„Lehet, hogy igaznak hiszed, azt amit látsz, vagy amit érzel, csak jusson azért eszedbe, hogy minden befolyásolható, még a valóság is…”


(2006. 10. 01. Volterra)

(A 9. fejezet Edward szemszögéből)

Halálos néma csend, csak néha egy-egy üvöltés töri meg. Gyakran valaki a cella rácsának ugrik, abban a hiszemben, hogy eltépheti azt. De már én is próbáltam. Bármilyen hihetetlen, de nem sikerült.
Különös zajok harsannak, és hirtelen egy arc lebeg a szemem előtt. Szép, de nem ismerem. Ínycsiklandó illat, szomjas vagyok. Halk morgás tör elő erőtlen testemből, és közelítek a rácsok felé. Nekem kell az a… valami. Olyan furcsa az aromája, mintha valami különleges ínyemre szabott heroin lenne.
Rémült. Talán állatias külsőm ijesztette meg? Vajon, milyen lehet, amikor a vércseppjei szabad utat törnek a felszín felé? Ahogy lassan, óvatosan végig folynak teste minden vonalán… és én… megiszom, vagy kiszívom. Mert szomjas vagyok, és mert ez rossz.
Nagyon fáj minden.
Nem is mondanám fizikai fájdalomnak, mert nem érzem, hogy fájna a fejem. Tényleg, vajon, hogy nézhetek ki? Milyen teremtmény vagyok? Biztos nem olyan, mint ez itt előttem. Mert ez szép. Olyan megnyugtató. Ahogy selymes sötét haja a vállára omlik, ahogy sápadt orcáján könnyek csillannak… milyen szép…

De nekem a vére kell! Hallom, az erei lüktetését, szinte érzem, hogy hogyan fog majd az ajkaimon keresztül végig folyni a torkomon az éltető nedű. Vajon az íze is oly finom, mint az aromája? És hogy dobog a szíve… mintha ki akarna ugrani. Csak meg ne haljon, mielőtt nekem adná a vérét. Vajon, milyen a hangom? Képes vagyok magamhoz édesgetni őt?

Láttam, hogy mozog a szája. Mond nekem valamit. Szemeiben valami különös fény csillog, talán most ajánlotta fel magát nekem? De miért nem jön közelebb? Miért rogy úgy a földre, mint egy rongybaba?

Mint a méz… oly édes.

Aztán újabb hangok, egy veszedelmes alak jelenik meg és a madárkámhoz szalad. Olyan gyors, mint én. Talán másban is hasonlítunk? Az alak letépi a lány ruháját, és én premier plánban nézhetem végig. Milyen szépséges… milyen csodálatos… Formás kis domborulatok… szinte magam előtt láttam, ahogy én érintem őket, majd ahogy éles fogaimmal illatos nyakába harapok, és felsikít az élvezettől.

A sikítás stimmel. De a belsőm megremeg a hangtól, olyan ismerős. Mintha már hallottam volna valahol. De erre a csodára biztosan emlékeznék, ezt az illatot hogyan felejthetném el? Olyan finom…

Megnyaltam a szám.

A férfi a nő combjába harap. Úgy lennék a helyében, bár én feljebb helyezkednék. Bár a combjai is biztosan ilyen izgatóak…

Aztán egy őrjöngő alak jelenik meg. Valahonnan ismerős ez az őrült fej, de nem vagyok képes azonosítani a hangokat, és az emlékeim olyan kuszák a bennem forrongó őrülettől… pedig a lányt is láttam már valahol.

Vége a műsornak, a két férfi egymásnak ugrik, a lány petyhüdten hullik a földre, kicsiny teste vonaglani kezd a fájdalomtól. Vajon, neki is így fáj, mint nekem? Neki is át kell majd élnie mindennap többször a saját és mások halálát és annak fájdalmát? Csaknem… egy ilyen aromával rendelkező lény nem szenvedhet. Talán csak a képzeletem játszik velem.

Várj… most meg miért viszik el? Miért tűnik el az illat, mely olyan volt számomra, mint egy csepp mennyország? Olyan angyali volt. Egy angyal. De mit keres hozzáhasonló itt, a pokol legmélyebb bugyraiban? És miért akarom, hogy az enyém legyen…

Felordítottam.

Fizikai fájdalmat okozott a megvonás, mintha heroin függő lennék. Talán az is vagyok, mert ez az illat… rosszabb, mint a kábítószer.

Valahogy elájulhattam, mert valami suhanó hangra ébredtem. Megpróbáltam megmozdítani a kezem, de nem ment. Valami megakadályozott benne. A lábamat sem tudtam mozgatni, csak a fejemet forgattam ide-oda. Valami megvillant a sötétben a kezeimnél.
Le voltam kötözve.
Megpróbáltam kitörni, de nem ment. Ficánkoltam, üvöltöttem, de nem szabadultam. A fölöttem gyakran elsuhanó valami is zavart. Akárhányszor felnéztem, valami fényes vékony dolog repült el felettem, és egyre nagyobb lett. Feszélyezett, de nem tudtam, hogy mi történik.

Cincogó hangok ütötték meg a fülem, és a szomszéd cellában valaki „patkányok”-at kiáltozott. Megremegtem. A szemem előtt megjelent egy kép, ahol az apró kis rágcsálók harapdálni kezdik rólam a bőrt.

Bella félt tőlük – villant át hirtelen az elmémen, de névhez tartozó kép nem jelent meg. Nem tudtam hirtelen, hogy ki az a Bella… de tudtam, hogy emlékszem rá. Valahol mélyen ott élt bennem, de az agyam ködös volt. A patkányok cincogó hangja, és a fellettem süvítő balsejtelmes tárgy elvonta a figyelmemet az emlékezésről.

Az inga egyre közelebb jött. Inga? Pánikszerűen sikoltottam fel, cseppet sem férfiasan. Mert most már felismertem. Percről percre lejjebb ereszkedett a vészjósló acélpenge, hogy kettészeljen. Talán ha egy millimétert ereszkedett volna óránként.

Vadul szabadulni próbáltam, de nem tudtam. Meg voltam béklyózva, halálra voltam ítélve. Vajon, megölhet-e engem ez, vagy még szenvedek tovább? Valahol mélyen érzem, hogy nem árthat nekem. Vagy legalábbis nem véglegesen. De akkor mi értelme? Jobb lenne gyorsan meghalni, mint lassan vergődés közepette. Vajon, a nemrég látott lánynak hiányoznék, vagy ő meghalt?

Kár lenne azért a finom aromáért.


(2006. 10. 04. este Volterra)

(Bella szemszöge)

Nagyon jól esett a kint töltött idő, és Heidi nagyon remek társaságnak bizonyult. Sokat mesélt az itteni életről, és beavatott az életének nagy részébe is.
- Milyen volt az életed… mielőtt…? – kérdeztem.
- Egy középbirtokos család legfiatalabb sarja voltam az 1200-as években. Lehet, hogy megdöbbentően hangzik, de ez így van. Kevés nálam idősebb vámpír él itt, bár persze a Hármak kivételek. Na szóval… nem volt túl jó életem. Mindenki irigyen tekintett szokatlan szépségemre, még az anyám sem állt mellém. Ő egy hétköznapi asszony volt, leereszkedett mellekkel, a sok szüléstől felszedett zsírpárnákkal és ápolatlan külsővel. Abban az időben ez persze teljesen normális volt, csak én voltam más. Túlságosan hiú. Egyszer a pataknál játszottam, és mondanom se kell, belecsúsztam. Tízéves voltam. Nem tudom, hogy hogyan keveredtem ki a vízből, mert mindez már homályos, de rájöttem valamire. A víz lemosta rólam a koszt és a mocskot, ami éveken keresztül ragadt rám. Persze teljesen nem… de ez tetszett. Új embernek éreztem magam, és hosszú hajamat is szebbnek találtam. Ezentúl rendszeresen jártam a patakhoz, hogy megmártózzam. Akkor még nem tudtam, hogy mit csinálok, de mára már tudom, hogy csak fürödtem.

- Hű – nyögtem meglepetten. Szinte láttam magam előtt a képeket, és eggyé váltam velük. Teljesen át tudtam érezni a helyzetét, bár én magam biztosan nem mertem volna kitűnni a tömegből. Most is feszélyezve éreztem magam, mert még egy tükröt se láttam, és fogalmam sem volt, hogy hogyan nézek ki. Korábban ez sosem érdekelt. Mi történik velem? Olyan más minden…

- Mindenki elfordult tőlem, különcnek tartottak, de nem foglalkoztam vele. A férfiakat bármire rá tudtam venni, csak egy csábos pillantás kellett. Nem, nem voltam kurva, de élveztem a figyelmet. Aztán egy nap elszerettem a szomszéd lány vőlegényét, és anyja megvádolt boszorkánysággal. Természetesen mindenki mellé állt, még a családom is, a fivéreimmel az élen. Így haltam majdnem máglyahalált. A szerencsém csak az volt, hogy az említett vőlegény nem ember volt, hanem vámpír. Megmentette az életem azzal, hogy vámpírrá tett. De ezzel nem csak én voltam így. Jane és Alec életét is a máglyahaláltól mentették meg, csak évekkel később.

Hümmögtem. Valahogy Jane sajnálata nem ment, izzott bennem a harag iránta, azért, amit Edwarddal tett. Cora irányt úgyszintén. Alec-kel viszont képes voltam együtt érezni, bár őt nem ismertem… de ilyen nővér mellett… Csak sajnálni tudtam.

Hirtelen felvillant előttem Cely és Gill arca. Vajon, mi lehet velük? Meg kell kérdezzem!

- Heidi! Amabel! – jelent meg hirtelen egy rövid barnahajú lány, és barátságosan rám mosolygott. A kérdéseimet egyelőre inkább megtartottam magamnak.
- Amabel, hadd mutassam be Chelsea-t, Chelsea, ő itt Amabel.
Barátságosan kezet akartam nyújtani, de ő rá se hederített, helyette megölelt. Furcsa volt… de szimpatikusnak éreztem.

Az egész éjszakát végig beszéltem Chelsea-vel, Heidivel és az időközben csatlakozott Renatával. Sokat nevettem, amin én lepődtem meg a legjobban. És ez alatt az éjszaka alatt sem Edward, sem Cely, sem Gill nem jutott eszembe… csak úsztam a felhőtlen nyugalomban…

(Edward szemszöge)

Nem tudom, hogy mióta ordítottam. De a félelem teljesen elvette az eszem. Nem tudtam, hogy hol vagyok, nem tudtam, hogy ki vagyok, és csak az érdekelt, hogy a felém közelítő inga pengéje pár órán belül letépi a fejemet. Utáltam élni, de féltem az ismeretlentől. Vagy a megsemmisüléstől, mert én nem hiszem, hogy érdemelnék bármit is a halál után.

Szörnyeteg vagyok.
Egy szörnyeteg, akinek meg kell halni!

Pár óra múlva az inga nagyot lendült, és én felsikoltottam a fájdalomtól. A nyakamnál érzett fájdalom elviselhetetlen volt. A elmém elindult a megváltó semmi felé…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés