„Szeretni nehéz, szeretni fáj. Könnyen bele lehet halni a szeretetbe.”

(2006. 10. 19. Forks)

(Alice szemszöge)

Izgatott voltam, de volt bennem egyfajta szorongás is. Nem tudtam, hogy mi vár rám itt. Furcsa nosztalgia kerített a hatalmába az „Üdvözöljük Forksban” tábla láttán. Annyi emlék árasztott el, hogy szinte fájt. Az első találkozás Bellával, az együtt töltött pillanatok… mind nyomot hagytak bennem. És mi magára hagytuk…

Sóhajtottam, mire Jasper megszorította a kezem.

- Jól vagyok – feleltem a ki nem mondott kérdésre. – Csak sok az emlék.

- Nekem is… de most legyünk erősek. És nem szabad letámadni Charlie-t, jobb, ha előbb meggyőződünk arról, hogy Bella valóban halott-e.

- Igazad van, talán a legjobb lenne, ha először a szobájában néznénk körül.

- A régi házunkhoz elmenjünk?

- Ne… - tiltakoztam. – Nem akarom látni a múltunk romjait. Az összes eddigi otthonunk közül itt éreztem magam a legjobban. És soha nem szerettem úgy embert, mint Bellát. És megháláltuk a szeretetét? Nem! Elhagytuk őt a legnagyobb bajban, pedig nekem kellett volna vigasztalnom, vagy legalább el kellett volna köszönnöm.

- Ne hibáztasd magad, kedvesem – nézett rám gyengéden, és végig simított az arcomon.

- Az útra figyelj – szóltam rá, és felvetettem, hogy mi lenne, ha innen gyalog mennénk, mert hát először jobb lenne körülnézni tilosban Bella szobájában.

Kiszálltunk az erdő mellett, majd futva tettük meg az utat a házhoz. A lábaim maguktól vittek, jólesően szívtam magam az illatokat. Aztán megállapítottam, hogy a lakás üres, viszont nem éreztem egy ember illatát sem a házban terjengeni. Aztán valami furcsára lettem figyelmes. Más volt az egész, mint mikor itt hagytuk. A ház fala más színű volt, az ablakokat kicserélték, az ajtókat úgyszintén. A kertet gaz borította. Hogy ez miért nem tűnt fel eddig?

- Jazz! – szólaltam meg ijedten. – Te is látod, amit én? – Nem akartam elhinni. Mi történhetett? A ház valahogy teljesen új volt. Mások élnének bent?

- Igen. A ház lakatlan, de felújítás alatt van.

- Felújítás?

- Megismerem a jeleit. A harcok során, amikben részvettem, rengeteg összerombolt házat láttam újjáépíteni. És általában az épületeknek története van. Látod, hogy hogy néznek ki a növények, és látod, hogy nincsenek fák, csak valami furcsa fának induló bokrok. Én tűzre gyanakszom, bár Bella esetében még felvetülhet a meteor és a villámcsapás eshetősége is…

- Jazz! – szólaltam rá erélyesen, és elindultam közelebb a ház felé. Az ablakon ugrottam be, egyenesen Bella régi szobájába.

A látvány, sokkoló volt. Döbbenten álltam meg, úgy ahogy voltam.

- Ez a szoba nem lett helyreállítva. Csak a padló lett megcsinálva, mert arra utalnak a nyomok, hogy be is szakadt.

A falak feketék voltak a koromtól, a bútorok leroncsolt állapotban maradtak a helyükön. Úgy néz ki, hogy Charlie-nak nem volt annyi lelkiereje, hogy átrendezze Bella szobáját. Hogy eltüntesse a nyomait. Mert minden jel szerint, már csak ennyi maradt abból a lányból, aki, mert szeretni, és akit hajdan a legjobban szerettem.

Remegve nyúltam a padló felé, ahova Edward rejtette emlékeim szerint Bella Edwarddal kapcsolatos emlékeit. De egy padlódeszkát se lehetett felhajtani, mert újjá lett építve. A fivérem emlékei is úgy tűntek el, mint a hamu a szélben…

Zokogva rogytam a földre, és hagytam, hogy Jasper átölelje a vállamat. Így sírtunk együtt kínkeservesen, könnyek folyása nélkül. Gyászolnunk kellett. Mert most már szinte biztos, hogy nem tévedtem. Bella halott… más magyarázat nem lehet erre a szobára. És csak magunknak köszönhetjük, amiért nem védtük meg őt minden bajtól, amikor hatalmunkban állt.

Megvédhettük volna, de nem tettük. Csak még nagyobb veszélybe sodortuk, majd mint egy használt tárgyat eldobtuk. Mennyi hibát követtünk el, és mennyi mindent nem lehet rendbe hozni.

Felálltam és elkezdtem kutakodni valami használható dolog után. Mindent tudni akartam. Tudni akartam, hogy hogyan történt a pusztítás. Tudni akartam… De semmi használhatót nem találtam, mert minden kormos és fekete volt.  Aztán meg akadt a tekintetem egy rajzon, és remegve vettem a kezembe. Lefújtam róla a port, és elakadt a lélegzetem.

Edward és Bella tökéletesen elkészített képmása nézett rám vissza, művészi pontossággal, de mintha Edward arca jobban ki lett volna dolgozva, ami Bella esetében egyáltalán nem meglepő.

- Jazz – suttogtam meghatottan, de közben nem vettem le a szemem a rajzról. Istenem, de rég láttam őket…

És a felirat:

„Nem akarom elfelejteni az életem értelmét, mert akkor én is elvesznék. Véglegesen.”

- Ó – nyögte Jasper, mikor a képre siklott a tekintete. – Szerinted magukkal vihetjük? Esme odalenne a boldogságtól és szerintem, Bella is örülne, ha itt lenne.

Bólintottam.

- Edward zongoráján a helye a többi kép mellett. Istenem… drága Bella…

- Ezt már láttad? – nyújtott felém még egy papírlapot, ami a családot ábrázolta. Teljesen megrendültem. Ahogy végignéztem az arcainkon… teljesen meghatódtam. A kedvenc ruhám volt rajtam és nevettem. Jasper karjai kulcsolódtak a derekamra, Rosalie és Emmett, valamint Carlisle és Esme is hasonló pózban voltak. Edward állt középen, egyedül, ugyanis Bella magát nem rajzolta rá a képre. Talán már nem érezte úgy, hogy közénk való…

- Ó, drága Bella…

*.*

Fújt a szél, lágyan lengette rövid hajamat. Jasperbe karolva haladtam, egészen addig amíg meg nem torpantam.

Isabella ’Bella’ Swan

(1987-2006)

„A lány, aki mert szeretni, az élete árán is.”

Csak néztem, de annyira remegtem, hogy nem tudtam rendesen fókuszálni. Felrémlett előttem Bella hófehér, szépséges arca, és belém mart a bűntudat. Mert ha nem viselkedünk olyan fatálisan idiótán mindannyian… akkor Bella és Edward még mindig élne, sőt mi több, boldogok lennének.

- Bízz abban, hogy akárhol is vannak most… együtt vannak. Én nem tudom, hogy jár-e a fajtánknak Mennyország, de ha igen… akkor Edward mindenképp megérdemli. Talán most is együtt vannak.

- Igazad van, Jazz – mosolyodtam el halványan. És akartam hinni ebben az ötletben, de tényleg. De valahogy nem ment…

Miután egy szépséges csokrot helyeztem a sírra – ami mellesleg gondosan ápolt volt – minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még bocsánatot kértem a földhalomtól, és Jasperre mosolyogtam… a következőben, pedig valami sziklakeménységű valami csapódott az oldalamnak, és a földre zuhantam.

Bekapcsolt volna a védekező reakcióm, de olyan vad, állatias morgás tört fel a szerelmem torkából, hogy a támadóm megmerevedett, majd lerepült rólam. De nem saját akaratából. Felnéztem. Rá se ismertem a kedvesemre, olyan félelmetes volt, ösztönösen hátrébb léptem. Aztán szemügyre vettem a támadóm.

- Jacob Black – nyögtem meglepetten, mire az említett rám vicsorított.

- Még megismersz, vérszopó? – köpte a szavakat, majd Jasper a torkára vetette magát.

Sikoltva ugrottam közéjük, és megállásra késztettem a két acsarkodó hímet.

- Nyugalom, elég! Erre semmi szükség! Beszéljük meg higgadtan, és nem hiszem, hogy Bella porai előtt kéne ezt megbeszélni…

- Igazad van, kedvesem – morogta Jazz.

- Papucs – mormogta Jake, mire elmosolyodtam. Jasper viszont nem igazán díjazta a mondatot. – De ha ez vigasztal, Cullen… Bellának nincsenek porai, vagy legalábbis nem a lábaitok előtt.

- Tessék? – hökkentem meg, és hirtelen megvilágosodtam. Jacob Black az egyetlen, aki megválaszolhatja a kérdéseimet! – Bella él?

- Nem hiszem – felelte, és mintha szomorúság villant volna a szemeiben. – Úgy értettem… hogy Bella nagyjából féléve szőrén-szálán eltűnt. Állítása szerint Edward Cullennel megszökött.

- Hogy mi? – kaptam levegő után. – Edwarddal?

- Félév? – hökkent meg Jasper.

- Süketek vagytok? És igen, tuti, hogy nem Vele ment el. A ti szenteteknek meg se fordult a fejében, hogy mi lehet Bellával. Mit csinál? Bulizik? Csajozik? – gúnyolódott, mire sötéten csak ennyit feleltem:

- Meghalt.

- Óóó… mi történt?

- Hogy érted, hogy eltűnt? Én úgy tudom, hogy öngyilkos lett és levetette magát a szikláról. Azt hittük, hogy meghalt, Edward emiatt ölette meg magát.

- Igazán romantikus mese… Bella valóban leugrott egy szikláról, néhány hónappal az eltűnése előtt. De nem azért, mert meg akarta magát ölni.

- Hát?

- Sport. Szórakozás. Adrenalin. Ismerős?

- Nem… az nem lehet – nyögtem. Edward egy tévhit miatt dobta volna el a létét? Az én hibámból?!

- De. Egyike volt azon őrültségeknek, amiket művelt. Motorozni jártunk, meg ilyenek. Úgy volt, hogy megvár a vízbe ugrálással, de tévedtem. Éppen Victoriát üldöztem, amikor leugrott. Azt hittem, hogy későn érkeztem, de még élt… lélegzett. És irtózatosan örültem.

- Te jó ég… Victoria?

- Most min lepődtök meg? Gondoljátok, hogy magától égett le a házuk? A vörös hajú nő tette, hogy pontosan miért, azt Bella nem árulta el. És amíg, egy hétig a kórházban feküdt, valahogy nem került szóba. Aztán egy nap, reggel elment és későn érkezett meg, zaklatott volt. Másnap reggel csak egy levelet hagyott, hogy lelépett Cullennel. Charlie még aznap szívinfarktust kapott, de szerencsére túlélte. Viszonylag jól van. A sírfelirat az én ötletem volt. Ha nem szeretett volna titeket annyira, mint amennyire, még azok után is, hogy magára hagytátok összetört szívvel… Akkor még mindig élne!

Igaza volt. A bűntudatom lángra gyúlt, és elemésztett… kár, hogy megölni nem tudott… Mert halhatatlan voltam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés