Előszó

Láttam az arcán, hogy tényleg komolyan beszél. Az arca mint egy szoboré. Érzelemmentesen nézett rám vissza. Először nem hittem a szavainak, de mikor feketén csillogó szemeibe néztem, olyat láttam bennük, ami arra késztetett, hogy higgyem el. Nem szólaltam meg. Ugyan miért? Nem fog itt maradni. Már nem kellek neki. Miért is kellenék? Hiszen nem vagyok több, mint egy gyenge ember, aki meg fog halni.A szívem úgy dübörgött a mellkasomban, mintha futni akarna valami elől. Nem tudtam megszólalni. Még most sem tudom elképzelni az életem nélküle. Fájdalmat tükröző arcom láttán egy lépést tett felém, de én meghátráltam. Nem akarom, hogy újra a közelembe jöjjön. Nem azért mert félek tőle, hanem mert nem tudnám elengedni. Megtorpant. Szemeiből most nem tudtam kiolvasni semmit, mivel a talajt nézte. Pár perc némaság után felnézett és szemeiben azt láttam, amit nem akartam. Féltést. Ezt nem tudtam mire vélni. Miért féltene ha nem szeret? Ha itt fog hagyni? A szívem belesajdult eme gondolatra. Szorosan lehunytam a szemeimet és megsimogattam egyik kezemmel a már zúzodásokkal teli pocakomat. Már csak ő maradt nekem belőle. Egy kis rész abból, ami fontos nekem. És ez több mint a semmi. Kinyitottam behunyt szemeimet, de már nem volt ott. Minden erőmet összeszedve próbáltam megkeresni, de a fájdalom, amit éreztem elviselhetetlen volt. Összegörnyedve a poros földre rogytam és átadtam magam a sötétségnek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés