-     Oh istenem,hogy én mennyire szeretem a szerda reggeleket... – Kelt fel ásítva,Carol.
-      De csak azért,mert ma nem kell bemenni az egyetemre,nem igaz? – Nevettem fel barátnőm önelégült tekintetén.
-     Hát persze!
-      Te sosem változol... – Nagy nehezen én is kikeltem az ágyból.
-     És tudod hova megyünk ma? – Nézett hátra rám,miközben a gardróbjában kereste a mai ruháját.
-     Igen,Markkal leszek.
-     Nem igaz!Miért olyankor kell elígérned magad valaki másnak,mikor mehetnénk bulizni? – kiabálta be a fürdőszobába.
-     Sajnálom! – Ami persze hazugság volt.
-     Gondolom.

Carol megsértődött rám,amiért nem vele töltöm el ezt a ’kivételes napot’,ami igazából nem is kivételes.Így hát eltervezte,hogy ma itthon marad.Duzzogni... Viszont nem lett volna szivem lemondani Markot.Olyan rég láttam már.Azt hiszem...egy napja.Istenem,nem ismerek magamra!Mi ütött belém?Annyira...megváltoztam.Szinte már megijedek a gondolataimtól.Egyáltalán nem a régi vagyok.És olyan rég éreztem azt az érzést,hogy megéri valamiért,illetve valakiért,felkelni reggel.Kimentem az utcára,és megláttam Őt egy motorral az úton.

-      Jó reggelt! – Mosolygott.
-      Neked is.Őmm...mi ez? – Mutattam a gépre.
-      Egy motor.
-     Azt tudom.De honnan van neked motorod? – Azt hiszem gyorsasági lehetett.Tűz piros.
-      Névnapomra kaptam a nagyapámtól – Végig húzta rajta a kezét,én pedig elszégyelltem magam,hogy elfelejtettem.
-      Szóval ma van? – Kezemmel beletúrtam a hajamba zavarodottságomat jelezve,és elhúztam a számat.
-      Nem baj,Isabella.Nem tudhattad.És amúgy sem fogadnék el semmit.

Igazi úriember.Mindig is tudtam.Viszont reméltem,hogy egy valamit azért elfogad.Lassan közeledtem felé,és mosolyra húztam a számat.Egyik kezemet arcára helyeztem,a másikkal pedig beletúrtam a hajába.Először csak egy apró csókot leheltem ajkára,aztán szenvedélyesebben megcsókoltam.Élveztem a csókolózást vele,de bármennyire is akartam,nem jelentett többet.Akárhogy is próbálkoztam,nem bírtam annyira megszeretni,mint...mint Őt.
-      Azért remélem,hogy ezt örömmel elfogadtad – mondtam,miután már leváltam ajkáról.
-      Ez mindennél többet ért – suttogta. – Mehetünk?
-      Hogy ezzel? – Ijedtem meg.
-      Hát...nem csak azért hoztam,hogy megmutassam.
-      Tudod,nekem volt régen már balesetem motorral,és nem szeretnék még egyszer felülni rá .
-      De most én fogok vezetni.És amúgy is,ez fele annyira se veszélyes,mint az ejtőernyőzés – Fejét lehajtotta,és úgy nézett fel rám.Tudta jól,hogy úgy sem birok ellent mondani ennek a tekintetnek. – Kérlek.
-      Nah jó – Sóhajtottam. – De ha...
-      Nem lesz sem de!Nyugodj meg.Tessék – Adta a bukót a kezembe. – Vedd fel.

Felültünk rá,és szorosan magamhoz öleltem Markot.A motor felbúgott,mi pedig elindultunk.

Nem tudom mennyivel mehettünk.Csak becsuktam a szemem,és élveztem ahogy a lágy szellő simogatja arcomat.Mintha a gyorsaságunk is rá tett volna egy lapáttal az élvezetre.Pedig régen a lassú sebesség híve voltam,ez biztos.Mikor már kiértünk a városból,még jobban meghúzta a gázt,aminek az lett a következménye,hogy egy kerékre állt a motor.Ajkamat egy kisebb ’húú’ hagyta el,és még jobban szorítottam derekát.Talán ez volt a szándéka.Körübelül negyed órája mehettünk,mikor lefordult jobbra egy homokos útra,és megálltunk.

-     Egy kicsit megpihenünk,ha nem baj – Vette le a fejéről a bukósisakot,és el kellett mosolyodnom hajának látványán.
-     Nem,persze,hogy nem baj.
Miután én is levettem,elkezdett csörögni valami a zsebemben.Belenyúltam,és kivettem a telefonom.

Carol bejövő hívás

-     Carol az... – Néztem rá.
-     Nyugodtan vedd fe.

Egy kicsit elmentem messzebbre tőle,hogy ne hallja amit beszélünk,aztán felvettem.

-      Mi az,Carol?Meguntad a duzzogást?
-      Isabella...
-      Tessék?
-      Sürgősen haza kell jönnöd -  Hangja megremegett,pedig Ő mindig magabiztos.
-      Mi a baj?
-      Csak gyere haza,kérlek.
-      Tudod,hogy Markkal randizom...
-      Figyelj,ezt nem én találtam ki.Nem szándékoztam keresztbe tenni neked.De gyere már.
-      Jól van – Sóhajtottam. – Indulok.

Kinyomtam,és nagy levegőt véve visszasétáltam Markhoz.

-     Mi történt? – Gondolom észrevette arckifejezésemen,hogy nincs rendben semmi.
-     Megtennéd,hogy hazaviszel?Carol azt mondta,hogy valami ’sürgős’ dolog miatt.Tudod hogy nem mennék haza,ha nem lenne az.
-     Persze,megértem – Erőltetett meg egy vigyort. – Mennyünk.

Visszafele az út valahogy lassabbnak látszott.Azt akartam,hogy még gyorsabban mennyen.Mit csinálhatott Carol?Talán jobb lesz,ha felkészülök a legrosszabbra.Amikor már közel voltunk a lakásomhoz,még egyszer utoljára hozzásimultam Markhoz,aztán leszálltam.

-     Sajnálom,hogy így lett vége ennek a randinak.
-      Semmi baj,majd máskor bepótoljuk.
-      Köszönöm,hogy ilyen megértő vagy.
-      Érted bármit – Mosolygott rám,én pedig egy puszit nyomtam a szájára.
-      Szia,remélem nem sokára látjuk egymást.
-      Viszlát,Isabella.

Elhajtott,én pedig minnél gyorsabban futottam fel a lépcsőn.Kulcsomat a nagy siettségben leejtettem,mikor be akartam dugni,de aztán sikerült kinyitnom az ajtót.Beléptem,és lassan elkezdtem lépkedni a nappali felé.Valamiért úgy éreztem,hogy most nem olyan ez a hely,mint szokott lenni.Már csak pár lépés volt,és megpillantottam Jacobot a fotelon ülve.

-      Jake? –suttogtam,amit persze Ő meghallott.
-     Bella? – Állt fel meglepedten.

Még beljebb értem,és mostmár láttam Alicet és Jaspert is.

-      Alice,Jasper?Ti mit kerestek itt? – Úgy éreztem,hogy arcomat elöntötte a vörös pír,de most nem azért,mert elszégyelltem magam.
-     Én próbáltam őket kitessékelni innen,de nem ment – szólalt fel Carol, a szoba másik feléből.
-     Bells! – Jött oda Alice,és átölelt,mire én eltoltam magamtól.
-      Ne – Látszott rajta,hogy megbántottam.De ők is megbántottak engem sokszor. – Miért jöttetek?
-     Te szőke vagy?Húhh...hát jó sokat változtál,Bella – Nézett végig rajtam Jacob.
-     Az Isabellát jobban szereti – Bökte oda neki Carol gyúnyosan.
-     Csak hogy tudd,mindig is a Bellát szerette jobban – Szállt harcba vele Jake.
-     Hagyd,Jacob.Igaza van.És igen,más lettem.Már nem a ti Bellátok vagyok.
-     Most kivételesen nem ezért jöttünk – Fűzte hozzá,Jasper. – Mondanunk kell valamit.
-     És ha engem nem érdekel? – Talán kezdtem egy kicsit durva lenni,ők pedig egymásra néztek.
-     És ha azt mondom,Edward él? – Edward...él?
-     Hazudsz – Kezdtem még dühösebb lenni Alicere,amiért belekeverte Edwardot is.
-     Ez csak a kegyetlen igazság,Bells – Lépett elém Jacob,akinek talán jobban hittem,mint kettőjüknek.Ő nem hagyott el,én hagytam el Őt.
-     Carol,most menny el itthonról,kérlek – Felháborodottan nézett rám,de nem akartam megosztani vele a vámpírok világát.Meg akartam óvni ettől.
-     Jó – Duzzogott megint,és kibaktatott.
-     Szóval ez a cica baba az újdonsült barátnőd? – Vetette oda nekem a kérdést,Alice.
-     Ha jobban ismernéd,nem ezt mondanád.
-     Három évig tartják börtönben Volterrában Aroék,kínozzák,nem adnak neki táplálékot,és két napunk maradt,hogy megmentsük.Különben kivégzik – mondta Jasper.
-     Én ezt akkor sem hiszem el...Hiszen Alice nagyon jól látta,hogy meghalt! – Szemeim könnyesek lettek.Nem történhet meg az,hogy én egy másik fiúval randizgadtam,miközben Ő szenvedett.
-     Tudod,hogy mindaz,amit látok,képlékeny.Megváltozhat.De valahogy elérték azt,hogy ne bírjam használni többé a jövőbe látást.Pár hete láttam megint újra három év múlva az elsőt.
-     Szóval...él?És szenved? – Hangom megremegett.A sírás határán jártam.
-     Igen.Szenved.És Jane megmutatott téged,meg azt a fiút neki – Fejezte be,Jasper.

És mostmár végleg eltörött a mécses.Sírni kezdtem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés