(Bella szemszöge)



Megkövülten álltam a szobájában. Mintha nem is léteztem volna az életében. Pontosan ugyanúgy nézett ki az egész. Leszámítva, hogy eltűntek a Debussy cd-k, amiket annyira szeretett.

- Bella, jól vagy? – szakított ki Edward a gondolataimból.

- Persze – néztem a szemébe. – Hallgatlak – tettem még hozzá.

- Nem lehetne, hogy inkább beszélgessünk? Tudom, hogy mindent jogod van tudni, de hogyha nem zavarna én is kíváncsi lennék néhány dologra, ami veletek történt. A beszélgetés szerintem jobban működne, mint az én állandó és örökös bocsánatkéréseim, mert őszintén szólva semmilyen jó érvet nem tudok felhozni a mentségemre – kérlelt.

A kezét lassan felemelte, mint régen. Még mindig élénken élt bennem ez a mozdulat, ilyenkor simított ki egy-egy kósza tincset az arcomból. Most azonban megállt a mozdulat közben, és visszaejtette a kezét maga mellé.

- Bocsánat – kezdett bele. – Ez csupán a szokás hatalma – nézett rám zavartan.

- Igen, értem – mondtam elgondolkozva. A szokás hatalma. Egy olyan szokásé, amit több, mint ötven éve nem gyakorolt. – Térjünk vissza tárgyra, ha lehet. Miért nem bíztál bennem? – csaptam a közepébe. Ez a kérdés foglalkoztatott leginkább.

- Én nem úgy fogalmaznék, hogy nem bíztam benned – mondta bűntudatosan.

- Hát hogyan fogalmaznál? – kérdeztem vissza idegesen.

- Elfogadtam a tényt, hogy te egy jobb életet választottál nélkülem. Hiszen azt hittem, hogy nem eshetsz tőlem teherbe, ilyenre még nem volt példa, ezért rosszul következtettem, de egyáltalán nem haragudtam rád. Fájt a gondolat, ezt nem tagadom, de nem tudtam neheztelni, mert úgy éreztem, hogy minden jogod megvolt, hogy mást válassz helyettem. Én csak szerettem volna megkönnyíteni számodra a döntést. Arra gondoltam, hogy Jacobbal végre normális és boldog életed lehet, még akkor is, hogyha vérfarkas. Egy fokkal még mindig jobb nálam, és ő megadhatja neked az anyaságot és a családot – magyarázkodott.

Komolyan azt hitte, hogy nekem csak az számít, hogy normális életem legyen? Erről már akkor lemondtam, amikor először megcsókolt. Egyébként sincs ezzel még megmagyarázva, hogy miért nem bízott bennem. Ez csak kifogás. Igazából soha nem hagyott volna el, hogyha nem tudja meg, hogy terhes vagyok, és nem következtet rosszul az apa kilétére.

- Te most komolyan úgy gondolod, hogy ez magyarázat? Először is, nem haragudtál rám, ez igazán kedves tőled, bár igazság szerint mindketten tudjuk, hogy nem is volt rá okod. Másodszor, hányszor bizonyítottam be a számodra, hogy nekem nem kell normális élet, hanem csak te. Mást sem tettem, amíg együtt voltunk, csak egyfolytában a tudtodra adtam, hogy mennyire fontos vagy nekem, és hogy nem számít, hogy a véremet áhítod. Boldogok voltunk, és én olyan boldoggá tehettelek volna, amilyet még nem tapasztaltál, hogyha aznap éjjel átjössz és megkérdezed, hogy kitől vagyok várandós, de te inkább elmentél. Még csak azt sem hagytad, hogy megmagyarázzam, és most elvárod, hogy elhiggyem, hogy szeretsz?

- Bella, én tényleg, szeretlek. Nincs nálad fontosabb személy a világon. Csak te és Anthony számítotok. Engedd meg, hogy bebizonyítsam. Kérlek – nézett rám könyörgőn. – Tudom, hogy mindent elrontottam, és végtelenül ostoba voltam, amin már nem változtathatok, de ha engednétek, akkor jóvátenném. Bármit megtennék, hogy újra egy család lehessünk – mondta határozottan, és úgy éreztem, hogy őszinte is. Bár ki tudja, hiszen mindig is mesterien hazudott. Vajon megbízhatok-e még benne? Egyszer már cserbenhagyott.

- Egyszer már ígértél nekem sok mindent, Edward. Hogyan bízhatnék benned újra? – kérdeztem keserűen.

- Mi lenne, hogyha csak adnál nekem még egy lehetőséget. Soha többé nem szúrom el. Nem akarom, hogy most azonnal hidd el minden egyes szavam, de szeretnék bizonyítani neked. Találkozz és beszélgess velem időnként. Hogyha lehet, akkor Anthony is tartson veled. Ismerjük meg egymást újra. Kérlek, ne fossz meg magadtól és a fiamtól egy örökkévalóságra. Hogyha kell, akkor akár évszázadokat is várok rátok mindenféle zokszó nélkül – kérlelt. Szinte már térden állva könyörgött egy esélyért. Akkor meg miért tüntette el a közös emlékeinket? Felteszem a kérdést, és a válasza eldönti, hogy hogyan tovább.

- Miért rendezted vissza a szobádat, és hova tűntek a kedvenc cd-ink? – kérdeztem komoran. Igazság szerint féltem a válaszától.

- Mert nem voltam képes egy olyan szobában lenni, ahol minden rád emlékeztet. Nem vagyok képes nélküled élni, ezért megpróbáltam úgy tenni, mintha nem is lettél volna, de természetesen nem sikerült. Minden közös holmink odalent van dobozokban. A hintaszékünk, az ágyunk, a cd-ink, a fényképeink. Minden, amit szeretünk. A kedvenc plédedet is megtartottam, amivel mindig takaróztál, amikor itt aludtál. Szépen karbantartottam, pontosan úgy néz ki, mint ötven éve. Mintha abban reménykedtem volna, hogy egyszer még magad köré tekered, amikor az ölembe kuporodsz, és együtt nézzük az erdőt és a csillagokat. Nem voltam képes megválni tőlük. Nem voltam képes megválni tőled. Még úgysem, hogy elmentem – mondta keserűen, és az arca is teljesen eltorzult a fájdalomtól.

Egy pillanatra elfogott a késztetés, hogy odamenjek és átöleljem, de mégsem tettem meg. Elhiszem, hogy még mindig fontos vagyok a számára, mert őszintének tűnt, ráadásul pedig nagyon akarok hinni benne, de nem fogok megbocsájtani, amíg nem bizonyít. Még egyszer nem lennék képes átélni egy olyan időszakot, mint amikor elhagytak. Még akkor sem, hogyha most már nem csak egy törékeny ember vagyok, hanem egy erős vámpír. A lelkem ugyanaz maradt, a szívem még mindig törött, bár Anthony, és az új családunk határozottan jól összefoltozták, de azért nem a régi, csak a testem változott meg. Az erőmet, és a halhatatlanságomat leszámítva én még mindig csak Bella vagyok, talán valamivel harciasabb és határozottabb kiadásban, ami jelenleg nem is baj. Akármennyire is tiltakozom a dolog ellen, még mindig szeretem Edwardot, még mindig vágyom az érintéseire, és a szavaira. Az altatót sem felejtettem el soha, amit nekem írt. Mindig azt dúdoltam a fiúknak is, és imádták. Főleg Anthony. Mindig egy perc alatt elaludt rá, amikor kicsi volt. Még ma is szívesen hallgatják azt a lágy dallamot.

- Bella, válaszolnál valamit a kérésemre? – szakított ki Edward a gondolataimból. – Már akkor is boldog vagyok, hogyha egyáltalán elgondolkozol a dolgon. Bármit megteszek, hogy kapjak tőletek még egy esélyt.

- Edward, állj le – mondtam komolyan. Felfogtam elsőre is, hogy szeretne még egy lehetőséget kapni. Nem várom el, hogy ennyire meghunyászkodjon előttem.

- Sajnálom – hajtotta le a fejét. – Ezek szerint a válaszod nem. Én is erre számítottam. Nem akarlak zaklatni titeket, de nem fogsz ilyen könnyen lerázni, én nem adom fel. Előbb vagy utóbb kapni fogok egy lehetőséget, hogyha csak száz év múlva, nekem az is megfelel.

- Befognád egy kicsit végre? Még nem válaszoltam – emeltem meg egy kicsit a hangomat. Edward még soha nem ragadtatta el magát ennyire.

- Hallgatlak – nézett rám döbbenten, és mintha remény is csillant volna a szemében.

- Ez az, csajszi – hallottam meg Emmett elismerését. Hogy nem tud nyugton maradni, vagy legalább diszkréten hallgatózni?

- Neked is csend legyen, Emmett Cullen! – kiabáltam le.

- Igenis, anyatigris – kuncogott fel, mire én csak megcsóváltam a fejem. Semmit nem változott, még mindig az a bohókás mackó.

- Szóval, Edward. Kapsz egy lehetőséget, de ajánlom, hogy ne szúrd el – mondtam komolyan. Mire a földszintről boldog ujjongás hangjai szivárogtak fel. Még Esme és Carlisle hangja is benne volt a lelkesedésben, ami nagy szó.

- Köszönöm – mondta boldogan, majd egy pillanat múlva már a karjaiban voltam. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit lépjek. Egyszerűen csak felkapott és boldogan pörgetett meg a levegőben.

- Khm… Edward – motyogtam miközben újra a mellkasához préselt. – Ennyire még nem vagyunk jóban.

- Oh, bocsi – engedett el hirtelen. – Én csak annyira örülök, hogy beleegyeztél – mondta pironkodva, és visszaült a kanapéra, mintha misem történt volna.

- Semmi baj – legyintettem. De azért ebből nem csinálunk rendszert, mert előbb Anthony bocsánatát kell elnyernie. Még egy-két ilyen akció és a végén elgyengülök. - Szóval miről szeretnél beszélgetni? – tereltem el a témát az előbbi kis ölelkezésről.

- Lehetne, hogy beszélgessünk egy kicsit rólatok? – nézett mélyen a szemembe. A fenébe is, ez az arany szempár. Ezt nem lehet elviselni ép ésszel. Hogy mondhatnék nemet erre a kérésre?

- Mit szeretnél tudni? – kérdeztem vissza. Végül is joga van tudni a fiunk minden egyes pillanatáról, azt hiszem.

- Minden érdekel, ami veletek kapcsolatos – mondta Edward komolyan. – Elsősorban főleg Anthony gyerekkorára lennék most kíváncsi. Boldog volt? Bár te biztosan boldoggá tudtad tenni. Milyen volt kicsinek? Hogyan viselkedett? Oh, és mivel táplálkozik? Erre azóta kíváncsi vagyok, amióta Carlisle megmutatta a terhességről szóló emlékeket, és láttam, hogy vért is ittál, amikor vártad őt. Öregszik? Mármint már több, mint fél évszázada elmentünk, de ő még mindig tizennyolc körülinek néz ki – özönlöttek a kérdései.

- Nos, a terhesség nem volt könnyű. Hirtelen kezdett el nőni, és nagyon gyorsan, úgyhogy nehezen viseltem. Volt olyan, hogy egy éjszaka alatt több centit is növekedett a pocakom. Talán három hónapot hordhattam, és utána már világra is jött. Nagyon erős volt, de értette, amit Jake mondott neki, és hallgatott is rá, úgyhogy igyekezett nem nagyon mocorogni, hogy ne okozzon fájdalmat. Még soha nem láttam ilyen kommunikatív, értelmes, és szeretetreméltó kisbabát. Szüksége volt emberi táplálékra is, és vérre is, ezért szarvasok vérével egészítettük ki az étrendemet. Olyan volt, mintha kívánós lennék, csak én nem eperre vágytam, hanem vérre – kezdtem bele. Talán kicsit morbid a hasonlat, de így történt. Ez sokkal nagyobb élmény lenne Edwardnak, hogyha Anthony megmutatná, mert félek, hogy én nem tudom úgy átadni ezt az élményt. - Az öregedéssel kapcsolatban nem igazán tudok mit mondani. Egy ideig elképesztően gyorsan fejlődött, alig hét évesen már így nézett ki. Sokáig rettegtem is, hogy tíz, vagy tizenkét év alatt nagypapa korú lesz, és elveszítem, de legnagyobb örömömre nem öregedett tovább, és a jelek szerint nem is fog. Legalábbis nagyon remélem, mert nem tudom, hogy mit tennék, hogyha elveszíteném őt.

- Neked milyen volt az újszülött éved? Tudtál a közelében lenni? Vagy egy évig csak Jacob vigyázott rá? – tette fel a következő kérdést.

- Igazság szerint, Jake szerint kivételes újszülött vámpír voltam. Az átváltozásom pontosan ugyanolyan szörnyű volt, mint ahogy azt mindenki megtapasztalja – mondtam fintorogva, mire Edward arca is megrándult. – De utána minden jó volt. Azonnal tudtam magam kontrollálni, és Anthonyt sem kellett kerülnöm. Eleve más illata van, mint az embereknek. Inkább édeskés, mint ahogy a miénk. Másrészt viszont senkit sem akartam megtámadni. Meglepően jó volt az önuralmam, és így nem kellett elkülönülnöm a többiektől. Az első néhány hónapban két-három naponta kellett vadásznom, de utána már elég volt hetente, aztán már csak kéthetente.

- Bámulatos. Mindig is tudtam, hogy különleges vagy, de hogy ennyire, arra álmomban sem gondoltam volna. Világ életedben túl lágy voltál a kegyetlenséghez, úgyhogy tulajdonképpen nem is kéne csodálkoznom rajta, hogy eredendően nem is gondoltál rá, hogy bárkit is megtámadj – mondta elismerően. – Bár veletek lettem volna. Annyira szörnyű, hogy nem is ismerem a gyermekemet. Ráadásul nekem kellett volna átváltoztatnom, amikor eljött az idő, és nem egy idegen nomádnak. Fognom kellett volna a kezed, amíg tartott az átváltozásod, és még sok minden. Anthonyt is nekem kellett volna megtanítanom mindenre – mondta elkeseredetten.

- Még lehetsz az apja, csak küzdj meg érte. Olyan makacs, mint te és én együtt, úgyhogy kösd fel a nadrágod, de hogyha kitartó leszel, akkor előbb vagy utóbb meg fog enyhülni az irányodba. Mindig is kíváncsi volt rád. Ezt soha nem vallaná be, de kiskorában rengeteget kérdezett rólatok. Persze főleg rólad – mondtam neki lágyan. – Arra viszont nagyon vigyázz, hogy mit mondasz, vagy gondolsz Jacobról, mert ő nevelte fel, ő volt az apukája, aki vigyázott rá, megtanította mindenre, és szerette. Úgyhogy érzékenyen érinti, hogyha sértegetik, és nekem is fáj, hogyha bárkinek egy rossz szava van a legjobb barátomról. Fantasztikus férfi volt, aki csak tiszteletet, és szeretet érdemel.

- Hogy érted azt, hogy volt? – döbbent meg Edward. – Én azt hittem, hogy Jake még életben van, hiszen még csak fiatal farkas volt, amikor elmentünk, és nyilván sokáig vezette a falkát is. Hogyha idősebb férfiként is, de azt hittem, hogy még veletek van.

- Ez hosszú történet, Edward, de Jake soha nem volt és lesz idős férfi. Csak pár évvel volt idősebb, mint ahogy utoljára láttátok.

- Az meg hogy lehet? Hiszen bevésődött. A farkasok a szerelmükkel együtt öregszenek meg – nézett rám Edward kérdőn.

- Tudod a szerelme, Dawn arra kérte, hogy maradjon fiatal és erős, hogy amikor ő már nem lesz, akkor is legyen esélye egy új életre velem, és a gyerekeinkkel. Dawn azt akarta, hogy éljünk örökké boldogan, és vigyázzunk a fiúkra. Egy bevésődés akarata pedig szent és sérthetetlen egy farkas számára. Jacobnak nagyon nehéz volt végignézni, ahogy a kedvese öregszik mellette, és ő még mindig ugyanolyan fiatal, de ettől függetlenül imádta Dawnt az utolsó légvételéig. Boldogan ölelte magához minden éjjel még akkor is, amikor már ősz hajú, idős néni volt. Többször is felajánlottam az évek során, hogy átváltoztatom őt, és megtanítjuk a vegetáriánus életmódra, de Dawn teljes mértékben elfogadta az élet rendjét, és, hogy ő azokhoz a halandókhoz tartozik, akiknek távozniuk kell a földről. Viszont azt nem tartotta helyesnek, hogy Jake miatta áldozza fel a fiatalságát. Főleg, mivel mind tudtuk, hogy a fiúk is mind farkasok lesznek, és így nekik is van lehetőségük az átlagon felüli élettartamra.

- De Jacob ennek ellenére sincs már életben – vetette közbe Edward.

- Valóban nincs. Dawn halála mélységesen megrázott mindenkit, és utána Jake már nem volt a régi, nem mosolygott többé, nem volt bohókás, és sajnos figyelmetlen is lett. Néhány nomád nemrégen átlépte La Push határát, és természetesen Jacob ment a fiúkkal, hogy lerendezzék a dolgot. Nagyon sokáig nem jöttek haza, így utánuk mentem. Az egyiknek sikerült megharapnia Jake-t, valószínűleg figyelmetlen lehetett egy pillanatra. A fiúk még harcoltak a többivel, így én hozzá rohantam, hogy kiszívjam a mérget, és megmentsem, de Jacob azt mondta, hogy ne tegyem. Nem tudom, hogy még megmenthettem-e volna, de ezt talán csak Carlisle tudná megmondani, de ő úgy döntött, hogy követi Dawnt. Nem akartam az akarata ellenére megpróbálni. Úgyhogy a fiúknak azt mondtam, hogy már biztosan menthetetlen. Így hazavittük, és vele voltunk, amíg nem távozott az élők sorából. Elég sok méreg jutott a szervezetébe, úgyhogy alig tartott egy fél napig, amíg… - meséltem el a történteket, de nem tudtam tovább folytatni. Még túl friss, és mély volt a seb. Örökké bánni fogom, hogy nem próbáltam meg az akarata ellenére is megmenteni. Nem akartam ellent mondani neki. Hiszen soha nem kért tőlem semmit, mindig csak adott, akkor meg hogyan tagadhattam volna meg a kívánságát.

- Én, őszintén sajnálom, Bella. Tudom, hogy milyen sokat jelentett neked, és Anthonynak is – mondta Edward együtt érzőn, és bátortalanul a vállamra tette a kezét.

- Köszönöm – néztem fel rá. Most először végre, tényleg tisztelettel beszélt Jake-ről, és ez többet jelentett a számomra, mint el tudná képzelni.

Egy darabig csendben ültünk, és néztük egymást. A csend egyáltalán nem volt kínos. Sőt egy kicsit jól is esett. Jó volt elmerengeni néhány percre a gondolataimban. A csendes pillanatokat halk kopogtatás zavarta meg.



(Anthony szemszöge)



Dühösen rohantam hazafelé. Nem hiszem el, hogy anya még szóba áll vele azok után, hogy lekorcsozta apát. Semmit nem tud róla, mégis sértegeti. Azt hittem, hogy talán meg tudjuk beszélni a dolgokat, hiszen a nagyi nagyon is meggyőzően állította, hogy lehetünk még boldog család, de én most már kétlem.

Miután átléptem a határt lelassítottam, és emberi tempóban kezdtem sétálni. Igazság szerint azért akartam minél gyorsabban átjutni, hogy nehogy valakinek eszébe jusson követni és megállítani.

Úgy döntöttem, hogy nyugodtan sétálva megyek haza. Amúgy sem árt, hogyha kicsit kiszellőztetem a fejemet. Valószínűleg még Billy sincs otthon, hiszen szegény Nathalie-nek elég baja van az átváltozás körül. Teljesen szétszéledtünk. Mostanában ez elég gyakori. Billynek feladatai vannak, hiszen alfaként az egész falkáért felel, Jacobnak ott van Gabriella. Anyának pedig most Jake-kel kell lennie, hiszen öcsémnek szüksége van a támogatásra. Nem vagyok hozzászokva, hogy a családunk így szétszéled, bár sejtettem, hogy egyszer eljön ennek is az ideje. Észre sem vettem, hogy merre tartok, csak akkor, amikor már a temetkezési helynél jártam. Azonnal megkerestem apa, és Dawn sírját, és leültem eléjük.

- Sziasztok – kezdtem bele. – Hiányzol apa, és te is Dawn. Minden más nélkületek. Sajnálom, hogy nem jöttem már egy ideje, de visszajöttek a Cullenek – meséltem a sírkőnek. Most biztosan idiótának néznének, hogyha valaki látná, hogy a halottakkal beszélgetek. – De vannak jó hírek is. Jacob bevésődött egy gyönyörű lányba. Billy pedig fantasztikus alfa lett. A falka növekszik, amióta a múlt utolért bennünket. Sam lánya is átváltozott, Nathalie. Amióta farkas lett el vagyok tiltva tőle, pedig ő volt a legjobb barátom, úgyhogy eléggé hiányzik. Te megmondtad, hogy ő is átalakulhat, hiszen már máskor is megtörtént. Igazad volt, már megint – kuncogtam fel. Mindenki azt mondta, hogy az lehetetlen, hogy még egyszer női farkasunk legyen, de a jelek szerint mégsem az. – De nem csak ezért jöttem. Igazából kicsit összezavarodtam. Mindig is meg akartam ismerni a vér szerinti apámat, de most, hogy itt van egy karnyújtásnyira, csak mérhetetlen dühöt érzek iránta, amiért elhagyott. Valahogy jobban tudtam szeretni, amíg nem került elő. Ez egy kicsit ellentmondásos érzés.

- Anthony – hallottam meg Billy gondolatait hirtelen.

- Oh, Billy hív, bocsi, de most mennem kell. Nemsokára megint eljövök. Sziasztok – mondtam, majd felpattantam, és megindultam a fivérem irányába. Már érezhető volt az illata, és még egy illat. Valószínűleg Nathalie lehet. – Billy – kiáltottam el magam.

- Ne, ne erre gyere. Ne hozzánk, hanem el tőlünk. Fuss, Nath még nem ura önmagának – kiabált velem Billy gondolatban, de akkor már Nathalie rám is vetette magát. Megragadtam a két mellső lábát, hogy ne tudjon lecsapni rám, de ő csak megkövülten bámult engem. Nem úgy nézett ki, mint aki támadni akar.

- Billy, te voltál? Parancsot adtál neki? – kérdeztem döbbenten.

- Nem éppen – mondta Billy, és a hangjában mosoly bujkált.

- Ne, nem, ezt most nem mondod komolyan – nyögtem fel.

- De bizony – nevetett fel testvérem. – Gratulálok. Szép pár lesztek.

- Nath, miért pont engem? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve, de ő csak megnyalta az arcomat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés