A fejem ijesztő gyorsasággal közeledett a kocsi üvegéhez. Olyan érzés volt, mint egy sötét légkörből, átkerülsz egy sokkal sötétebb, és mélyebb légkörbe. Fájdalom nélkül…
Különböző képek forognak a fejembe, aztán hirtelen minden begyorsul… követhetetlenné válik.
Egy kislány nyugtalan, nem tudják megnyugtatni. Csak egy valaki teheti meg… nem, nem Jasper az! Kizárólag csak ő.
A kislány fut a karjaiba, szeret ott lenni. Kiterjeszti izmos karjait, és szorosan öleli. Ezernyi apró kép röpködött a fejemben, míg rá nem jöttem én vagyok az. Rá kellet jönnöm, csak így múlhat el a felejtés. Emlékeznem kell rá. Hogy kijussak a sötétből. Az a sok álom… csak figyelem felhívás volt. Valamire, amit elfelejtettem, valami, amit nem szabadott volna soha elfelejtenem. Hogy is felejthettem el? Őt, Jacob Blacket.
- Nessie, kérlek, ébredj fel- hallatszott kétségbeesett hangja. Nessie, ó milyen nem rég hívtak már így.
Lassan kinyitottam a szemem. A meglepve pillantottam egy arcot az enyémhez közel.
-Ó, hála az égnek ölelt magához.
És ebben a pillanatban úgy éreztem nem tudnám őt elengedni.
- Úristen! kaptam a falhoz a szemem ahol Alex feküdt ájultan.
- Az a szemét patkány! – mondta dühösen- megérdemelte, sőt …
Talán sajnálnom kellet volna Alexet, de mégse tettem. Azokra a lányokra gondoltam, akik nyilván bekajálták ezt a „rendes fiú” stílust. Így hát nem tudtam mást csak szánalmat iránta.
- De hogy… nem értem…
- Hogy tudtam? – Jacob mintha elrestellte volna magát.
- Én követelek.
És összeállt a kép.
- Mégis mióta?? – fortyantam fel. Végig te voltál ugye? – rontottam neki mellkasának.
Ő egyre csak erősebben szorított, mire én könnyekben törtem ki.
- Mégis miért nem adtad tudtomra – suttogtam megnyugodva a mellkasába. De igazából magamra voltam a legmérgesebb, mert nem Jake hibája hogy elfelejtettem. Csak is az enyém, és ez az érzés úgy fojtogatott belülről.
- Gyere, hazaviszlek!
Kitárulkoztam az öleléséből, majd a szemébe néztem. Azokba a gyönyörű szemekbe. De akkor se tudtam megfejteni, hogy felejthettem el.
- Alexal mi lesz?
- Örüljön, hogy nem egyenesen a kórházba fuvaroztam – köpte ki a szavakat.

- Még nem válaszoltál.
- Mire is?
- Hogy mióta követsz?
- Ja, az – de volt egy olyan érzésem pontosan tudta miről van szó - nem túl régóta.
- Persze mert még egy hónapja se vagyunk itt. Kedvem lett volna megmondani neki, hogy tiszta paranoiás lettem, mert volt mindig egy olyan érzésem hogy követnek. Az álmokról nem is beszélve… De mi jogom van épp nekem rajta kenyeret törni.
- Seth-et is te küldted nyomozni?
- Nem, Seth épp csak ott volt, merő véletlen hogy egymásba futottatok. Vártam, hogy mikor kéri már számon rajtam, hogy miért nem kerestem eddig. Amire én kénytelen lennék azt mondani: Bocs elfelejtettelek. Na, inkább nem.
Így hát kínos csönd telepedett a kocsiba.
- De nem bántam meg, amikor megláttam azt, amit művelni készült – ujjai görcsösen kapaszkodtak a kormányba, bármikor készen állva hogy apró darabokká morzsolja a kormányt.
- Ura voltam a helyzetnek, és különben is meg tudom védeni magam.
- Hát hogyne látta én azt – fortyant fel.
Hogy az fájt-e jobban, ahogyan egy olcsó ringyónak képzel, vagy az hogy…
- Te tényleg azt hiszed… hogy én meg ő… ha te nem jössz, lefekszünk egymással? – a szavak értelme mélységes döbbenetet szított bennem. Elképzelni is szörnyű volt…
- Én akkor akartam MEGÁLLÍTANI, amikor te leütötted!! – felbírod ezt fogni. A düh megint végig futott rajtam, de oly mérgesen.
- De nagyon kedves hogy egy olcsó ribancnak nézel, aki kocsin csábít srácokat. Nagyon kedves – hörögtem gúnyosan.
- Én nem mon- Ja persze csak gondoltad mindjárt jobb!
- Állj meg, kiszállok!
- Kiszállsz? – hökkent, meg- de hisz ez a te autót!
- Nem érdekel! Állj meg, vagy megmutatom, mennyire tudom magamat megvédeni…
- Hát ez hiányzott nekem- tört ki nevetésben –azt megnézném- törölgette a szemét.
Kedvem lett volna pofon vágni, de ahogyan kacagott. Nem bírtam ki hogy el ne mosolyodjak.
A dühöm elszállt. Rég éreztem ilyen nyugalmat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés