„Olyan szép, mikor hirtelen eltűnnek a felhők az égről, és fényesen ragyogva kisüt a nap. Ha bezáródik egy ajtó, kinyílik egy ablak… Soha ne add fel, mert vár még napfény a felhők mögött!”

(2006. 10. 04. Volterra)


Edward soha nem beszélt nekem arról, hogy milyen, amikor a vámpírméreg a szervezetedbe hatol. Már átéltem egyszer James által, de akkor meg lettem mentve. Most minden bizonnyal nem, pedig életem szerelme néhány méterre volt tőlem. Illetve… ő már nem ő volt. A lelke meghalt, ahogy most az enyém is követi. Mert érzem, hogy ez már a halál… Annyira fáj… ez nem lehet az élet. Felix bizonyára nem állt meg, és túl sokat szívott. De akkor miért ilyen rossz?
Csak ne fájna ennyire, bárcsak eltűnnének a lángok. Nem akarok itt állni a semmi közepén, ahol az őrjítő lángok a testemet mardossák. Elemésztenek. Érzem, ahogy a bőröm szinte lehámlik a testemről… porrá hullok, de mégse. Mert még egyben vagyok, bár nem érzem semmimet.
Nem tudom megmozgatni a karom, vagy a kezem, hogy bármibe is kapaszkodjak. Nincs menedék, el fogok veszni az éjsötét semmiben. Nem akarok… Az élet fáj, de élni muszáj… én minden fájdalom ellenére szeretek élni.

Olyan szép, mikor hirtelen eltűnnek a felhők az égről, és fényesen ragyogva kisüt a nap. Olyankor úgy érzem, hogy új utak nyílnak meg előttem. Hisz mindennap egy új esély a boldogságra. A napsugarai is küzdenek, hogy utat törjenek, nekem is harcolnom kellett minden örömteli percért, de megérte. Mert ez az élet. Bátran küzdeni, elviselni a szenvedést, kinevetni a kínt, büszkén talpra állni, tovább lépni… és mosolyogni. Persze nekem az utóbbi soha nem ment könnyen, de olyan jó érzés volt a legnagyobb nyomoromban is a tükör elé állni, és csak mosolyogni. Attól mindig jobb kedvem lett.

Valaki ordított, hallottam. Hangja irtózatos kínról és fájdalomról árulkodott, néha pedig halálért rimánkodott. Néha vegyült mellé néhány mély tónus, akik a lányt nyugtatgatták, de ő továbbra is kiáltozott. Aztán ahogy lebegtem, rájöttem, hogy a hangok belőlem jönnek. Én rimánkodok, én ordítok, én könyörgöm. A halálra vágynék? De miért? Minden szenvedés jobb a semminél. De miért akarok most ennyire élni? Korábban nem meghalni akartam? Miért érzem úgy, hogy még nem akarom feladni?

Cely – villant az eszembe barátnőm arca a ködön át. Felidéződött zavarodott elmémben mosolytól ragyogó arca, mikor ránézek. Olyankor teljesen más lett, mintha minden gond lehullott volna egy pillanatig a válláról. Bárcsak minden pillanatban ilyen lehetett volna, annyira szerettem vele lenni. És őt magát is szerettem. Nem hittem, hogy Alice után képes leszek-e így bízni valakiben…

Gill. Az édes és szeretnivaló pöttömlány, aki elviselhető tette az életem itt töltött időszakát. Bölcsebb volt néhány felnőttnél, de olyan szertelen volt, mint egy gyermek. Egy igai csodalény. Ő példátlan volt az emberiség történelmében. Még Carlisle is azt hitte, hogy egy vámpír nem nemzhet gyereket. De akkor mi a magyarázat erre a különleges lányra? Egy biztos, bár soha nem mondtam. Szeretem őt, olyan mintha a lányom és a húgom lenne egy személyben. Mindig is vágytam egy testvérre.

Talán értük érdemes lenne élni, de nem miattuk vagyok itt. Miért is? Hirtelen semmi nem tűnik egyértelműnek, csak a fájdalom. Másra akarok figyelni, de olyan görcsös minden. Mintha tüzes vassal kínoznának, vagy szépen lassan kíméletlenül tépnének darabokra. Mintha minden porcikámat egyesével kioperálnák a testemből, és engem itt hagynának üresen… égve a tűzben.

Nem érzek füstöt, mégis égek. Lelkem parázslik, mint az izzó vas. Edward is így érzett, mikor ő halt meg? Belőlem is vámpír lesz, vagy én simán meghalok? Létezik élet a halál után? Mennyi tudós feszegeti éjt nappallá téve ezt a kérdést, pedig egyszer mindnyájan meghalunk. Talán ha tudnánk, hogy létezik, könnyebb lenne elfogadni a halált? Vagy ha tudnánk, hogy nem, kétségbeesetten küzdenénk az életért? Egy biztos, hogy vagy választ kapok a kérdéseimre, vagy nem kérdezek többet.

Egyre inkább égtem. Nem is tudnám, mihez hasonlítani. Még soha nem vetettem magam a lángok közé, még soha nem tettem ki magam ilyen forró élménynek. Az ordítás nem maradt abba. Ha berekedek, akkor abbahagyom végre? Nem akarok kiáltani, sikoltani, nem akarom magam gyengének mutatni, vagy sebezhetőnek. Mindig én vigasztaltam másokat, én adtam tanácsokat Reneének is a pasik terén, egészen tizenhárom éves korom óta, még ha nem is értettem hozzájuk. Edward volt számomra az egyetlen.

Phoenixben nem vett észre senki sem, csak egy átlagos szürke kis egér voltam. Az emberek nem a tulajdonságaimról jegyeztek meg, hanem arról, hogy folyton csetlek és botlok. Az osztálytársaim már fel se néztek, ha hasra estem, olyan mindennapos jelenség volt. Ilyenkor persze fülig vörösödtem és még bénább lettem. Néha ki is nevettek, és napokig azt hallgattam, hogy Bella Swan hogyan esett el újra a saját lábában. Egy idő után megszoktam, elfogadtam és meg tanultam vele élni, de sosem éreztem magam túl jól egy nagyobb társaságban. Sosem kerestem többé a menők társaságát, inkább ugyanolyan szürke kisegerekkel barátkoztam, mint amilyen én voltam. Sok mindenben hasonlítottak rám, de ők szerettek ilyenek lenni. Egy idő után én is megelégedtem. Forksban sem kívántam egyebet, mint elvegyülni. Talán pont azért ért olyan váratlan az irántam való érdeklődés. Mike, Erik, Jessica, Angela, Tyler… és a Cullen család.

Ó, a drága Alice. Ő megmondta, hogy nem leszek sokáig ember. Vajon, igaza lesz vagy a tűz elevenen eléget? Lesz valaha csend, hol nem hallom a saját zihálásom, vergődésem? Vagy legalább egy hang itt lenne… olyan magányos vagyok. Edward pedig régen soha nem hagyott magamra. Mikor utoljára a tűzben égtem… ő beszélt hozzám, egy angyalnak éreztem. Vigasztalt, hogy nem egyedül harcolok, mint ahogy most.

- Mikor kezdődött? – hallottam messziről egy hangot. Nem ismertem fel a tulajdonosát. Mikor kezdődött? Nem inkább azt kellene kérdezni, hogy mikor lesz már vége? Nem akarom, hogy fájjon. A kín mássá alakult, most valahogy inkább egy pontra kezdett koncentrálódni. A szívemre.
Arra a szívre, melyet szerelem és örök boldogság ígéretével kecsegtettek, majd darabokra törtek. Arra a szívre, mely oly veszettül dobogott, mikor Edward a közelébe hajolt. Arra a szívre, mely készült feladni a harcot.

- Már nincs sok hátra, egyre hevesebben ver a szíve. Nemsokára meghal, és vámpír lesz – mondta egy másik hang. Ezt valahonnan ismertem a ködön túlról, de a neve nem rémlett. De félelmet keltett benne, ahogy a többiek is. Több vámpír is motoszkált odabent. Egyre élesebben kezdtem hallani a zajokat, és a szívem is egyre hevesebben, gyorsabban vert.

Aztán hatalmas robbanás rázta meg a testem.

Kíméletlen fájdalom, egy vérfagyasztó sikoly.

Majd végül néma csend.

Meghaltam?

- Amabel, hallasz engem? – kérdezte egy fülsértő hang. Hangosnak éreztem, nem szoktam meg. Ijedten kaptam a fülemhez, mikor zajok és illatok kavalkádja ért el. Hallottam fájdalmas jajveszékeléseket, gonosz nevetéseket, izgatott sustorgásokat, fojtott zokogásokat, sőt még néhány gépjármű hangja is elért hozzám. Váratlanul ért, de a szabadság lehelete jóérzéssel töltött el. Úgy éreztem, hogy talán van remény. Bár minden új volt, mégis tudtam, hogy mi történik velem. Hiszen hányszor gondoltam arra, hogy milyen lenne vámpírnak lenni.

Minden olyan más volt, féltem kinyitni a szemem. De érdekelt, hogy lehetséges ez az egész. Hiszen Felix rám támadott, megharapott. Kizártnak tartottam, hogy megállta volna, és nem szívta volna ki az utolsó csepp véremig. Abban pedig, hogy Edward kitörte a rácsokat és megmentette az életem, végképp nem számíthattam. Hiszen ő is úgy nézett rám, mint egy éhező afrikai gyermek a kenyérre, vagy mint az oroszlán a bárányra.

Fájt, hogy minden így megváltozott. Mindent megadtam volna, hogy újra a régi Bella legyek Edwarddal, és nem ez az új Amy Edward nélkül. De a legrosszabb, hogy soha semmi nem lesz a régi. Én nem leszek ember, és talán Edward se lesz soha az enyém. Viszont ha azt vesszük, innentől kezdve egy örökkévalóság áll a rendelkezésemre, hogy kiszabadítsam és segítsek neki boldognak lenni. Tudtam és éreztem, hogy érte mindent feláldoznék. Az egész lényem nem ér annyit, mint ő magának egy csepp részlete.

- Amabel? – kérdezte újra a hang és én kinyitottam a szemem. A fényözön megijesztett, zaklatottan kapkodtam a fejem. Megdöbbentetett, hogy egy sarokban ültem, és nem feküdtem, mint ahogy egész eddig éreztem. Rengeteg vörös tekintet meredt rám, reakcióra várva, és kétségbeesetten láttam magam a szemükben, vörös, riadt szemekkel. Már nem kell aggódnom a kontaktlencse miatt, bár már régóta nem hordtam.

Itt volt Aro, Demetri, Jane, Heidi, Cora és Alec. Érdeklődve figyeltek, Aro majdhogynem barátságosan, ellenben Jane és Cora meg tudott volna a tekintetével. Mindkettejük arca mélységes megvetésről árulkodott. A gyűlölet kölcsönös volt, és láttam, hogy meglepődnek az ellenszenvemen. Egy biztos megbánják még, azt, amit a szerelmemmel tettek. Újszülött vagyok? Vajon, erősebb vagy gyengébb vagyok náluk? Ezt feltétlenül tudnom kell.

- Amabel, nyugodj meg – szólalt meg Aro. Mióta ilyen kedves? Tuti, hogy akar valamit. Az olyanok, akik képesek hónapokig kínoztatni másokat, csak érdekből lehetnek kedvesek. Hibáztatna most valaki, amiért nem bízom benne?
- Nyu… - a hangom csilingelt, meglepett. – Nyugodt… vagyok – feleltem, és elégedetten szemléltem bársonyos hangomat. Új volt, de tetszett. Dallamos volt és kellemes, mint Edwardnak vagy a Cullen családnak.
- Bizonyára érzed a változásokat.
Bólintottam.
Hülyének néz? Miközben hozzám beszélt, megváltozott önmagamat szemléltem. Gyors mozdulatok… fehér bőr… néma csend a szívem tájékán… ez mind önmagáért beszél.
- Vámpír vagy – folytatta óvatosan, árgus szemekkel lesve a reakcióimat.
Legnagyobb döbbenetükre lazán megrántottam a vállam.
- Nem lepődsz meg?
- Nem vagyok hülye – feleltem. – És vak sem. Már egy ideje rájöttem.
- Miből? – gyanakodott.
- Voltak jelek, de talán nem árulkodó, ha egy halottsápadt alak neked ugrik, és szívni kezdi a véred? – kérdeztem unottan. Tényleg nem érdekelt. Hirtelen minden kép a helyére került, és valami ólmos ürességet éreztem magamban. Az emlékek nem voltak olyan élesek, mint vártam, de kétségtelenül fájt. Meggyalázottnak éreztem magam, soha többé nem akartam senki szemébe sem nézni.

Aro hahotázva felnevetett. Ez nem normális.
- Igazad van Amabel. És milyen ez az új élet, milyen volt meghalni?
- Fura – feleltem őszintén.
- Uram, sajnálom, hogy ez megtörtént – szólalt meg hirtelen Demetri, és illedelmesen fejet hajtott.
- Ez az egy ok, amiért élsz még, Demetri – szólalt meg fagyosan Aro. – De ez nem a te felelősséged.
- Uram, Felix már megkapta a büntetését – ellenkezett hirtelen Jane.
- És mindez elég vezeklés arra, hogy megszegte a parancsomat? Megtiltottam, hogy megtámadjátok Amabelt, mert ő különleges.
Jane megvetően felhorkantott, majd rám szegezte a tekintetét, mintha koncentrálna. Gúnyosan elmosolyodtam. Aro megint felnevetett, Jane szinte toporzékolt dühében.
- Mondtam én, hogy különleges. Amabel… Felix változtatott át, így neki kellene engedelmességgel tartoznod, de jelen körülmények között… Felix nem érdemli ezt meg, így rám hárul a tisztség. A vámpírlét nem egy aranyélet. De felteszem a kérdést, amire már egy ideje kíváncsi vagyok. Csatlakozol hozzánk, Amabel?

Én, mint Volturi? Ez egy vicc? Rossz vámpír legyek, éljek embervéren? Tagadjak meg mindent, amiben eddig hittem? Öljek embereket, és még élvezzem is? Tartozzak azokhoz, akiket gyűlölök? Bella Volturi? Még a név is idegen.

Ha nemet mondok, mi történik? Megölnek? Utamra engednek, és többet nem térhetek vissza? Hogyan szabadítom úgy ki Edwardot? Mi van, ha ez az utolsó lehetőségem?

De megéri-e ekkora áldozatot hoznom?

- Én… - haboztam, és hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit feleljek. Végig néztem az esetleges családtagjaim arcán, és újra szólásra nyitottam a szám.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés