2. fejezet

A kanapén üldögéltünk. Kezünk egymásba fonódva, úgy néztük egymást.
-Már csak 1 perc.-tájékoztattam kedvesem,  aki egy ellenállhatatlan mosollyal válaszolt.
Így is lett.
Halkan nyílt az ajtó és késsé kómás kislányom lépett ki a szobából.
-Jó reggelt csipkerózsika.-köszöntöttük egyszerre, mire elnevettük magunkat.
Szinte mindig így köszöntünk mikor felébredt.
-Nektek is.-mosolygott.
-Hogy aludtál?-kérdeztem miközben felálltam, hogy hozzá lássak a reggelijének.
-Remekül.-felelte miközben belefészkelte magát kedvesem ölelésre kitárt karjaiba.
-Na és ti?-kérdezte huncut mosollyal ajkain.
Elmosolygtam magam mikor az éjszakára gondoltam. Bellával minden éjszaka szinte káprázatosan telt. Nem tudtam betelni vele.
-Nagyszerűen. Képzeld, olyan szépet álmondtam, rólad és anyukádról. Ha legközelebb álmodok ugyanazt szeretném álmodni.-néztem szerelmemre,aki csak zavartan belecsókolt Nessie hajába, de azért láttam, hogy mosolyog.
Nessie elkuncogta magát.
Nem tudtuk őt becsapni, igenis jól tudta, hogy mit csinálunk, amikor nem vele vagyunk épp. De nem szerette volna felhozni ezt a témát Bella előtt, mivel mindketten tudtuk, hogy számára nem kellemes erről beszélnie. Főleg a lányának nem.
Épp elég volt, amikor 5 évesen arról kellett felvilágosítania, hogy mi van a nő és férfi között.
Még mindig emlékszem arra a képre,amit akkor vágott.
"Haza felé sétáltunk, kéz a kézben szerelmemmel és ennél boldogabb már nem is lehettem volna. Renesmee előre szaladt. Imádta, ha gyorsan száguldozhat a fák közt. Mivel emberi tempóval mentünk körül-belül háromnegyed óránkba tellett mire a mi kis házunkhoz értünk. Már elmúlt 10 óra jócskán és Nessienek már ágyban a helye. Mikor odaértünk a ház előtt toporgó kislányomat láttam, aki amint meglátott odarohant hozzánk és mamája nyakába ugrott.
-Miért nem jöttetek gyorsabban?-kérdezte csinlingelő hangján.
Már 10 évesnek nézett ki, de már sokat tudott a fajtánkról és magáról is.
-Sajlánom édesem, hogy elkéstünk.-szállt be szerelmem kislányunk játékába.
Korához képest nagyon intelliges már most. Mi lesz ha már olyan lesz mint mi?
Hát ebbe még nem merek belegondolni. Elhesegettem lányom felnőtt koráról szóló gondolataimat és mosolyogva hallgattam párbeszédüket.
Szórakoztató volt látni Bellát Nessievel játszani. Nem mintha nem lett volna így is csodálatos, de néha eltűnödtem azon, hogy ez tényleg igaz.
Már el is értük a ház bejáratát és Nessiet lefektettük aludni. Mélyen aludt, ami azt jelentette, hogy nem hall semmit éjszakai kirohanásainkból.Amint becsukódott mögöttünk az ajtó mohón vetettem rá magam kedvesemre és el sem szakadtam tőle, míg a szobánka nem értünk. Gyorsan megszabadítottuk egymást zavaró ruháinktól és már éppen elmerültem volna a gyönyör hullámaiban, amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó.
Hirtelen pattantam fel és vettem magamra ruháimat. Bella is így tett és miután megfordultunk, kislányunk döbbent tekintetével találkoztunk. Nem tudtunk mit mondani neki. Hol kezdjük? Hogy a mami meg a papi éppen egymáson élik ki sexuális vágyaikat? Nem, egy 10 évesnek ez túl sok lenne.
Egy lépést kislányom felé léptem, hogy belekezdjek magyarázatomba, de Bella elém lépve azt suttogta:
-Nessie, miért nem alszol?-kérdezte és hallottam a hangján, hogy ő sem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel.
-Mit csinlátatok az ágyban, mami?-kérdezte miközben rám nézett.
Gondolatai értetlenségről árulkodtak, mivelhogy mi vámpírok nem tudunk aludni. Ezért sehogysem fért a fejébe, hogy mit kerestünk mi ott, rádásul ruhátlanul.
-Hát... micsak...-habozott kedvesem miközben megfordult és könyörgő tekintete nem engedte el az enyémeket."
Néhány másodperc múlva már a jelenben voltam és hangosan felnevettem az emlékre. Nessie és Bella értetlenül néztek rám, de csak legyintettem.
Közben már Nessie reggelijével is elkészültem és odavittem neki.
Kezébe vette a pirítóst és megszagolta. Nem túlságosan szerette az emberi ételt, inkább a vért, de azért megette. És szükséges is volt, mivel a szíve vért pumpált.
-Köszönöm.-mondta mikor végzett.
-Szívesen.-mondtam.
-Én megyek felöltözök és utána mehetünk is.-mondta azzal felállt és puszit nyomva arcunkra elsuhant a szobájába.
Én eközben közelebb araszoltam Bellához, aki kezével megragadta ingem gallérját és közel húzott magához.
-Szeretlek.-mondta és lehellet finoman végig súrolta ajkával az enyémet.
-Én is szertlek, az életemnél is jobban.-válaszoltam.
-De min nevettél az előbb?-kérdezte és látszólag nagyon kíváncsi volt.
Megint elnevettem magam.
Kérdően nézett rám és én megszántam, ezért belefogtam a magyarázatba.
-Az jutott eszembe, amikor Nessie meglátott minket...-nem kellett befejeznem a mondatot, hogy lássam a szemében, hogy tudja miről beszélek.
Arca zavart és rosszallást tükrözött.
-Ezen én nem nevetnék. És ha egy fiút szültem volna? Akkor neked kellett volna elmagyaráznod...-mondta.
Ezen elmerengtem. Egy fiú. De ha jobban belegondolok örülök, hogy Nessie lány.
Másrészről pedig igaza van. Nem valami kellemes dolog elmagyarázni egy 10 évesnek 'kinéző' gyereknek a női és a férfi közötti kapcsolatot.
Azonnal lehervadt az arcomról a mosoly.
-Igen igazad van. Ez nem vicces.-adtam meg magam.
Mélyet sóhajtott.
Hogy lehettem ilyen...szörnyeteg? Viccelni ezzel? Nem vagyok épelméjű.
-Ugye most nem magadat hibáztatod?-kérdezte.
Igen. Túl jól ismert. Már ha csak az arcomra nézett tudta mi a baj. De legalább, ha a gondolatait nem is, de a testbeszédét én is elég jól ismertem.
-Nem kellett volna felhoznom, sajnálom. Tudom, hogy ez neked tényleg kellemetlen volt.-mondtam miközben a szemébe néztem.
Mosolygott.
Nem értettem hirtelen hangulatváltozását, de örültem, hogy nem bántottam meg.
-Miért haragudnék, Edward?-kérdezte sóhajtva.
Nem feleltem.
-Ha jobban belegondolok, tényleg elég vicces képet vághattam akkor.-vigyorodott el.
Én is megeresztettem egy féloldalas mosolyt. Ez volt a kedvence.
-Igen.-hagytam rá.
-Tényleg, nem haragszom. Teljesen félreérted.-magyarázta.
-Csak az érzéseid, tudom hogy ez kellemetlen volt neked én meg kinevettelek. Nem volt szép tőlem.- feleltem.
-Edward, ezt most fejezd be!-utasított.
Szemei villámlottak.
-Rendben, befejeztem.-emeltem fel védekezőn kezeimet.
Felengedett és közelebb hajolt hozzám.
-Néha nagyon fel tudsz idegesíteni az ilyen badarságaiddal, ugye tudod?-kérdezte suttogva.
A testem azonnal reagált rá. Jéghideg testem mintha felhevült volna. Szinte követelte, hogy vesse rá magát erre a csodálatos teremtésre.
Ajkaival még közelebb jött és már majdnem elérhette volna. Már azon voltam, hogy erősen magamhoz szorítom és nem engedem el soha.
De egy torokköszörülés felébresztett és rájöttem nem vagyunk egyedül.
Bella kuncogva lehelt egy gyors puszit ajkamra majd felállt és oda lépett Nessie mellé.
Miután 'felébredtem' én is feálltam és eléjük állva megkérdeztem.
-Készen vannak a hölgyek?-kérdeztem ellenállhatatlan mosolyommal, mire mindketten felkuncogtak.
-Mehetünk, uram!-szalutált kislányom és egymás mögött haladva kiléptünk otthonunkból.
A Cullen házhoz vezető út, ami általában a mi sebességünkkel 5 perc volt lerövidült 15 percre mivel most sokkal lassabban mentünk.
Nem siettünk sehová. Időnk mint a tenger.
A lépcső alján megfogtam kedvesem kezét, a jobb oldalamon pedig Nessie ácsorgott.
Lassú léptekkel indultunk fel második otthonunk bejáratához.
Belépve mindenki ott volt. Amint beléptünk mindenki abbahagyta addigi tevékenységét és oda jöttek köszönteni.
Nem tudtam mire gondolnak, mert külön kérésre megkértem Bellát, hogy húzza fel a pajzsát és így mindketten jól járunk. Én nem furakodok be a családom magán életébe és ő többet gyakorolhat.
Mára már szinte simán kiterjesztette a pajzsát akár 2 kilométerre.
Már csak azon kellett többet gyakorolnia, hogy megmutassan nekem a gondolatait.
Ő nem is sejti milyen megnyugtató hallgatni a gondolatait. Mintha a világ elhalkula körülöttem.
Rosalie azonnal heves ölelésben részesítette "lányát".
Rosalie mindig is vágyott gyerekre, de mivel vámpír volt ezért nem lehetett neki.  Ő mindig is ember akart lenni és ezért utálta Bellát is. Irigyelte őt azért amit el készült dobni magától. Miattam.
De már túltette mágtá rajta, Nessie miatt. Mert részese lehetett egy kicsit abból, ami neki soha nem adatik meg. Mára már Bellával is egész jól kijönnek, noha nem olyan a kapcsolata mint Aliccel.
-Úgy hiányoztál, kicsi Nessie.-anyáskodott.
Ilyenkor olyan más volt. Boldog.
Ez engem is boldoggá tett. Ha a családom boldog én is az vagyok, persze csak Bellával és Nessievel az élen.
Utána Esme ölelte meg és egy 'nem vagy éhes' kérdés után ő is elengedte.
Esme csupaszív. Mindenkit befogad, aki csak egy kicsit is magányos. Teli van szeretettel, mint egy csupor, ami nem fogy ki soha.
-Szia, Emmett.-köszöntötte külön.
Emmett válaszán meg sem lepődtem.
-Hé Nessie, ma nem lesz jó vége a játéknak!-figyelmeztette komolyságot színlelve.
-Csak szeretnéd Emmett, csak szeretnéd! Úgyis én nyerek!-kacérkodott tovább.
Emmett nem bírta tovább, mielött még a többiek is üdvözölhették volna felkapta és kiszaladt vele a ház elé. Nessie nagyokat síkongatott, de élvezte Emmett nyüsztölését.
Bella aggodalmasan nézett utánuk. Megszorítottam a kezét, hogy ne aggódjon. Használt, mert rögtön megnyugodott és vissza nézett családtagjaink felé.
-Hol van Alice?-kérdezte.
-Fenn van az emeleten.-válaszolta Rosalie.
-De vigyázz volt egy látomása és eléggé kiborult.-mondta.
Már alig bírta visszatartani nevetését.
Ez is ritka volt nála. Még sosem láttam nevetni. Ami nálam a maximum volt az a mosolygás.
De ami igazán furcsa volt az Jasper. Nem volt már olyan távolság tartó, mint korábban. Sokkal barátságosabb és beszédesebb lett, mint mielőtt Forksba jöttünk volna.
Mintha az, hogy Bellára rátaláltam, mindenkit megváltoztatott volna.
És erre élő bizonyíték voltam én, Rosalie és Jasper is.
Bellának sem kellett több, elengedte  kezemet és a lépcső felé vette az irányt.
Alice volt a legjobb barátnője és tudtam, hogy nem szereti nézni ha rossz kedve van. Ugyanis húgom jókedvét igen ritkán lehetett lelombozni.
Én addig Carlise-al az ebédlőbe mentem és hallgattam, ahogy beszámol egy beteg állapotáról, míg Esme a házunk újjáépítési terveit ment el tervezni. Jasper pedig leült Tv-t nézni. Rosalie felment a szobájukba, hogy elkészítse legújabb ruhakollekcióját.
Carlise, ő az aki az évek során nem változott.
Még most is rajong a munkájáért, bár már nem Forksban praktizál, hanem Seattle-ben.
De a munkája iránti csodálat legalább annyira erős, mint a családja iránti szeretet.
Számtalanszor kérdezgettük mi jó abban, ha embereket gyógyít? És mindig azt válaszolta:
" Boldogsággal tölt el ha látom, hogy egy embert megmentettem a haláltól ezzel új eletet biztosítva neki."
Meg is értettük, de nem fogtuk fel.
Mindannyian elvégeztük az orvosi egyetemet, de egyikünknek sem volt akkora önuralma, mint Carlisenak.
Mivel Bella az emeleten volt és nem volt körülöttem a pajzs családtagjaim gondolatai ostorcsapásként özönlöttek be a fejembe. Próbáltam kizárni a zavaró gondolatokat, ami nagy nehez sikerült is.
-Edward?Edward?Hallasz?-kérdezte apám.
-Igen.-válaszoltam automatikusan.
-Csak elgondolkoztam. Ne haragudj.-mondtam.
-Semmi gond.-mondta.
-Nem nagy élvezet a munkámról beszélgetni.
-Nem, nem. Szeretek erről beszélgetni. Csak elgondolkoztam valamin. De a beteg miért nem engedi, hogy megműtsd ha már nem sok van neki hátra?-kérdeztem.
Emlékeztem apám minden egyes szavára amit mondott, hála a memoriámnak.
-Nos, erről nem volt hajlandó beszélni, de valahogy meg kell győznőm, különben meghal.-mondta szomorú sóhajjal.
Csak bólintottam.
Hallottam, ahogy valaki lefelé jön a lépcsőn. Azonnal felálltam, reméltem Bella az.
Nem is Csalódtam. Bella sajnálkozó arca rögtön felismerést csalt arcomra és nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem.
-Mi történ?-kérdeztem miközben magamhoz öleltem.
-Semmi, csak Alice nem hajlandó kijönni a szobából.-mondta szomorúan.
-De hát miért?-kérdeztem,de válasz helyett húgom dühös lépteit hallottam meg.
A gondolatai csak úgy üvültöttek.
"Miért?Miért?Miért?Miért?"
Azonnal felnéztem és már a lépcsőn lejövő húgom képét láttán akkora nevetésben törtem ki, hogy szerintem még Emmett is hallotta odakint.
-Ne nevess ki Edward!-dühöngött Alice.
-Sajnálom Alice, de ezt nem bírom.-mondtam és hátra vetett fejjel nevettem tovább.
Dühösen fújtatott egyet és magában fojtatta tovább.
"Ne hogy azt hidd bármivel is megvehetsz! Bella és én ma vásárolni megyünk és kész!"-szugerállta felém gondolatait önelégülten.
-Majd meglátjuk, húgi.-mondtam vigyorogva mire rámvetette magát és ott ütött ahol ért.
Nem láttam a gondolataiban, hogy erre készült, de attól hogy ütött még jobban nevettem.
Miután kellően kiadta magából a felgyülemlett energiát, már nem nevetve ugyan, de mosolyogva felé fordultam.
Arca, mint egy maszk, nem tudtam leolvasni róla semmit.
-Alice, kérlek! Csak ma!-könyörögtem.
-Nem! Szeretnék én is vele tölteni egy ki időt!-nyafogott.
-Ahh.-sóhajtottam.
-Edward.-lágyult el arca és őjra felöltötte azt az állandó mosolyt.-Én kérlek! Tudom, hogy Bella nem szeret vásárolni, de megbántanál ezzel?-kérdezte, de már mindeketten tudtuk, hogy úgy is elmegy vele.
A látomásban, amit levetített elém, Bella lemondó arca látszik, amint beül a sárga porshe első ülésére.
Nem mondtam neki semmit, csak szerelmemhez fordultam, aki mit sem sejtve, arról, hogy ma vásárolni megy felkaptam és felszaladtam vele a régi szobámba, magunkra zárva az ajtót.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés