„Mindig akad lehetőség az újrakezdésre, használd ki a lehetőségeid… de közben ne veszítsd el önmagad!”

(2006. 10. 04. délelőtt Volterra)


- Én… - haboztam, és hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit feleljek. Végig néztem az esetleges családtagjaim arcán, és újra szólásra nyitottam a szám. – Csatlakozom.

Bella Swan, majd Amabel Cringe… most pedig… Amabel Volturi.

Olyan furcsa volt minden, Aro nevetve kezét nyújtotta, és családtagnak fogadott. Nem voltam naiv, tudtam, hogy ez nem lesz olyan, mint Cullenek lenni. Hiszen itt feladatom lesz, jobb esetben. Ha meg nem gondolja magát, és nem öl meg.
- Akkor üdvözlégy köztünk, Amabel Volturi, már az első pillanattól kezdve éreztem, hogy különleges vagy.
Jane és Cora egyszerre horkantott fel, a többiek némán hallgattak. Éreztem, hogy mennyire nem kívánatos vagyok. Sehol nem szeretik a kivételezést.
- Alig várom, hogy megtudjuk, hogy milyen képesség birtokában vagy. Tudod, néhány vámpírnak van egy különleges képessége, például én látom a gondolatokat. Látok mindent, amit az ember gondol, vagy valaha gondolt. Csak meg kell őt érintenem. Soha nem volt ez alól kivétel… mindez idáig. Nálad nem látok semmit.
- Valami baj van velem? – bukott ki belőlem kérdés, és eszembe jutott, mikor Edwardtól kérdeztem ugyanezt. Mennyire jól esett a megjelenése és a közelsége, és mennyire hálás voltam, amiért megmentette az életem, és a becsületem.
- De még mennyi – sziszegte Jane ellenségesen, majd Corával együtt kiviharzott.
- Ne is törődj velük, Amabel - szólalt meg Demetri. – És sajnálom, amiért későn érkeztem.
- Ha te teszed meg, jobb lett volna? – kérdeztem gúnyosan, és még mindig a hangomat és az új világot szemléltem. Olyan intenzív volt minden. Olyan új. Mint mikor egy falusi gyerek, hirtelen a nagyvárosban a forgalom kellős közepén találja magát.
- Én… - kezdte magyarázkodva, hogy meghazudtolja az állításom, de végül elhallgatott, és máshogy folytatta. – Igazad van, és azért se haragudj. Tudom, hogy nem mentség, de férfi vagyok. Mostantól nem kell félned tőlem, azzal, hogy csatlakoztál, jóformán a húgom vagy. És ha Aro azt mondja, hogy különleges vagy… akkor biztos úgy van.
- Nem haragszom – sóhajtottam, holott még mindig élénken éltek bennem a vele töltött éjszakák, még ha nem is abban az értelemben.
- Amabel, én Heidi vagyok – lépett elém hirtelen egy szépséges nő, aki eddig néma csendben figyelt. – Mit szólnál, ha elmennénk vadászni? Már biztosan szomjas vagy.

Szomj. A torkomat hirtelen egy furcsa érzés kezdte kaparni. Az illatok felelevenedtek, és egy kicsit meg is tántorodtam. Szomjas voltam.

- Heidi, menj el vele – utasította Aro a lányt, aki karon ragadott, majd elindult velem kifelé. Nem sokat fogtam fel az útból, folyton csak az zakatolt a fejemben, hogy vér kell… ugyanakkor rettegtem, hogy meg kell öljek valakit. Nem akartam gyilkos lenni. De aligha hiszem, hogy elnéznék nekem a vegetáriánus életmódot. Még a végén gyanakodni kezdenének, hogy közöm van a Cullen családhoz…

- Minden rendben? – kérdezte, mikor megálltunk egy vaskapu előtt. Bólintottam. – Most kimegyünk az erdőbe, a szabadba. Normális esetben az étel jön házhoz, de nincs most idő turistákat csalogatni. A terv a következő. Demetri és Alec a távolból fognak minket figyelni, ugyanis te még újszülött vagy. Erősebb és gyorsabb egy átlagos vámpírnál, így nem lenne most esélyem megállítani téged. A titkunk pedig nem lepleződhet le. Világos?
Újabb bólintás.
Nem mertem levegőt venni, mert féltem, hogy pillanatokon belül kirobban belőlem a vérszomjas szörnyeteg. Ha Edward most látna… Jaj, nem! Ki kell, hogy verjem egy kicsit a fejemből… de úgy hiányzik, nem tehetek róla.

Az ajtó feltárult, és napfény világította meg az arcomat. Ámulva figyeltem a szépséges természetet, és élveztem, ahogy a napfény cirógat. Olyan régen láttam ezt az éltető és szépséges fénykorongot… egy mosoly jelent meg a szám sarkában, és megpördültem a tengelyem körül.
- Mit csinálsz? – kérdezte Heidi döbbenten. Talán arra várt, hogy egyből egy ínycsiklandó nyakra vetem magam? Kétségkívül mennyei illatok voltak a levegőben és vágytam is rájuk, de a szabadság illata most mindennél szebb volt.
- Csak simán örülök. Tudod, én féléve egy sötét cellában éltem, és csak álmodozhattam a napról, a szélről, a virágokról…
- Oh értem. De most menjünk, nem érek rá egész nap. Csak hagyatkozz az ösztöneidre, és menni fog. Szívd magadba az illatokat és keress magadnak egy finom ütőeret… ne foglalkozz most azzal, hogy férfi vagy nő… fiatal vagy öreg… a vérük ugyanolyan.

Bűntudatosan szívtam magamba az illatot, majd mintha egy szívdobogást is hallottam volna a távolból. Az erdő felől. Öntudatlanul rohanni kezdtem, és közben megállíthatatlanul tört fel a morgás a torkomból. A mézédes aroma csiklandozott, és egyre közelebb éreztem magamhoz. Aztán rájöttem, hogy ketten vannak. Egy férfi és egy nő. Boldogan nevetgélnek, de már nem sokáig. Én majd elhallgattatom őket.

A férfira vetettem magam. A nő felsikított, majd elhallgatott. Én pedig szívni kezdtem a nedűt, és éreztem, ahogy egyre inkább megszűnik a férfi ellenállása. Ahogy a kínzó szomj távozott, úgy öntött el egyre inkább a bűntudat. Elugrottam a férfi mellől, és zihálva meredtem kicsavarodott, élettelen testére. Mellette a nő feküdt, szintén hasonló állapotban.
- Elég volt? – kérdezte Heidi, és elegánsan megtörölte az ajkait.
- Elég – suttogtam megsemmisülten, és a földre rogytam. A fejemet a térdemre hajtottam, és zokogni kezdtem. Először fel se tűnt, hogy mi olyan fura. Aztán rájöttem. Nem folytak a könnyeim.
- Mi a baj? – ült le mellém barátságosan. – A bűntudat?
Bólintottam. – Két ártatlan ember… akik boldogan éltek, családjuk volt, és álmaik. Amiket porrá zúztunk. Nincs más lehetőség, muszáj folyton ezt csinálni?
- Igen, nincs más mód. A természet rendje, ők csak emberek, akik hozzánk hasonlóan táplálkoznak, csak ők állatokkal. Szerinted ahhoz joguk van? Az emberek és az állatok is… ugyanannyi joguk van élni. Mi is csak azt tesszük, amit kell. Előbb utóbb megszokod, de persze mindig az első a legrosszabb. De már nem vagy szomjas? Ez fura… Én mikor átváltoztam három embert öltem meg egyhuzamban, és utána még mindig szomjas voltam.
- Én nem vagyok szomjas – mondtam, és meglepődtem, hogy tényleg így van. Éreztem egy kis kaparást a torkomban, de ennyi. Teljesen elviselhető volt. Ha a vér ízére gondoltam, csak a lelkiismeretem kezdett el kiáltozni. Gyilkos lettem.

– Maradunk még egy kicsit? – kérdeztem, mikor szedelőzködni kezdett. – Mondanám, hogy te menj csak, de bizonyára nincs megengedve. Így… nem maradnál? Olyan régen voltam utoljára a szabadban… és úgy hiányzott.
- Rendben.
- Neked van képességed, ugye? – érdeklődtem. Jobb ismerni az ellenséget…
- Igen, vagyis hát ez nem konkrét képesség. Én csábítom be a kastélyba az embereket, nem tudnak nekem ellenállni, főleg a férfiak. Mondhatni, hogy én hozom a vacsorát – nevetett.
- Oh – nyögtem meglepetten. Ez nem volt túl jó pont a szememben, de nem tettem egy árva megjegyzést sem. Valahogy másnak éreztem magam, mint korábban.

(Alice szemszöge)
(2006. 10. 04. délután, Anglia)

Képtelen voltam arra, hogy mosolyogjak. Valahogy nem ment, és egyre flusztráltabban éreztem magam. Jasper mindig olyan bánatos volt miattam, hogy miatta is fájt a szívem. De rossz előérzet kínzott… na jó… ez már Edward és Bella halála óta megvolt. De akkor is! Már a vásárlás sem volt képes felvidítani, ami komoly dolgot jelent nálam.

Viszont történt egy jó dolog. Az egyik látomásomban láttam, hogy Rosalie és Emmett meglátogatnak minket. Egyáltalán nem bántam. Sőt… amíg készülődtem legalább egy kicsit visszatért belém az élet. Mondhatni, hogy lelkesen készülődtem. Nem akartam, hogy lássák, hogy mennyire meg vagyok zuhanva lassan egy éve. Egy biztos… már nem a régi Alice voltam. És hiányzott a régi énem.

- Emmett! Rose! – kiáltottam, miután becsengettek az udvariasság kedvéért.
- Ugyan, Emmett… minek csengetsz? – kérdezte Jazz vigyorogva. – Öt mérföldről hallani a brummogó nevetésed. – nevetett felszabadultan, és én is boldog lettem. Régen láttam ilyen boldognak a szerelmemet.
- Jól van ám… Ennyit arról, hogy meglepetés… - mormogta tetetett durcássággal.
- Ne sértődj be, szívem – szólalt meg Rosalie gunyorosan. – Alice már előbb látta, hogy jövünk, mielőtt a szeretkezés legfelemelőbb pillanatában te mindent elrontottál azzal a kijelentéssel, hogy látogassuk meg őket…
Hónapok óta először csilingelően felnevettem.
- Hiányoztatok – szólaltam meg, majd sorban megöleltem mindkettőjüket. Aztán mielőtt megmozdulhattam volna két erős kar ragadott meg és megpörgetett a levegőben.
- Te is húgi! – mondta Emmett vigyorogva. – Nem volt, aki megmondja, hogy másnap melyik alsógatyámat veszem fel… - mondta, mire Rosalie nevetve megjutalmazta egy taslival. Egy kicsit úgy éreztem, hogy megint élek… de aztán egy szépséges, márvány fehér bőrű nő jelent meg a szemeim előtt, tűzvörös, kísérteties szemekkel. Ismerős volt és mégsem. Még Rosalie-nál is szebb volt, de egyszerűen nem tudtam kihez hasonlítani. Talán egy kicsit Bellára hasonlított, de ő… meghalt.


(E/3)
(2006. 10. 04. délután Volterra)

Aro, Caius és Marcus gőgös arccal trónoltak az úgy nevezett nagyteremben, a három trónszéken.
- Feladatom van számodra, Chelsea – szólalt meg Marcus, halk, fenyegető hangon.
- Hallgatom, Uram! – szólalt meg egy rövid barna hajú nő alázatosan. Alacsony, nőies alakját piros köpeny takarta el a kíváncsi férfi szemek elől.
- Családunkban gyorsan terjednek a hírek, minden bizonnyal tudomásodra jutott, hogy újabb vámpír csatlakozott hozzánk. Amabel.
- Igen, Uram. Cora elmesélte nekem – felelte erre, és elhúzta a száját. Barátnője, Cora mérhetetlen ellenszenvvel mesélt a kis senkiről, és sütött minden szavából az irigység. Chelsea így biztos volt benne, hogy szép lány lehet, de annyira nem hatotta meg a helyzet, hogy megakadályozza Jane és Cora gonosz terveit.
- A lányra sokunk képessége nem hat, de én a kivételes személyek között vagyok. Úgy látszik, hogy az érzelmes képességekre nem teljesen immunis. És én érzem, hogy ez a lány szerelmes valakibe. Nem tudom, hogy kibe, és hogy hol van az a valaki, de nem Volturi.
- De ha az a lány olyan különleges, mint ahogy Aro állítja… – vágott a szavába Caius, majd gunyorosan az említettre nézett. - Akkor nem engedhetjük meg, hogy szerelmes legyen olyanba, aki nem tartozik hozzánk.
- Mi lenne az én feladatom? – kérdezte a lány türelmetlenül. Kicsit sem érdekelte Amabel szerelmi élete.
- Nem érzem komolynak, de veszélyt jelenthet. Felejtess el vele minden romantikus érzelmet, és érd el, hogy minél inkább hozzánk akarjon tartozni. Emellett vonjátok be Heidivel és Renatával csajos programokba.
- Mit szólna uram, egy köszöntő partihoz a tiszteletére? Remekül kihasználhatnánk az alkalmat… és ne aggódjanak… gyökerestül kitépem a szíve minden szegletéből a szerelmet…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés