Unottan bámultam ki a kocsiablakon. Eleinte nem örültem a költözésnek, de valahogy most úgy éreztem, itt a kocsiban ülve, hogy örömömet lelem a dologban.

Jobbra néztem. Ikertestvérem pont ugyanígy a tájat nézte, csak ő a jobb oldali ablakon keresztül.
Sokban hasonlítottunk egymásra. Mindkettőnknek középbarna haja, és tengerkék szeme volt. Az egyetlen külsői eltérés csak az volt, hogy én 10 centivel voltam körülbelül magasabb Joy-nál.

Belsőleg: Joy egy csendes lány volt, soha sem szólt sokat. Viszont jó humora volt, és mindenkit képes volt jókedvre deríteni. Társaságcentrikus, és zenefüggő.
Én pedig... Beszédes voltam, és eléggé bevállalós, merész. Kíváncsi, érdeklődő, és olyan aki kifejti a véleményét, de próbálja úgy, hogy mást ne bántson meg. Bátor, és szereti a különleges dolgokat. Ez voltam én.
Az egyetlen dolog amiben hasonlítottunk az az, hogy mindkettőnk bolondul az állatokért.

Ahogy így átadtam magamat a gondolataimnak egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy apánk a fékre tapos, és az autó csikorogva, és csúszkálva lassul az esőtől csúszós Forksi úton. Tehát már a városban voltunk.

- Mégis mi történt? - Csattant mellettem Joy hangja.
- Valami őrült átfutott az úton. Mi se láttunk többet, csak egy fehér árnyat - Adta meg a választ Lisa, az örökké aggódó anyánk.

Hallkan felsóhajtottam. Le mertem volna fogadni, hogy most is a szívbaj keringette mikor az előbbiek történtek.

Ismét gondolataimba merültem, de ezúttal nem koncentráltam arra, hogy valami adott dolgon gondolkodjam. Engedtem, hogy szabadon kavarogjanak.

- Megjöttünk - rántott vissza a gondolatok tengeréből anya.
Felnyögtem, és gyorsan körbenéztem. Vártam, hogy Joy kiszálljon, és én csak utána szálltam ki a kocsiból.

- Áááhh.. Tisztára elgémberedtem... - Mondtam, és azzal voltam elfoglalva, hogy a vérkeringés újra normálisan működjön az összes végtagomban. Ezután voltam csak képes arra, hogy megnézzem tulajdonképpen hol is vagyunk.

Egy hófehér ház előtt álltunk. Nem volt túl csicsás, vagy túl csilli-villi, de innen kívülről is barátságos hangulatot árasztott.

- Remek... A természet lágy ölén... - Kuncogtam, majd cinkosan ikertestvéremre néztem. Összekacsintottunk, és a következő pillanatban már mindketten majd eldőltünk a nevetéstől.

Ezek után mindenki a csomagtartóhoz ment, és kipakoltuk, majd bevittük az összes bőröndöt. A csomagokat átmenetileg az előszobában helyeztük el.

A bőröndhurcolás után végre volt időm egy kicsit belülről is megnézni a házat, amely biztos, hogy egy jópár évig a lakhelyünk lesz majd.

A ház két szintes volt. Az alsó szinten volt egy: fürdőszoba mellékhelységgel, egy konyha, és a szüleink hálószobája. Valamint egy nappali, és egy étkezőhelység.
Az emeleten volt szintén egy fürdőszoba, ugyanolyan mint a lenti, és két szoba.

Joy a bal, én a jobb oldali szobát választottuk a föntiek közül. Nekiálltunk kipakolni, és berendezkedni.

Bizakodva tekintettem a forksi jövőnk elé. Ha már így kezdődik, nem is lehet majd olyan rossz. "Egy új kezdet... Hmm... Lehet, hogy így fogom emlegetni ezt a napot örökké, amíg csak élek..." - Gondoltam.

Amint végeztem a kipakolással az ablakhoz mentem. Az állatimádat miatt nyugtáztam, hogy a ház erdővel van körülvéve.

"Legalább nem lesznek unalmas napjaink... Szabadidőnkben kószálunk majd az erdőben. Izgalmas dolog lesz szarvasokat, és egyéb ilyesféle állatokat lesni.. Na meg madarakat..." - Gondoltam.

Kopogtatás hallatszott. Megpördültem akárcsak valami kőrhinta, és hosszú lépésekkel az ajtóhoz mentem.
Kinyitottam az ajtót, és ikertestvérem állt ott.

- Szia. Te is végeztél? - Kérdeztem.
- Persze. Különben nem zargatnálak - mosolygott.
- Oké. De gondolom nem csak azért jöttél, hogy bámuljuk egymást, és arról csevegjünk, hogy ki kit és mikor zargat, és miért teszi - Mondtam, és mellékeltem egy apró mosolyt, aminek kuncogás lett a vége.
- Semmi különös. Csak arra gondoltam, hogy körülnézhetnénk a közeli erdőben... Kicsit felfedezzük az állatvilágot. Nem hangzik jól? Mert szerintem írtóra... - Darálta végtelennek tűnő lelkesedő monológját Joy.
- Oké. Öltözök, és indulok - Mondtam, és elfordultam az ajtótól. Az hallkan csukódott egyértelműen jelezve, hogy Joy kilépett a szobából.

Egyszerűen nagyon szerettük egymást. Jobban mint barát a barátot, vagy feleség a férjét, vagy fordítva. Különös kötelék fűzött össze minket, egy olyan kötelék, melyet nem lehetett mivel magyarázni. Mi sem tudtuk, hogy mióta tart ez a dolog, vagy egyáltalán azt, hogy mikor alakult ki. Jobban ismertük talán egymást, mint saját magunkat. Mindent tudott egyik a másikról. Régen még ugrattuk egymást, hogy talán már születésünk előtt is ilyen jóban voltunk.

Sietve magamra húztam egy kék szabadidős melegítőt, pólót vettem alá természetesen. Ráadásul még esőkabátot is vettünk.

- Lányok biztos, hogy ilyen időbe ki szeretnétek menni? Remélem tudjátok, hogy kint zuhog az eső - Aggodalmaskodott Lisa, aki éppen ekkor lépett ki a nappaliból. Egyszerre sóhajtottunk fel szinte.
Megcsóváltam a fejem.
- Anyaaaaaa - Nyögött fel Joy - Szerinted vettünk volna esőkabátot ha nem is esik az eső?? Neem, nem az erdőbe megyünk... Hanem a napsütötte tengerpartra - Mondta viccesen gúnyolódva. De most nem volt kedvünk nevetni rajta.
Lisa úgy látszott rossz hangulatban volt, mivel barna szemei szikrákat szórtak, és villámló tekintettel nézett duónkra.
- Hát jó... Ti tudjátok... Mivel én nem... - Itt abbahagyta, ugyanis Michael - a férje - ráordított.

- Lisa Caroline Preston! Ha nem hagyod rögtön abba, és túl sokat mondasz nekik még a végén megtudják! Tudtában vagy annak, hogy mit tettél? Centiméterekre voltál az igazságtól! Ne legyél még egyszer - Michael jobbnak látta, ha elhallgat amint meglátta Lisa dühös pillantását.

Tőlünk csak annyira tellett, hogy meglepetten egymásra néztünk. Jobbnak láttuk, ha a tettek mezejére lépünk.

Gyorsan cipőt rántottunk, és tomboló szüleinkre ügyet se vetve sikerült észrevétlenül kislisszannunk a házból.

Egy darabig némán baktattunk egymás mellett az erdő felé. Végül én törtem meg a csendet.

- Szerinted mire akar ezzel célozni, hogy Lisa csak centiméterekre volt az igazságtól? Milyen igazság? Én azt hittem mindent elmondanak nekünk! Vagy mégsem??? Ez nem lehet! Én azt hittem, hogy őszinték... Azt hittem hogy... - Itt abbahagytam.

- Nekem az is furcsa, hogy mióta világ életembe az eszemet tudom a dolgok többségében Lisának szólítottam anya helyett. De miért? Nem a vérszerinti gyerekei vagyunk? - Töprengett Joy.

Éreztem, hogy van abban igazság amit mondott. Engem is gondolkodóba ejtett a dolog. Én is így voltam vele.

- De még nem is hasonlítunk rá!! Hoppá! - Eszméltem rá.
- Ez is igaz. Mindegy. De ami a legaggasztóbb, és talán a legfelvidítóbb a dologban az az, hogy 17 évesek vagyunk, és csak most jöttünk rá! - Mondtam, és belegondoltam ennek a ténynek a valós értelmébe. Hirtelen úgy éreztem, hogy elmei értelemben eléggé visszafejlettek vagyunk. Persze, erről szó sem volt, csupán eddig nem tűnt fel ez egyikünknek sem.

Lassú léptekkel tovább indultunk hát. Nagyokat szippantottunk az eső utáni felcsapódó párával megtelt levegőből. Az erős csapadék miatt szinte gőzölt a Föld.

Vagy negyed órája sétáltunk mikor távolról, de tisztán és érthetően hangokat hallottunk meg.

- Most mit csináljak vele??? Ő már vagy 50 éve nem küszködik ilyen problémával! Mi történik vele? Istenem... Már közel vannak. Bells, állítsd már meg!

A lány hangja rémültnek hallatszott, mégis az emberi fül számára gyönyörűnek, dallamosnak és elbűvölőnek hatott. Megálltunk Joy-jal, és vártunk. Mindketten meglepődtünk, nem értettük teljesen a dolgot, és bizonyos szinten féltünk is.

Hirtelen közeledő léptek hangját hallottuk, és az utolsó pillanatban beugrottunk egy fa mögé. Úgy 5 másodperc múlva egy elbűvölő külsejű nő tűnt fel. Megállt, és fenyegető testtartást vett fel. Joy mellettem rémülten felsikkantott. Én csak később kapcsoltam a reagciójára, mert nem bírtam egyelőre levenni tekintetem az elbűvölő teremtésről.

- Most mit akar csinálni? Ugye nem fog bántani? Mi ez? Gyilkos? Ááá... - Rémüldözött.
-Nyugodj már meg, hányszor kell még elmondanom, hogy ne pánikolj! - Bosszús voltam, és egyáltalán nem bántam meg, hogy ikertestvéremet
megállítsam.

A következő reagciójától viszont meglepődtem. Testén furcsa remegés futott végig, a testének egyetlen négyzetcentiméterét sem kímélve. Nem akartam odanézni. A szemem becsuktam, amikor azonban fenyegető morgást hallottam felpillantottam.

Amit először észrevettem: Joy sehol. Egy sötét bundájú, szinte már majdnem feketének ható szőrzetszínű farkas állt előttem. Vicsorgott, és támadó állásba helyezkedett. Nem sokáig nézhettem. A következő pillanatban valaki elkapott, és minden elsötétült előttem. Mást nem éreztem, csak fájdalmat. Azt viszont egyre elviselhetetlenebbül, végül már annyira kínzott, hogy másra se tudtam gondolni, csak a fájdalomra.

Mi ez? A pokolba kerülök? Vagy mi a fene? Így érne véget egy új kezdet?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés