Vállaimat mereven markoló kezeit lefejtettem magamról és szembe fordítottam magammal. Arca meghökkentséget tükrözött. Nem kellett olvasnom a gondolataiban ahhoz, hogy tudjam, nem érti
a reakciómat. Elmosolyogtam magam. Ha tudná, hogy pár percen belül Alice-szel ment volna vásárolni…
Megmondtam neki, hogy vagy lefizetem vagy, megfenyegetem. Egyik sem jött be. Tehát maradt a C megoldás. Nem engedem el magam mellől Bellát. Így hát magunkra zárva régi szobám ajtaját, ott álltunk a szoba közepén, és míg ő értetlen arccal nézett rám, én mosolyogva közelebb léptem hozzá, hogy testünket egy centi se válassza el egymástól.
Itt olyan békés volt minden. Ha egyedül akartam lenni, mindig ide jöttem. Ilyenkor a családom sem zavart meg. Ez volt az én külön ’ vackom ‘, ahová akkor menekültem, ha magányra vágytam. Ami néhány évvel ezelőttiig elég sűrűn előfordult. Volt, hogy napokra bezárkóztam ide családom állandó gondolatai elől. De most, hogy már nekem is családom volt nem volt rá szükségem. Már én is teljes, egész vagyok.
De most mégis itt állok azzal a személlyel szemben, aki az életet, az oxigént jelentette nekem.
Még mindig zavart arcát látva még nagyobb mosolyra húztam ajkam. Erre feleszmélt és homlokán megjelentek az ismerős ráncok.
Ilyenkor nem is tudta mennyire megnehezíti a dolgomat. Nem látom, mit gondol és azért is, bosszant azzal, hogy nem mondja el. De általában megnyugtat. Ha a közelemben van rám úgy hat, mint emberre a nyugtató. Csak ez a helyzet egy kicsit más volt. Nem kellett holmi idegen anyagot fecskendezni magamba, elég volt, ha csak mellettem volt és láttam sugárzó mosolyát felvillanni.
- Hát ez meg mi volt? - kérdezte végül.
- Csak megmentettelek Alice-től. - válaszoltam közömbösen.
Ő csak hunyorogva méregetett.
Még mindig nem volt világos számára, miért szaladtam el vele.
Nem akartam elárulni neki, hogy ha Alice be talál ide jönni, nem ússza meg a Portlandi utat.
Eldöntöttem, hogy addig maradunk itt benn, amíg Alice fel nem adja. Ami valószínűleg nem fog egyhamar bekövetkezni, ezzel tisztában vagyok.
Elég gyerekes viselkedés tőlem bezárkózni a szobába a feleségemmel, de ha Alice-nek ez kell, megkapja. Csak egyszer kértem szépen, hogy ne ráncigálja el Bellát, de mintha a falnak beszéltem volna. Most meglátjuk ki nevet a végén.
Győzelem ittasan elvigyorodtam és beletúrtam szerelmem barna fürtjeibe.
Előbbi kérdésekkel teli szeme most vággyal telibe váltott át. Miközben én még közelebb húztam magamhoz a derekánál fogva ő addig egyik kezével beletúrt bronz barna hajamba, míg másikkal körülölelte a nyakamat. Szájával szenvedélyesen csókolgatta végig nyakam minden egyes pontját, míg el nem ért az államhoz. Ott megállt és lábait derekam köré fonta. Kezeimet hátára simítottam és szorosan magamhoz öleltem. Apró csókjai csak még jobban feltüzelték vágyamat, ami most kényelmetlenül feszült a nadrágomhoz. Lassan én is nyakát csókolgatva a hatalmas franciaágyhoz léptem, ami a szoba közepén volt.
Még akkor szereztem be mikor Bella még ember volt. Úgy ha itt aludt, nem kellett a kényelmetlen kanapén aludnia.
Hanyatt dőltem rajta, ezzel fölé kerülve. Lábai még mindig a derekamat ölelték. Ajkam szempillantás alatt csapott le vörösen duzzadó, mézédes ajkára. Kezeimmel feltérképeztem minden egyes részt testén és az érzékeny pontoknál, elidőztem. Már a combjánál jártam mikor türelmetlen sóhajt hallatott. Belemosolyogtam a csókba és kezeimet elvéve combjairól a felső alá csúsztattam.
Addig ő kezei az ingem gombjait próbálták kibujtatni a lyukból. Óvatosan mégis határozottan húztam le róla felsőjét, miközben ő már megszabadított az ingemtől. Már nyúlt volna a nadrágomhoz, amikor egy homályosan kivehető, de mégis ismerős hangot hallottam a fejemben.
’ Csak, nem? Egy jó szaftos akcióra mindig vevő vagyok. Hát el kell, ismerjem, Edward a legjobbtól tanult. Ki tanította volna, ha nem én? Remélem, ezt megköszöni nekem. Bár az is igaz, hogy most nem ér rá. De nem baj felmegyek, és meghallgatom, mit rosszalkodnak ezek ott fenn, mert igencsak rosszdolgokat hallok ám.’ – gondolta a lépcsőn felfelé jövet Emmett, aki alig várta, hogy megzavarhasson minket.
Morogtam egyet.
Erre szerelmem újra kérdőn nézett rám és mikor látta, hogy tekintetemet az ajtóra szegezem, rögtön megértette.
Meg sem moccanva vártuk mikor szólal meg mackós bátyánk, aki épp erre felé tart ’ véletlenül ’ .
A testvéreim közül Emmett volt az, aki a harcot is viccnek fogta fel. Az állandó laza, vicces, komolytalan mackós típus volt. És ha valami perverz dolgot sejtett valahol azonnal ott termett, mint éhező kutya az ajtóban.
Egy kissé idegesítő, annál inkább kínos helyzetbe hozó viccei néha megkönnyítették magányos életemet. De amit már évek óta csinál, az már sok.
Nem is kellett sokat várnunk. Egy perc eltelte után meghallottuk Emmett halk, somfordálós lépteit az ajtó előtt.

Ezt ő sem gondolta komolyan? Hogy nem halljuk meg? Pláne a fejembe beépített radarral?
Még kopogni sem kopogott, úgy nyomta le a kilincset, és fejében láttam mennyire, szeretne rajta kapni. Arcára volt írva vigyorgó képe.
Csalódnia kellett. Mivel az ajtó zárva volt, így nem tudott bejönni. Arcáról rögtön eltűnt vigyora és helyébe bosszantó arckifejezés ült. Kárörvendően elvigyorodtam és már nem bírtam megállni, hogy ne buktassam le.
-Emmet, szeretnél valamit? - kérdeztem, és hangomban hallatszódhatott az önelégültség.
Gondolatban szidta magát, amiért nem volt körültekintőbb és mert hagyta magát lebuktatni.
- Csak erre jártam és gondoltam megnézlek titeket, hogy jól vagytok-e odabenn. - hangsúlyozta ki az utolsó szót és arcára újra kiült az a letörölhetetlen vigyor.
Nem hagyom neki, hogy élvezze a helyzetet.
- Nagyon jól vagyunk, köszönjük. - mondtam és szerelmemre pillantottam, és aprót böktem rajta, hogy ő is nyomatékosítsa a szavaimat.
- Igen Emmett, teljesen jól vagyunk. - motyogta. - Addig, míg meg nem zavartál. - suttogta csak az én füleimnek hallhatóan.
Sajnálkozva néztem szerelmemre, mert akár hogyis nézzük én is annyira sajnáltam, mint ő.
- Akkor jó, de ne verjétek szét a szobát, mert senki nem fog utánatok takarítani. - rovott meg szemtelenül.
Most jött el az idő arra, hogy Emmett távozzon. Kezdett felmenni bennem a pumpa és már ott tartottam, hogy kivágom az ajtót és egyenesen testvérem fejébe, vágom, de Bella mellkasomat lefogó kezei visszatartottak. Ha teljesen nem is, de megnyugodtam és fortyogó dühöm egy részét rá öntöttem a kint ácsorgó Emmettre.
- Még valami? Vagy akár el is mehetsz! Szia, Emmett! – mondtam és reméltem, hogy veszi a lapot és eltűnik, innen még tud.
- Ne már, Edward! Ne csináld ezt velem! Csak egy kicsit hadd lessek be! – kérlelt gyerekesen.
Már tényleg egy hajszál választott el attól, hogy most helyben letépjem a fejét, de tekintettel voltam Bellára és hogy Rosalie sem díjazná a tettemet.
- Emmet, menj a dolgodra! Minek járkálsz mindenki után, mint egy pincsikutya? – vágtam hozzá a szavakat, amit így kimondva egyáltalán nem találtam megalázónak.
- Persze a kicsit mindig könnyebb bántani, mint a nagyot! – színlelt megbántottságot és úgy, mint egy ötéves eltrappolt az ajtó elől.
Miután hallottam, hogy már senki nem hallgatózik visszafordultam, a még mindig ajtót bámuló kedvesemhez és lágyan megcsókoltam a kulccsontját. Visszafordította tekintetét rám és egyenesen a szemembe nézett, majd kacéran elvigyorodott és hevesen megcsókolt.
Hihetetlenül gyorsan letéptem róla nadrágját, miközben már ő is lefelé taszigálta az enyémet. Miután sikeresen megszabadultunk a ruháinktól én kezeimmel végig simogattam hátát, míg az ő kezei a derekamnál vándoroltak. Újra lábai börtönébe zárta derekamat és hozzá dörgölőzött most már újra vágytól izzó testrészemhez. Felnyögtem az érzés hatására és egy türelmetlen mozdulattal, letéptem róla fehérneműjét és elmerültem a gyönyör lélegzetelállító hullámaiban…
3 óra múlva mindketten zilálva borultunk egymás karjaiba és merültünk el egymás aranybarna szemeiben.

Számomra, akármilyen makacsul is tiltakozik ellene, ő volt a világegyetem legszebbje.
Sose hitt nekem. De nem is kellett. Elég volt az, amit én hittem.
Csendben néztük egymást és a csönd, ami körülvett csak még jobban ellazított.
Nem hittem volna soha, hogy egy ilyen szörny is megtalálhatja a boldogságot. Méghozzá egy angyal személyében.

Mindennap, amikor látom felragyogni, hálát adok az égnek, hogy nem hagyott meghalni akkoriban, mert így találkoztunk. És szerelmünk még a halállal is vetekedett.
Pontosan. Majdnem meghaltunk. Egyszer, amikor az a szadista James meg akarta ölni Bellát csupán kedvtelésből, másodszor a Volturival kerültünk szembe és ne felejtsük el Renesmee születése is okozott a vámpír világban egy-két problémát. De nem bántam meg. Sőt, még ezek ellenére is hálás voltam Carlisenak is, hogy megmentett.
A csönd, ami körülvett minket esetlenül tört meg már megnyugvó lélegzetünkön.
Karját végig húzta meztelen mellkasomon és zongorázva rajta hasfalamnál állapodott meg.
Én csak szorosan öleltem magamhoz és nem engedtem egy milliméternél sem távolabb magamtól.
Időközönként lágy csókokat adtam homlokára, amit egy mosollyal viszonzott.
Néhány perc vagy talán óra telt el. Mellette az időérzékem cserbenhagyott. Inkább foglalkoztam vele, mint mással körülöttem. Ha vele voltam csak ő létezett számomra. Olyan volt mintha egy láthatatlan fallal elválasztottak volna a külvilágtól és abba a burokba, amibe bezártak csak mi ketten léteztünk.
Senki nem zavarta meg szerelmünk beteljesülését.
Egyszer csak fészkelődni kezdett és miután újra a szemeim elé került gyönyörű arca elmosolyodtam.
Annyiszor láttam már ezt az arcot és mindig elbűvölt. De most arcát furcsa grimaszba torzította, amit nem értettem és inkább arra következtettem, hogy valamin igencsak töri a fejét.
Nem tudtam kitalálni mi lehet az, ezért türelmetlenül közelebb húztam magamhoz.
- Tudod, azon gondolkodtam, hogy ha mi most ide vagyunk bezárva és a többiek, mint odakint vagy lent vannak, akkor nem kéne lemennünk hozzájuk? - kérdezte és szemeiben kérdések áradatát láttam.
Lágyan elmosolyodtam és megráztam a fejem.
- Nem mehetünk le, Bella. - mondtam.
- Miért nem? - erősködött.
- Hidd el, azt nem akarod tudni. - zártam le részemről a témát.
Arcán furcsa kifejezés ült, amit nem tudtam beazonosítani ezért inkább megvártam, míg megszólal.
- De mi lehet az, amit nem akarok tudni? - faggatott tovább és láttam rajta, nem fogja feladni.
- Bella. - suttogtam.
- Edward, mondd el! - mondta immár egy árnyalatnyival lágyabban és beharapta alsó ajkát.
Ha azt gondolta, hogy működni fog a hízelgés, akkor jól gondolta. Nem tudtam neki ellenállni. Hogyan tudnék, mikor olyan ártatlan és védtelen?
Mélyet sóhajtva gyorsan hadarni kezdtem.
- Alice levetítette nekem az egyik látomását. - kezdtem bele. - és nem akartam, hogy úgy menj el. - mondtam halkabban.
Unszolva nézett rám, hogy folytassam.
- És ezért inkább felhoztalak ide és ránk zártam az ajtót, minthogy lássam, ahogy ’szenvedsz’. - fejeztem be.
Néhány másodpercig töprengve nézett rám majd szemében megjelent az a bizonyos ’ nem az egészet mondtad el’ nézés.
Csakugyan. Nem kell, hogy tudja az egész látomást. Magam sem tudom miért nem akarom elmondani neki. Ismerve őt úgy is el akarna menni, hogy a nővérem ne legyen megbántott.
 És ez az, amit nem akarok. Nem akarom, hogy egy teljes napra elmenjen. A hiányától szinte megfulladok.
- De mégis mitől szenvednék? - kérdezősködött tovább.
Nem feleltem. Nem akarom, hogy kiszedje belőlem, de már késő, amit meg akar tudni azt meg is fogja.
- Mondd el az egészet, kérlek! - kérlelt könyörgőn és láttam rajta, hogy tényleg kíváncsi.
- Aki kíváncsi hamar megöregszik! - vigyorodtam el kacéran.
Most nem jött be elbűvölő mosolyom, helyette inkább rosszallóan nézett rám és tudtam addig nem hagy fel a témával, amíg el nem mondom.
- Rendben, nyertél! - sóhajtottam.
Arca újra kíváncsiságot tükrözött.
- Alice látta, ahogy beszállsz a sárga porshe-ba és az arcod nem éppen boldog. - mondtam az igazat végül.
Azt hittem dühös lesz, de arca teljesen mást mutatott.
- Oh. - mondta végül halkan.

Megköszörülte torkát - ami mellesleg egy vámpírnál teljesen felesleges, mivel nem lehetünk betegek, de emberi szokások. - és lassan a szemembe nézett.
- Tudtam, hogy nem akarsz elengedni ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek vele. Hiszen ennyit megérdemel, és igazad van, nem szeretem nézni, ha szomorú. Te és Nessie vagytok az életem értelmei, amiért élek, de Alice a legjobb barátnőm és ennyit megérdemel, még ha a hideg futkos is a hátamon a vásárlástól. - mondta őszintén és megértettem indokait még ha nehezemre esett is elengedni.
- Így mér minden világos. - mondtam halkan és megsimogattam az arcát.
- Remélem nem haragszol ezért. - hajtotta fejét tenyerembe és lehunyta a szemét miközben mélyet szippantott illatomból.
- Nem haragszom. Ha te így látod jónak, menj. - mondtam és még mindig csukott szemeire apró csókot leheltem.
- Köszönöm. - mondta és egy ölelés után már ott sem volt.
Felkuncogtam sietős léptein és a nővérem boldog gondolatai láttán. Tudtam már az elején, hogy ő nyer, de ez a 3 óra a legtökéletesebben telt, nem számít, hogy most elmegy. Pár óra és újra láthatom.
Miközben felöltöztem, és lassan leballagtam a lépcsőn hangos nevetésre lettem figyelmes.
Kétségkívül ez Emmett.
Lassan léptem be a hatalmas nappaliba, ahol Emmett baseball meccset nézett. Nem értettem mi ilyen vicces rajta, de azért elengedtem egy mosolyt látva újabb röhögő görcsét.
Alice és Bella már jó 5 perce elszáguldottak és hallva Alice kárörvendően boldog gondolatait biztos voltam benne, hogy estig nem jönnek haza.
Miközben leültem Emmett mellé a kanapéra körbe néztem, de nem láttam vagy éreztem senkit a házban vagy környékén.
Kérdőn néztem Emmett felé, akit látszólag nagyon lefoglalt a Tv, de azért megkérdeztem.
- Hol vannak a többiek?
Lassan felém fordította tekintetét és miután elkiabált egy ’ de egy barmok’ mondatot vállat vonva így válaszolt:

- Carlise gondolom a kórházban van, Esme elment bevásárolni Renesmeevel. Rosalie pedig elment vadászni Jasperrel. A házi kedvencünk pedig haza szaladt bejelentkezni, hogy még él. – mondta a végén már vigyorogva.
- Értem. - biccentettem és én is a Tv felé néztem.
- Ááhh! - pattant fel hirtelen ültéből.
- Mi az? - kérdeztem.
- Csak te és én! - mondta miközben arcán újra feltűnt az a bárgyú vigyor.
Ha Emmett így néz az semmi jót nem ígér.
- És? - kérdeztem, de már tudtam miért.
- Öcsi, benne vagy egy meccsben? - kérdezte és végre én is elvigyorodtam.
A fölösleges feszültséget általában futással szoktam levezetni, de mivel most semmi feszült gondolatom nem volt ezért a jó pár hónapok óta ígérgetett meccset most végre elintézhettük.
Felpattantam és szinte majdnem fellökve Emmettet kirohantam a házból.
Nem habozott ő is utánam vetette mágát. A ház mögötti részen álltunk meg és szembe fordultunk egymással.
- Kezdődhet a játék. - mondtam vigyorogva.
- Már hónapok óta erre vártam. - vigyorgott vissza.
- Azt elhiszem. - válaszoltam.
- Akkor háromra. - mondta és összpontosított.
Mindketten guggoló állásba álltunk és vártuk a hármat.
- Egy. - kezdtem én először.
- Kettő és nem csalunk. - folytatta.
- És három. - mondtuk egyszerre és elkezdtünk futni egymás felé.                  

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés