48. fejezet – Ember akarok lenni (14. Tudod, hogy rosszul állnak a dolgok, ha bűnösnek érzed magad, mert goromba voltál a vámpírokkal II/I)

Éppen csak végigszáguldott rajtam a szikra, a pillanatnyi megfeledkezés minden rosszról, amikor Bella lábai meginogtak. Óvatosan a karjaimba vettem, és éreztem, hogy az aggodalom eluralkodik rajtam. Rettentően sápadt volt.
- Bocsáss meg, szerelmem – suttogtam.
- Nincs miért bocsánatot kérned – mosolygott halványan. – Én csak egy ember vagyok, nem?
- A legerősebb – feleltem. – Visszaviszlek a nappaliba, és…
- És ottmaradsz mellettem – mondta már-már szigorú tekintettel. Felkuncogtam. Az elmémben végigsöpörtek a szigeten töltött idő emlékei. Ott is ennyire próbált szigorú lenni, ha éppen ezzel ért célt. Bájos volt, és ez a bájosság valamiért újbóli reménységet lobbantott fel a szívemben, még ha csak távoli, pislákoló fényként is.
- Örökké melletted maradok, Bella! – néztem hosszasan a szemeibe.
- Nekem is ez a feltett szándékom. Veletek maradni… ameddig csak lehetséges.

Nehézkesen sóhajtottam, ahogy elindultam vele lefelé. Én csak ígérgettem, de ő pontosan tudta, sőt elfogadta, hogy az a „lehetséges” idő hamarosan lejár. Amikor éppen tisztán tudtam gondolkodni, fontolgattam, hogyan lehetne mégis megmenteni. Carlilse szerint alig volt néhány nap hátra, Bella hasa naponta több centit nőtt. Mindenféle terv kavargott a fejemben, de a háttérben meghúzódott a valóság: amíg nem vagyok abban a helyzetben, amikor Bella életet próbál adni az izének, addig úgysem tudom, mire leszek ott és akkor képes. Morfium, méreg, morfium, méreg. Ebben a kettőben voltam biztos, a többi csak talány volt.

A nappalit visszarendezve láttuk viszont, Rosalie a kanapén ült, kezében három vastag takaróval, a kanapé mögött Carlisle állt, egy csővel és tűvel a kezében.
- Még szerencse, hogy tökéletes a látásod, Carlilse, én már nem találnék helyet a saját karomon annak a tűnek – mondta Bella. Rosalie vidáman felnevetett, apám csak elnézően mosolygott.
- Én bármikor lemondanék erről a látásról, ha ember lehetnék – mondtam.
- Igaz – hagyta rám Bella, miközben Rosalie leterítette az egyik pokrócot a kanapéra, aztán intett, hogy tegyem rá kedvesemet. – De az már tényleg tündérmese lenne, vagy inkább horror. Az emberi gyengeségek kifejezetten bosszantóak, főleg ha tehetetlen vagy.
- Lehet – cirógattam meg az arcát. – Lehet, hogy akkor nem is tetszenék neked.
- Bolondokat beszélsz – kapaszkodott az ingembe, és az ajkaihoz húzott. Míg beszélt, ajkaink súrolták egymást. – Ahhoz hogy ennyire gyönyörű légy, emberként is annak kellett lenned. És ne felejtsd el, megszereztem néhány képet rólad abból az időkből. Akkor is tökéletes voltál, most is az vagy – suttogta. Aztán erőlködve Carlisle felé nyújtotta a karját, de Rosalie-ra nézett, aki gyengéden betakargatta a másik két takaróval.
- Ideülök a kanapé mellé – ült törökülésbe a nővérem. – Szólj, ha szomjas vagy éhes vagy.
- Köszönöm, Rosalie – pislantott Bella hálásan.
Odasétáltam a kanapé másik végéhez, és a karfára ültem, de Bella megkért, hadd rakhassa a lábait az ölembe. Készséggel tettem ennek eleget.
Alice a DVD lemezek között válogatott, végül elindított egy lányos filmet. Nem volt különösebb oka rá, hacsak az nem, hogy a film zenéjét nagyon szerette.
Bella megkocogtatta Rose vállát, aztán a fejével az izé felé bökött, és elmosolyodott.
- Szomjasak vagyunk – mondta, s Rosalie másodperceken belül hozta is neki a bögrét…

Jacob alig öt perc múlva gyanakodva és aggódva érkezett a házhoz. Gondolatban üzente, hogy nincs semmi baj. Megszaglászta Emmett neki szánt ruháit, de végül csak felvette őket, s közben az járt a fejében, hogy mennyire rossz hontalannak lennie, és még egy normális ruhája sincsen.
Hezitált, hogy kopogjon vagy se, aztán mégiscsak bejött anélkül.
Rámosolyogtam, de csak mert elég esetlenül nézett ki a rövid ruhákban, másrészt persze szégyelltem magam, hogy az én felelőtlen hibáim miatt kényszerült elhagyni a családját.
Bella kikandikált a kanapé mögül, és szélesen elvigyorodott. Éreztem, hogy megkeményedik a pillantásom. Ez a vigyor más volt, mint amit én kaptam. Örömtelibb volt, de nem tudtam miért. Felbosszantott, hogy ennyi év után sem hallom a gondolatait. Azt akartam, hogy ha átváltozik, akkor megnyíljon előttem az elméje. Látni és hallani akartam a vágyait, az érzéseit, mindent, ami megérteti velem, miért pont belém és Jacobba szeretett. Két átkozott mutánsba.
Jacob gondolatai ugyanolyan dühösek és értetlenek voltak, mint az enyémek.
„Mi van vele? Az ördögbe is, hisz házas. Egyben boldog házas is – az nem kérdés,
hogy a józan ész határán túl szerelmes a vámpírjába. És ezen felül még előrehaladottan
terhes is.
Szóval miért kell olyan átkozottul örülnie, hogy láthat engem? Mintha azzal, hogy
beléptem az ajtón, megmentettem volna az egész átkozott napját.
Ha ez őt nem csak érdekelné… vagy jobban, mint most – ha neki nem csak magáért kellenék.”
Nagyrészt egyetértettem a gondolataival. Egyetlen pont hibás volt benne. Bella nem volt boldog, nem tudtam őt semmiképp azzá tenni. Még akkor sem, ha szerelmes volt belém, az nem adhatott neki okot a boldogságra, ennyi fájdalom mellett.
-Csak beszélni akartak – dörmögte Jacob, a hangja kimerültségtől volt nehézkes. - Nincs
támadás kilátásban.
- Igen – mondtam. - A nagy részét hallottam.
Ez egy kicsit felébresztette. Jó hárommérföldnyire voltak távol, meglepte, hogy ilyen messze is képes voltam őket hallani.
- Hogyan? – kérdezte.
- Ez gyakorlottság és koncentráció dolga, hogy tisztábban hallak. Ezen kívül könnyebben megtalálhatóak a gondolataid, ha ember vagy. Tehát a legtöbb dolgot, ami kinn történt,
hallottam – magyaráztam.
- Oh...jó. Amúgy se szeretem magam ismételni.
- Mondanám neked, hogy menj aludni egy keveset – mondta Bella. - De úgy vélem, hogy körülbelül hat másodpercen belül össze fogsz esni a padlón, tehát nem lenne értelme.
Jacob érezte a friss vér szagát, s elmerengett egy pillanatra, hogy vajon idővel a szomszédok vére kell majd Bella és az izé életben maradásához. Ostoba volt, ha azt hitte, Carlisle engedné ezt. Én a magam részéről bárki vérét megszereztem volna Bellának, ha az a kívánsága. Ha volna még vérem…a legboldogabb lennék, ha véremet adhatnám kedvesemért. Bárcsak ember lennék…