(Edward szemszöge)

Sötétség.
Mindenütt sötétség, düh és harag.
Testem minden porcikája reszketett a felgyülemlett feszültségtől.
Agyam egy parányi része tiltakozott az ellen, hogy ujjaimat a vámpír nyakára kulcsoljam és jobb kezemet ütésre emeljem. Ez a kis rész tudta, hogy ez nem én vagyok és minden mozdulatom erkölcstelen, bűnös és undorító. A szörnyeteg viszont ujjongott, hogy ismételten kiszabadult. Felemésztette az egész lényemet, és uralma alá hajtotta gondolataimat és akaratomat.
Pusztítani akartam, eltörölni a Föld színéről azokat, akik korlátozni akarják szabadságomat, börtönbe zárni azt az ösztönszerű teremtményt, aki bennem lakozott.
A szunnyadó gyilkost egyszer már visszazártam ketrecébe és most tudta, hogyan kerülheti el az újbóli leláncoltatást. Szép lassan visszaszorította azt a parányi részt is bennem, ami még némi józanságra törekedhetett volna.
Ujjaim még szorosabban feszültek rá a márványos nyakra, ahogyan kihunyt a tiszta fény bennem.
Még mielőtt teljesen kiszabadult belőlem a szörnyeteg és vérért ordított volna, egy halvány reménysugár kúszott be félig tébolyult elmémbe, és egy angyal könyörgő hangján szólalt meg:
- Edward, kérlek!
Ez volt az a hang, amiért bármit megtettem volna. Ami egyszerre vonzott magához és taszított magától. Bella hangja, ami most könyörgött.
Pár pillanatig még nem hittem el, hogy valóban ő kérlelt – félőrült agyam gyönyörű hallucinációjának képzeltem őt –, de aztán a fény szétáradt bennem és kiűzte a sötétséget. A szörnyeteg visítva rohant lényem legmélyére és önként zárta magára börtönének ajtaját.
Minden kitisztult.
Az arcomon éreztem egy bársonyos kéz érintését és a leggyönyörűbb szempár nézett fel rám, amit valaha láttam.
Szorításom lazult, ahogy rájöttem, hogy nem Emmett – Emmett? –, hanem Bella fekszik alattam és vele készültem végezni.
A dühöt és a haragot hirtelen váltotta fel a döbbenet.
- Bella? – kérdeztem és elengedtem kecses nyakát, de tovább nem tudtam mozdulni, mert még mindig le voltam blokkolva.
Bella a nyakához kapott azzal a kezével, amit eddig az arcomra csúsztatva tartott és sípolva vett levegőt, hogy újra beszélni tudjon.
Újra? De hát az előbb még tisztán hallottam szájából azt a két szót, ami visszarántott a józanság földjére.
- Hallottad! – súgta és szaporán vette a levegőt.
- Tessék? – Még mindig úgy éreztem magam, mint aki most ébredt fel egy rémálomból és kissé kótyagos.
- Hallottad a gondolatomat!
Szemeim ugyanolyan tágra nyíltak, mint az övéi, és ha ember lettem volna biztos, hogy elkap a hányinger. Nem, az lehetetlen! Biztos csak képzelődöm!
Még be sem fejezhettem a magam győzködését, mert Alice furakodott be elmémbe és visszajátszotta az egész jelenetet, ami nekem teljesen kiesett. Az eleje és a vége még megvolt, de a közepére a homály áthatolhatatlan leple borult.
Hátborzongató volt így látni a dolgokat! Egy ideig még tűrtem, de amikor az a rész jött, hogy leterítettem Bellát, elszakadt a cérna.
- Elég! – üvöltöttem, mire Alice összerezzent és gondolatai elfolytak, Bella pedig lehunyta a szemét.
Felpattantam és bevetettem magam az éjsötét erdő fái közé. Csak rohantam és nem akartam semmi mást, csak felejteni és eltörölni az előbb lezajlott eseményeket. Miért velem történnek meg ilyen dolgok? Miért nem tudok magamon uralkodni, amikor szóba kerül Bella? Mi volt az a fura érzés, ami átcikázott rajtam, amikor Emmett megemlítette a nevét? Nem is a nevét, csak a személyére utalt, de már az is ilyen hatással volt rám…
Léptek zaját hallottam magam mögött. Remek! Most aztán főleg nem vágytam Alice pátyolgatására, ezért ingerülten hátraszóltam:
- Tűnj el! – sziszegtem a fogaim között és lassítottam lépteimen, mert elértem a kedvenc tisztásom közelébe.
- Oké! És teleportálással vagy szublimálással oldjam meg a feladatot? – kérdezte Bella, és mellém érve ő is sétálni kezdett. – Már azt hittem, hogy kilométerhiánnyal küzdesz, és Vancouverig meg sem állsz!
Hogy tud azok után viccelődni, ami történt?!
- Jobb lesz, ha visszamész! – motyogtam és nem néztem kutató szemeibe.
- Miért? – kérdezett vissza, és szomorúságot véltem érezni a hangján. Szomorú?
- Azért, mert jelen pillanatban eléggé labilis idegállapotban vagyok – fordultam vele szembe és nem tehettem róla, de hangomból sütött a düh. Nem rá voltam dühös, hiszen hogy is haragudhatna bárki egy ilyen angyalra? Magamra voltam dühös. – És félő, hogy megöllek!
Szempillája egy pillanatra megrebbent, de dacosan állta a tekintetemet.
- Tudtommal azt már két hónappal ezelőtt megtetted – suttogta. – Elméletileg.
- Köszönöm, hogy ezt a hibámat is az orrom alá dörgölted! – vágtam a fejéhez és mielőtt még továbbindulhattam volna, elkapta a karom.
Kérlelőn nézett a szemeimbe, és féltem, hogy gyenge leszek. Most nem szabad annak lennem.
- Mit akarsz? – kérdeztem durván, hogy elüldözzem magam mellől. – Ennyi nem volt éppen elég?
- Hibának tartod azt, hogy átváltoztattál? – remeget meg a hangja, és úgy húzta vissza karomról a kezét, mintha tüzes vasat nyomtak volna hozzá. – Hogy most az vagyok, ami? Az lenne jobb, ha inkább halott lennék?
- Én… - Megdöbbentem. Kétségbeejtő beszélgetésünk ilyen fordulatára nem számítottam. – Nem. Dehogy… Én nem ezt mondtam… Vagy hát nem úgy értettem. – Aztán egyszer csak kifakadtam. – A francba, Bella, neked még mindig embernek kéne lenned! Ha én nem vagyok ennyire gyönge és esendő, mindez meg sem történik! Egy szörnyeteg vagyok! Emmettnek igaza volt!
- Nem! – vágta rá azonnal és tekintete felizzott. – Ha tényleg szörnyeteg lennél, akkor most nem viaskodnál a lelkiismereteddel. A gyengeség és az esendőség az emberi lények legmélyéről jövő tulajdonságai. Néha annak kell lennünk, hogy bekövetkezzenek bizonyos dolgok – utalt valamire rejtélyesen, de már meg sem próbáltam megfejteni őt, mert az csak egy újabb „fejfájást” okozott volna nekem.
Inkább másik két szón töprengtem el, ami felhívta magára a figyelmemet.
- Bella, meg kell értened valamit. Azért, amik vagyunk, hatalmas árat kellett fizetnünk. A halhatatlanságot nem adják csak úgy oda ajándékba. A lelkünkkel és az emberi mivoltunkkal fizettünk azért, hogy az örökkévalóság a miénk legyen. Ez hatalmas ár, és elhiheted, hogy egyikünk sem maga választotta ezt a létezési formát.
Figyelmesen fürkészte az arcomat, de mintha nem lett volna teljesen itt.
- Bella? – szólítottam meg.
- Mit értettél az alatt, hogy „Emmettnek igaza volt”? – kérdezte.
Pompás! Én itt éppen kiselőadást tarok neki arról, hogy lelketlen gyilkosok vagyunk, ő meg fennakad ilyen apró kijelentéseken.
- Nem érdekes – sóhajtottam és megfordulva kiléptem a tisztásra.
Március vége felé járt az idő, így a kora tavaszi virágok már bontogatták szirmaikat. Az idő ismét irreálisan gyorsan telt el, ezért lehetett az, hogy a nap első sugarai áttörték a fák lombkoronáit, és halvány vászonlepedővel burkolták be a tisztást. Alice-nek igaza volt: tényleg szép idő lesz ma.
Átcsörtettem a réten és a közepén hanyatt vágtam magam. Csak egy picit akartam gondolkodni… Vagy nem is! Inkább csak lenni és semmit nem csinálni.
- Úgy látom, a kedvenc szófordulataid közé tartozik ez a mondat – mondta és megállt felettem.
- Aham – motyogtam. – Te meg úgy látom, hogy kezdesz hasonlítani Alice-re!
- Miért is? – érdeklődött és kecsesen leült a fűbe, alig néhány centire tőlem.
- Kicsi vagy, és néha roppant idegesítő! – adtam meg a választ, de azt persze elhallgattam, hogy engem az örökkévalóságig idegesíthetne…
Megvonta a vállát, de egy finom kis mosoly felvillant ajkain. Lehunyta a szemét és az arcát a napfény felé fordította.
- Elárulnád nekem, mi borított ki annyira, hogy kis híján aprítani való gyújtóst csináltál Emmettből? – kérdezte társalgó hangnemben.
- A pontos megfogalmazás az, hogy kis híján aprítóst csináltam belőled – javítottam ki és ismét mélységes önutálat fogott el.
- Ez az apró tény a beszélgetésünk szempontjából lényegtelen. – Kezeit a fény felé nyújtotta.
- Te nem vagy százas! – mordultam fel és hirtelen felültem. – Apró ténynek nevezed azt, hogy majdnem megöltelek?
A hangnememben bekövetkezett változásra már rám pillantott.
- Te tényleg ennyire naiv vagy, vagy pusztán tetteted? – vonta fel a szemöldökét és nem értettem, hogy mire céloz. – Szerinted én a legelső napon nem akartalak eltenni láb alól?
Rábökött a hasamon húzódó karmolásokra és a karomon lévő harapásnyomra.
- Az más. Te újszülött vagy – keltem a védelmére.
- Nagyon szépen köszönöm – mondta durcásan és haragos pillantást lövellt felém.
Pár másodpercig feszülten méregettük egymást, majd egyszerre tört ki belőlünk a kacaj. Teli torokból nevettünk az egész helyzetünk képtelenségén és egyfajta megnyugvás kúszott végig testemen és elmémen. Úgy éreztem, hogy az Emmettel való harc a régi időkbe veszett, vagy talán meg sem történt.
Mintha a természet is a megnyugvásomat akarta volna elmélyíteni, a napsugarak erősen átsütöttek a felhőkön és ragyogó folyékony arany színnel vonták be a rétet, Gyönyörű jelenségnek számított volna a tisztás, ha nem törpül el a mellettem ülő lány szépsége mellett.
Bella bőre, mint megannyi gyémánt, amik vöröses-arany árnyalatban tündökölnek, verte vissza a sugarakat. Sötétbarna tincseibe sötétvörös szín lopódzott és finoman meglebbent a könnyű fuvallatban. Tekintete az enyémbe fúródott és perzselő csillogással telt meg. Ajkai mosolyra nyíltak és csábítottak, hogy közelebb hajoljak hozzájuk.
- Nos? – kérdezte.
- Öhm… mit… mi… tessék? – kapkodtam levegő után.
- Elmondod, hogy mivel bőszített fel Emmett, vagy sem? – Mágikus pillantását egy másodpercre sem vette le rólam, én meg nagyot nyeltem.
Most mi a francot csináljak? – tanakodtam magamban, és elképzeltem a lehetőségeimet, amik nem voltak igazán kecsegtetőek. A legoptimálisabbat kiválasztottam és felkészültem mindenre. És persze feltettem a Bellánál szokásossá vált kérdést: Vajon hogy fog reagálni?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés