Legjobb barátok… Jacob számára valahogy ez sosem jött igazán össze, ha nőnemű lényekről volt szó. Ott voltam én, 8-9 évvel ezelőtt, aki lelki társának számítottam, de szerelmét nem tudtam viszonozni, hiszen ott volt számomra Ő. Aki biztonságot sugárzó, ugyanakkor veszélyes volt, hihetetlenül vonzott, és taszított egyszerre, és bármi is állt kettőnk közé, teszem azt, az az aprócseprő tényező, mi szerint Ő vámpír, én meg ember voltam akkoriban. Aztán volt olyan problémáink, mi szerint vérem csábításánál semmi nem volt erősebb számára, aztán közelebbi kapcsolatba kerültem egy vérfarkassal – aki egyébként nem más volt, mint Jacob -, több vérszomjas vámpír próbált megölni engem túlzott kegyetlenséggel, vagy épp megszerezni magának, mint a Volturi, a vámpírok legfejedelmibb családja… ez csupán emberi létemben következett be. Mielőtt vámpírrá váltam volna, még ripsz-ropsz teherbe is estem Edwardtól, és megszültem Renesmeét, akiről úgy hírlett, egyedülálló a maga nemében… és azt sem szabad elfelejtenem, hogy vámpírráválásom után elvesztettem az emlékezetem egy rövid időre. Aztán jött a Denali klán, a Volturi, összeültünk tábortüzet csinálni… klassz időszak volt. Száz szónak is egy a vége, Edward számomra A FÉRFI. Nagybetűkkel, és bármennyire is sanyargatta a szívem, Jacobnak ebbe bele kellett törődnie.

Nem sokáig szenvedett, ugyanis amilyen hamar csak lehetett, belevésődött az én gyermekembe, Nessie-be. Az elején nagyon ferde szemmel néztem az egészet, mert valahogy nem gondoltam volna, hogy az Edwarddal közös félig vámpír félig ember gyermekünk egy vérfarkas élete értelme lesz, de ezt a töménytelen mennyiségű szeretetet, és gondoskodást nem vonhattuk meg Nessie-től… és Jacobot sem tudtam volna eltiltani tőle. Bár egymás ősellenségei lettünk, legalábbis természetünknél fogva, még mindig ketten voltunk a világ ellen. A buta bárányka, Bella, és az őrült vérfarkas, Jake. És ez így is marad.

Jacob és Renesmeé kapcsolata… hihetetlen volt. Jobban egymásra voltak hangolódva, mint bárki eddig a világtörténelemben, akit láttam, és ezzel a többiek is egyetértettek. Jacob egyszerre volt Nessie testvére, legjobb barátja, támasza, és minden, amire szüksége lehetett. Nessie talán ettől még többet is jelentett Jacobnak: ő volt számára minden. Most, hogy lányom egyre idősebb lett… és sokkal inkább nő, mint eddig, Jake-en már megmutatkozott az is, amit sok ideig nem akartam észrevenni, de Jasper mindig informált róla: a szerelem. Csakhogy Renesmeé még semmit nem tud a bevésődésről. Illetve tud, csak azt nem, hogy ő konkrétan Jacob Black Nyomjele. Jacob pedig nem is szándékozik lerántani a leplet a titokról, bár szerintem nem ártana… nem mintha én ösztönözném saját lányom arra, hogy… beleszeressen Jake-be, csupán jó lenne, ha Nessie is tisztán látna mindent. De nem úgy festett a helyzet, hogy ez hamar be fog következni…

- Hé! – csattant fel Renesmeé, mely tettével kiragadott gondolataim közül. – Ez így nagyon nem ér ám, Jacob! – A vele szemben helyezkedő… vérfarkas derűsen hunyorgott, és orrával a szétmállott ruhadarabokat piszkálta, mintegy jelzésként, hogy nem hatja meg őt Nessie kifakadása.

- Ne már, Jake! – könyörgött ártatlan, csokoládébarna szemeit tágra nyitva lányom, de mivel ezzel sem ért el hatást, így más eszközhöz folyamodott. – Megint csupa bolha lesz a ruhám, a hajamról már nem is beszélve. Fúj, de undorító – fintorgott, mire Jake is felkapta a fejét, és vicsorított egy aprót. Nessie vette a lapot, így rájátszott a dologra.

- Na, és ez az ázott kutyaszag… uhh, kész, feladom – csóválta a fejét lemondóan, és megpördült tengelye körül, hogy bemasírozzon a házba. Ő sokkal jobban színészkedett, mint én. Nálam nem hiszem, hogy megtapasztalható volt ez a fajta mimika, mint nála, pedig szemei pontosan ugyanazok voltak, mint az enyémek… de ezen adottságát nyilván Edwardtól örökölte.

Nessie már a lépcsőnél járt, mikor meghallotta a közvetlenül mögötte feltörő morgást, ami nem vámpírtól, hanem összetéveszthetetlenül vérfarkastól, Jacobtól származott. Lányom fejét csintalan mosoly ütötte fel, de mire újból megfordult, nyoma sem volt annak, inkább számon kérőnek hatott ábrázata.

- Jake, ejnye… Rosalie-val simán megalapíthatnátok a „Hiúság és Tükörimádók” egyesületét. Pedig én csak építő kritikát akartam adni, de hát… - Jacob lelapult, és támadóállásban helyezkedett el, de a szemeiben pajkos csillogás villódzott. Nessie pedig adott még egy kis ösztönzést háziállatának. – Na, gyere, rendezzük le a havi nagymosakodást, mert nem bírom tovább melletted.

Jacob elrugaszkodott, de Nessie kitért az útjából, és az erdő felé sprintelt, nyomában a vérfarkassal. Nem sokkal később már nem láttam őket, de hallottam a loccsanásokat - ezzel bizonyítva, hogy Nessie nem csak fenyegetőzött a fürdést illetően - és Renesmeé féktelen, csilingelő kacagását.

Önkénytelenül mosolyogtam rajtuk, hiszen annyira viccesek voltak. Viccesek, aranyosak, egyszerre. Még ha nem is egyformán mérhető módon.

Hirtelen két kar fonódott körbe derekamon, és éreztem, hogy valaki hátulról átölel. Valaki… buta megnevezés. Nincs senkinek sem kábító napfényillata, erős, biztonságot sugárzó karjai, és senki mellett nem érzem magam egyszerre hiperaktívnak, és végtelenül bénultnak, csak és kizárólag mellette. A férjem, Edward Cullen mellett. Jelen esetben előtt.

Na, igen, Edward és én… végre, már 7. éve lehettünk teljes nyugalomban, boldogságban, és zavaratlan harmóniában egymás mellett. A szerelmem iránta felbecsülhetetlen mértékűvé erősödött. Nem is tudtam, hogy szerethetem Nessie-t, és a többieket mellette olyannyira, mert biztos voltam benne, hogy vámpírszívem sem tudja elviselni azt a nagy mennyiségű szerelmet és ragaszkodást, amit iránta éreztem. Heves, pulzáló érzések, mindennél fontosabbak számomra, és neki is. Ezt Emmett mindig kiforgatja, mert nem tudja elviselni, hogy nekünk is lehet privát életünk, na de Emmett az Emmett.

Privát élet… igen, még nem telt le az a sokat emlegetett 10 év, így testiségünknek is nehezen szabtunk gátakat. Félreértés ne essék, közel nem voltunk olyan teátrálisak, mint Emm és Rose – akiknek a 10 év már többször is letelt -, de a megfékezhetetlen vibrálás erősebben tombolt, mint valaha… bíztam benne, hogy sosem fog elmúlni.

- Nessie megnyitotta a kutyakozmetikát? – érdeklődött túlzottan ártatlan hangnemben. Na, igen, Edward és Jake, bár már jó kapcsolatot ápoltak egymással, nehezükre esett, hogy ne piszkálódjanak egyfolytában.  A szokás teszi…

- Hmm. Non Stop Kutyakozmetika a

- Sajnálom. Csak a megszokás – mondta könnyedén, és hiába nem láttam az arcát, biztosra vettem, hogy mosolyog.

- Egyre jobban megy a gondolatolvasás. Hah, azok a régi szép idők… - ironizáltam arra az időszakra gondolva, mikor Edwardnak fogalma sem volt, mi járhat a fejemben. Most sem tudta, csak ráhibázott. De egyre többször jött rá gondolataimra.

- A gyakorlat teszi – nevetett, én meg a világ legboldogabb… vámpírjának éreztem magam, hogy én váltottam ki belőle ezt a reakciót.

Óvatosan kibontakoztam öleléséből, hogy végre megfordulhassak, és a szemébe nézhessek. Mennyire örültem neki, hogy már nem vagyok ember! A szívem dobogása nem árulta el, milyen elképesztő méretű ámulatot, és boldogságot okoz számomra az arca. Valamint most már az én arcom elpirulása sem leplezi le, mennyire zavarban vagyok, ha ilyen mértékű szerelemmel, és gyengédséggel néz rám…

Észre sem vettem, mikor született az elhatározás, vagy akár én tettem-e meg a kezdőlépést. Gyakran történt velem ilyen, hogy fiatal vámpíri létem következtében csupán az érzelmeim vezéreltek, és most is így történt.  Arra eszméltem fel, hogy ajkaim Edwardéit veszik birtokba, hol lágyan, hol szenvedélyesen, és mohón. Ő kezeivel hol a hátamon, hol arcomon simított végig, én pedig mindig kócos hajába túrtam bele. A bőröm minden egyes négyzetcentimétere Edward után sóvárgott, és nem volt neki elég, amit kapott. Már épp javasoltam volna, hogy ne itt, a nappaliban teperjük le egymást, mikor Renesmeé nevetése csendült fel, méghozzá úgy, mintha a nappaliban állt volna. De Nessie illata nem lengte be a helységet, mi több, a szíve dobogását sem lehetett hallani.

Megszakítottam a csókot, és kíváncsian fordultam meg, ahol nem más, mint Jacob mobiltelefonja villogott, jelezve, hogy hívása van. A csengőhang pedig Nessie nevetése volt.

- Ó, te szentséges… - nyögtem fel lemondóan. Hiába is, megvoltak a hátrányai annak, hogy Renesmeé Jake nyomjele. Az például eszméletlenül idegesített, hogy Jake telefonjának csengőhangja nem más, mint Nessie nevetése. Ez már olyan… megszállottságra utaló dolog. Ráadásul megígérte, hogy valami mást fog beállítani.

Nagy levegőt vettem, és a telefonért indultam, de Edward megakadályozott eme cselekedetemben.

- Bella, kérlek… - Naná, hogy bevetette aranyszín szemei hipnotikus erejét. Nem is ő lett volna, ha ezt elmulasztja. – Amúgy is, ma már beszéltek egyszer.

- Mi? Jacobot ma már hívták

- Igen. Csak tudnám, miért – csóválta a fejét Edward. Szóval neki is feltűnt. Bár ez nem meglepő, hiszen gondolatolvasó meg minden…

- Miért, nem tudod? – Pedig ő az egyetlen, aki Jake-en kívül tudhatná… meg én. De sosem használom elmefejtegető képességem. Nem mintha tilos lenne… ez inkább Edward reszortja. Na, meg Emmett gondolatait elég nehéz elviselni.

- Fogalmam sincs. Annyira nem foglalkoztam vele eddig. Háromszor néztem utána, de Jacob vagy Nessie-re gondolt, vagy nem is tudom… titkolózik. – Ez megrémített. Jacob titkolózik előttünk? Csak nem… ugye nincs semmi baj? A telefon tovább csörgött, én pedig most már Edwarddal nem törődve, felvettem.

- Jake, tesó, te vagy az? – szólt bele Quil Ateara, rá nem jellemző feszültséggel a hangjában.

- Szia Quil! Bella vagyok. Jake Nessie-vel van. Adjak neki át esetleg üzenetet? – kérdeztem, mintegy próbaképp, hátha megtudok valamit Quil aggodalmáról, és a gyakori hívásokról.

- Á, Bella. Szia. Ööö… esetleg a telefont át tudnád neki adni? Fontos – jelentette ki Quil. Ó, jaj. Nem tetszik ez nekem…

- Pe-persze… máris szólok neki – habogtam, majd sarkon fordultam, és Edward kérdő pillantásától kísérve kiléptem a ház elé. – Jacob! Nessie! – kiáltottam. Bíztam benne, hogy meghallják. – Jake, Quil keres telefonon, azt mondja, fontos!

Egy perc nem telt bele, Jacob – már emberként – kirohant az erdőből, oldalán Nessie-vel. Arcán aggodalmat fedeztem fel.

- Kösz, Bells – biccentett, majd füléhez kapta a telefont, és amilyen gyorsan csak tudott, kereket oldott, vissza az erdőbe. De annyit még el tudtam csípni a beszélgetésükből:

- Jake, baj van. Nyomokat találtunk.