtam. Nem bírok leállni ezzel? Végül is most csak azért hazudtam Charlie-nak, mert Carol-nak hazudtam. Egyszerűen érthetetlen.

-Rendben, menj fel és pihenj! – felelte Charlie. – Lehet, hogy tényleg összeszedtél valami vírust. Nálunk is ketten betegek a rendőrségen.

Csak bólintottam, és felmentem a szobámba. Undorodtam magamtól, ahogyan gátlástalanul hazudok. Pedig ez a kis füllentés Charlie-nak nem is olyan nagy dolog. Most mégis bánt miatta a bűntudat. Máskor is füllentettem már Charlie-nak, de akkor olyan okból, hogy Edwarddal lehessek. Most viszont nem, és ez csak még rontott a helyzeten.

Este pedig álmatlanul forgolódtam, nem jött álom a szememre. Emésztett a bűntudat, és azon problémáztam, mit hazudok holnap Carol-nak, miért nem beszéltem meg találkozót Stacey-vel. Tessék, megint hazudni akarok! Nem lenne egyszerűbb megmondani neki az igazat, és végre ismét békésen aludni, elfelejteni a bűntudatot, és nem magamat szidni? Nem, semmivel nem lenne egyszerűbb.

Könnyebb hazudni, amíg lehet, hogy aztán mi lesz, azt majd akkor kitalálom. Könnyebb azt mondani, hogy „nem vette fel a telefont”, mint az igazat bevallani. Pedig így egyre többet hazudok, míg végül nevetséges lesz az egész. Könnyebb minden nap egy mesét kitalálni, mint az igazat kinyögni. Könnyebb magam mellé állítanom hazugsággal Carolt, minthogy beszélgessek vele és igaz barátnők legyünk. Hisz most azt mondom, Carol a barátnőm, de csakis azért az, mert én hazudtam.

Hazudtam, hazudtam, hazudtam.

De miért?

Arra keltem, hogy a szemembe süt a nap. Szemeim fájtak az erős fénytől, úgyhogy csak résnyire nyitottam őket, úgy próbáltam meg kitapogatni az éjjeli szekrényemen az órámat. Csak nem találtam, nagy volt a rendetlenség, minden össze-vissza volt dobálva, úgyhogy nagy nehezen kinyitottam a szemem. Az órát végül az ágy alatt találtam meg.

De bárcsak ne találtam volna meg!

Ugyanis mikor ránéztem, rémültem láttam, hogy háromnegyed kilenc van! Tehát az első órát már mindenképp lekéstem, talán a másodikra is csak óra alatt érhetek be! Miért nem csörgött a vekker? Nem húztam fel?

De, tisztán emlékszem. Olyan mélyen aludtam, hogy nem hallottam. Talán, mert este nem bírtam elaludni, így reggel a felkelés nem ment. Remek! Most hazudnom kell Charlie-nak, hogy beteg vagyok. Tessék, megint hazudok! Szánalmas!

És ez a sok hazugság miért van? Egy miatt: mert azt mondtam, létezik ez a Stacey Wallis, aki Edward barátnője. Emiatt bűntudatom volt, nem ettem, azt hazudtam, hogy nem vagyok jól. Este nem bírtam elaludni a hazugságaim miatt, így reggel elaludtam. Most pedig azt hazudom, hogy nem vagyok jól.

Legalább megúsztam, hogy Carolnak mentegetőzzek. Ez az egy jó az itthon maradásomban.

Persze délelőtt nem bírtam magammal. Csak mászkáltam a házban fel-alá, nem bírtam magam lekötni, mindenképp iskolába akartam menni. Legalább Edwardot láthattam volna, hogyha már ennyire hazudozom…

Ekkor rémültem kaptam az arcomhoz – eszembe jutott valami. Edward, Carol, hazugság… Stacey Wallis…

…És ha Carol esetleg mond valamit egy bizonyos Stacey Wallis-ról Edwardnak? Elmeséli, hogy tőlem tudja, és Edward véglegesen kiábrándul belőlem, Hisz eddig is mintha csak a penge szélén táncolt volna a kapcsolatunk, ez a hazugságom pedig végképp véget vet mindennek.

Hisz nincs mentségem, amiért letagadtam őt. Mit mondjak? Azt, hogy Carol fontosabb? Ez nem igaz, de nem tudom bizonyítani.

Úgyhogy jobb, ha idő előtt megállítom Carolt. A ruhásszekrényemhez léptem, és villámgyorsan felvettem egy farmert egyszerű pólóval, és egy pulóvert. Aztán bedobáltam a cuccaimat a táskámba, és rohantam lefelé. Felvettem a kabátomat és már bent is ültem a kocsiban… Vagyis ezt akartam…

De megcsúsztam a küszöbön és elvágódtam a földön. Nagyon bevertem a jobb térdemet, bár eltörni nem tört el. Nem is tudom, miben csúszhattam meg. Úgy tűnik, a semmiben is hasra esek.

Alig bírtam járni, mégis a kocsihoz botorkáltam. Beindítottam a motort, de az csak nem akart működni. Végül nagy nehezen elindultam a furgonommal. Most tűnt csak fel, milyen lassan is megy. Legszívesebben rohannék… mint Edward.

Leparkoltam. Mikor kiszálltam a kocsiból, éreztem, hogy nagyon fáj a lábam, talán nem is kéne járnom rajta, de én mégis elszántan mentem tovább… az iskola felé.

Nem jutott eszembe, hol kezdünk, úgyhogy megnéztem az órarendemet. 34-es terem. Odasétáltam nagyon lassan, és benyitottam. Kínos látvány fogadott: nem a mi osztályunk volt ott.

-Igen? – kérdezte a tanár, amit nem ismertem.

-Semmi, csak elnéztem a termet… - motyogtam. Akkor mégis hol vannak? Ekkor jutott eszembe, hogy nekik nem első, hanem most már negyedik órájuk van. Remek, az meg a 2-esben van. Ide-oda „rohangálok” az iskolában, miközben alig állok a lábamon.

A ketteshez érve először kopogtam, aztán benyitottam. Szerencsére a mi osztályunk ült a teremben.

-Miss Swan, hol volt eddig? – kérdezte Mr. Banner. Biológia volt.

-Bocsánat… Orvosnál – hazudtam újból.

-Rendben, üljön le – szólt Mr. Banner és folytatta tovább az órát Gyorsan leültem Edward mellé. Kipakoltam a biológia könyvemet, füzetemet és a tolltartómat, majd a kabátomat a szék háttámlájára tettem. A táskám pedig az ölemből a földre került.

Edward figyelemmel kísérte végig, amint lepakolok, majd mikor végeztem, megkérdezte: - Hol voltál, Bella? – tehát teljesen átlátott rajtam. Hiába, ő átlát rajtam.

-Elaludtam – motyogtam.

-És eddig tartott, míg felébredtél? – kérdezte csodálkozva Edward, de félig-meddig elhitte.

-Úgy volt, nem jövök suliba… - feleltem. Legalább most igazat mondtam.

-És akkor most hogyhogy itt vagy? – kérdezte újból. Kár volt mondanom, hogy „Úgy volt, nem jövök suliba…”, ugyanis nem mondhattam meg neki az igazat. Akkor egészen biztosan szakít velem. Ismét a hazudáshoz fordultam.

-Izé… nem akartam, hogy pótolnom kelljen – feleltem pirulva. Na, ezt már nem hitte el Edward, de nem faggatott többet, tudta, hogy nem akarom elmondani neki az igazat. Tessék, most én is titkolózok előtte. És még én érzem magam elhanyagoltnak?!

Óra után Edward elment: - Haza kell mennem. A tanár úgy tudja, hogy orvosnál leszek – mondta mosolyogva, tudván, hogy én is ezt hazudtam. Amint elment mellőlem, megjelent Carol. Ezek szerit talán még nem mondott semmit Edwardnak.

-Na? – köszöntött.

-Mit „na”? – tettettem az értetlent. Így legalább időt nyerek.

-Mikor találkozhatok vele? – kérdezte izgatottan Carol. Nem akartam azt mondani neki, hogy „még semmiképp”. Ezt feleltem:

-Szombat délelőtt tízkor, a Rózsa Kávézónál. Neked jó? – kérdeztem, és reménykedtem, hogy nemet mond. Ellenkezőleg: bólogatott.

-Persze, szuper! Köszi Bella! – mosolygott rám.

Ekkor rájöttem, hogy most már nincs kiút. Szükség van egy Stacey-re, mert ott kell lennie szombaton a kávézónál. Ezt megint nagyszerűen megcsináltam.

A célom az volt, hogy tisztázom ezt az egészet Carollal, és vége! Ehelyett csak tovább bonyolítottam hazugsággal induló hazugságaim problémáját.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés