(Bella szemszöge)

Egy ideig még feküdtem az ágyon összezavarodva. Nem értettem, hogy Edward és Alice miért titkolóznának. Persze, az egyik, hiszékenyebb felem még mindig győzködte a másik, gyanakvóbb felemet, hogy ne gyártson feleslegesen összeesküvés-elméleteket, de sajnos addig nem tudtam megnyugodni, amíg nem tudtam meg az igazat. Aztán, hogy ne egész nap ezzel foglalkozzak, ránéztem az órára…
Hát, talán már Jacob is ébren van, szóval felhívom – döntöttem el.
Mire ténylegesen végiggondoltam ezt, a telefon máris a kezemben volt és tárcsázni kezdtem.
- Hallo! – Ez nem Jacob hangja volt.
- Öhm… Szia, Billy! Bella vagyok, Jacob ott van?
- Tulajdonképpen, most még alszik – mondta, de aztán hallottam valami beszélgetésre utaló háttérzajt, majd egy olyasfajta hangot, mint amikor a cukrospapírral zörögnek, aztán…
- Szia, Bella! – Na, ez határozottam Jake hangja.
- Szia! – Egy darabig csönd uralkodott közöttünk, mert sajnos hiába terveztem el, hogy felhívom, a mondandómat nem gondoltam át, ő pedig gondolom, várta, hogy megszólaljak.
- Tudod, nem gondoltam volna, hogy egyáltalán beszélünk még… - törte meg a csendet, kissé tétova hanggal.
- Miért ne beszéltünk volna? – kérdeztem, bár tudtam, hogy teljességgel butaság, hiszen csak egy hajszál választott el attól, hogy ne beszéljek vele azelőtt, mielőtt elmegyek.
- Hát, tudod… Cullenék meg minden… - Tudja, igen, persze, hogy tudja, hogy visszajöttek.
- Nos, igen, de az egy dolog. Viszont te a barátom vagy, szóval… - Tulajdonképpen magam sem tudtam, hogy megígérhetem-e Jacobnak azt, amit szerettem volna, mert lehet, hogy nem tudtam volna betartani. – esetleg találkozhatnánk is – böktem ki mégis, hiszen eszembe jutott legutóbbi beszélgetésünk: - Oh, hát, akkor... remélem, hogy még találkozunk.
- Miért ne találkoznánk?
- Áh, semmi. Persze, hogy találkozunk.
Igen, akkor valószínűleg megérezte, hogy nem biztos, hogy látjuk egymást többet, de én pont erre a megérzésre akarok rácáfolni.
- Találkozni? – lepődött meg. – Biztos, hogy jó ötlet? Persze, szeretnék veled találkozni, nem erről van szó, csak…
- Igen, jó lenne veled találkozni – szakítottam félbe, megválaszolva a kérdését. – Legalább még utoljára – tettem hozzá magamban.
- Akkor talán… holnap? – kérdezte.
- Nem lehetne ma?
- Hát, végül is, azt hiszem, lehetséges.
- Tehát, akkor ma elmegyek hozzátok – mondtam kis habozás után. – Mi lenne, ha most indulnék? – jutott eszembe hirtelen. Akkor délután pedig átmehetnék Esméhez.
- Öhm… oké, miért is ne?! – válaszolta.
- Rendben, akkor szia, most leteszem, aztán indulok is néhány percen belül.
- Szia! – köszönt és én már le is raktam a telefont, majd levágtattam a lépcsőn, és szerencsémre Charlie már nem volt a földszinten, biztosan elindult dolgozni, ami azért volt nekem jó, mert így legalább nem kellett magyarázkodnom amiatt, hogy most miért döntöttem mégis úgy, hogy elmegyek Jacobhoz, hiszen ezt javasolta Charlie is. Igazából én sem értettem, hogy miért pont most gondoltam meg magam, hiszen kis híján nem is beszéltem volna vele. Talán az változtatta meg a véleményem, hogy hallottam a hangját. Végül is legutóbb még azt gondoltam, hogy majd mennyit fogunk mi találkozni és Jake feleslegesen aggódik, pedig nem így volt. De most hiába gondolkodom ezen, hiszen inkább arra kéne koncentrálnom, hogy valószínűleg ez lesz az utolsó alkalom, amikor látom Jake-et… Nem túl felemelő gondolat, de sajnos sokszor van úgy az életben, hogy választanunk kell bizonyos utak között. Én választottam egy utat és nem térhetek le folyton róla, abban a hiszemben, hogy ha néha-néha az árkos, bozótos területen megyek, a két út között, akkor is oda jutok, ahova szeretnék, mert még a végén, beleesek valami nagyobb árokba, vagy esetleg valaki más esik bele, de az én hibámból, ezt pedig nem akarom.
Igen, ezt nem akarom és nem is engedhetem. Valakit előbb-utóbb úgyis el kell engednem az életemből és tudom, hogy ha Edward lenne az, akivel nem találkozatnék többet, abba belehalnék. Mikor először elment, akkor is rémes volt, de aztán mikor Denali fele vettem az irányt már élt bennem a remény szikrája, hogy talán minden visszakerül a normális kerékvágásba.
Hah, normális! – felnevettem erre a gondolatra. Az én életem sosem volt igazán normális, hiszen mindig kilógtam a sorból, amióta pedig Forksba jöttem az életem mindennek mondható, csak nem normálisnak. Nos, de ami igaz, az igaz, hogy ha nem jövök ebbe az esős kisvárosba, akkor sosem találkoztam volna Edwarddal, ami szörnyű lett volna. De visszatérve tulajdonképpen az eredeti témára: választanom kell. Illetve pont ez az, hogy én már választottam. Csak az a gond, hogy bár tudom, hogy helyesen döntöttem, mégis hiányozni fognak, akiket majd itt kell hagynom. – Ezekkel a gondolatokkal jutok el Jacobék háza elé, ott pedig gyorsan kiugrok a kocsiból, de mielőtt még bármi mást időm lenne érzékelni, Jake már ott is áll az ajtóban és rám mosolyog, bár mintha ez a mosolya nem lenne túl derűs, mintha valami másfajta érzelem bujkálna mögötte.
Talán az elválás előérzetének keserű gondolata – sóhajtok fel magamban, de a külvilág felé nem mutatok különösebben semmi olyat, amivel Jacob megtudná, hogy mi jár a fejemben.
Szépen, lassan elindulok felé, majd nem is tudom, hogy mi visz rá, de futni kezdek, és csak akkor állok meg – szerencsére elesés nélkül – mikor már Jake előtt vagyok. Hát, mit ne mondjak, kicsit furcsállva nézi az iménti akciómat, de aztán csak ismét elmosolyodik és magához ölel. Most nem fintorodik el úgy, mint a múltkor, persze biztosan nem tudom, hogy érzi-e ismét a „vámpírszagot” rajtam, de nem szeretném firtatni, így inkább csak csöndesen állok. Tulajdonképpen nem csak én állok szótlanul, hanem ő is. Még egyikünk sem mondott egyetlen egy szót sem, és bár örülök, hogy újra látom Jake-et, azért ez a túlzott csönd kezd kicsit feszélyezni, ugyanis nem szeretném, ha az utolsó találkozásunk azzal telne, hogy egész idő alatt az ajtóban állunk és várjuk, hogy a másik megszólaljon.
- Öhm… akkor gyere be – töri meg végre azt a szinte végtelen időre nyúló csendet, mire kissé megkönnyebbülök és bólintok.
Bevezet a szobájába, majd leülünk, és nekem eszembe jut, hogy a legutóbb azt ajánlotta, hogy aludjak itt. Ennek az emléknek a hatására érzem, hogy elvörösödök, de Jake úgy tűnik, nagyon el van foglalva a padló fixírozásával, így nem veszi észre. Talán attól vár magyarázatot valamire? Lehet, hogy nekem is ki kéne próbálnom – gondolkodom el, majd úgy is teszek; valóban lenézek a padlóra, de hiába várok onnan bármilyen megoldást, mert az csak nem jön. Sóhajtok, majd úgy döntök, hogy itt az ideje beszélni kezdenem, azonban mielőtt ezt megtehetném, Jacob megelőz.
- El fogsz menni? – kérdezi halkan, szinte csak úgy magában, de valahogy mégis sikerül meghallanom, viszont erre a lényegre törő kezdetre nem számítottam. Arra gondoltam, hogy majd beszélünk valamiről… bármiről, csak nem erről, hiszen már így se túl könnyű nekem. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy honnan tudja… Várjunk, biztos, hogy Charlie beszélt Billyvel…
Nem tudom, hogy mennyi idő múlva szólalok meg, de miközben beszélek, makacsul a földet pásztázom, bár tudom, hogy mint ahogy eddig se, most se fog kirajzolódni esetleg a megoldás onnan.
- Nézd, én tudom, hogy ez most elég váratlan, mert hidd el, hogy nekem is az, és nem akarlak megbántani, de ez az állapot sokáig nem mehet… - Tudom, érzem, hogy szinte csak össze-vissza hablatyolok és a hangom is kissé megremeg néhol, de nem foglalkozom vele, csak próbálom összeszedni a gondolataimat. Ekkor hirtelen felnézek, nem is tudom, hogy miért, de nem az a legfontosabb, hanem az, hogy látom, amint Jake szája mozog, de nem hallom, hogy mit mond, szóval gondolom, olyan halkan ejtette ki a szavakat.
- Mit mondtál? – kérdezek rá, mire ő is rám emeli a tekintetét, ami szomorúságot tükröz, de van ott benne valami más érzelem is, amit első pillanatban nem tudok beazonosítani, de aztán miután meghallom a hangját, ahogyan válaszol, rájövök mi az.
- Tudtam, hogy ez lesz – mondja és felfedezni vélem a hangjában a dühös csalódottság furcsa keverékét.
És bár, először úgy gondolom, hogy most jobb lenne nem megszólalni, egy pillanattal később, dacára az előző gondolatomnak, mégis beszélni kezdek.
- Honnan tudhattad volna? Honnan? Hiszen én sem tudtam. – Hangom nem volt vádló, egyszerűen csak rákérdeztem.
- Onnan, mert láttam rajtad. Láttam, hogy olyan undorítóan odavagy azért a vérszopóért. – Ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy szinte sütött belőle az utálat. – Aztán, amikor éreztem rajtad legutóbb azt a fertelmes bűzt és… akkor azt gondoltam, hogy Cullenék visszajöttek… végül igazam volt. Mikor elmentél innen, már akkor sejtettem, hogy valószínűleg nem is látlak többet – hajtotta le a fejét. És megértettem, hogy miért mondta azt, hogy „…remélem, hogy még találkozunk.”
- De most itt vagyok – szóltam közbe sután.
- Igen. Igen, most itt vagy. De egy óra múlva, vagy holnap… - keserűen sóhajtott. – Egyáltalán minek kell neked elmenni velük? Hogy te is olyan légy? Tényleg szeretnél kegyetlen gyilkossá válni? – Fájtak a kérdései, hiszen ő is nagyon jól tudta, hogy nem kellene embert ölnöm… Cullenék nem is hagyták volna… viszont láttam Jacobon, hogy voltaképp csak az elkeseredettség beszél belőle, így inkább nem szólaltam meg, ő pedig folytatta. – Elviseltem, hogy olyanokkal vagy, bár igaz, hogy csak egy kis ráhatás miatt. Aztán gondoltam, hogy majd hamarosan megjön az eszed, legalábbis nagyon reméltem. Aztán, amikor végre megszabadultál tőlük, majd hirtelen visszajöttek, te csak úgy simán visszafogadtad őket az életedbe. Még akkor is reménykedtem, de most… most, hogy tudom, hogy el akarsz velük menni.
- Jacob, én…
- Ne, nehogy azt mondd most, hogy sajnálod – vágott a szavamba. – De legalább… a kedvemért – nézett rám könyörgőn. – gondold át még egyszer, kérlek.
- Jake, tudod, hogy…
- Már eldöntötted, igaz? – szólt megint közbe. – Bármit is mondok, mindenképp el fogsz menni, ugye? – Ekkor feláll és a hajába túr.
- Igen, azt hiszem – mondtam néhány perccel később, mikor Jacob valószínűleg már azt hitte, hogy nem is válaszolok.
- Bella, itt most nem hinni kell – fakadt ki. – Itt az életed a tét, szó szerint.
- Kérlek, értsd meg, hogy az érzéseimen nem tudok változtatni.
- Persze, nem tudsz. De, ha te nem tudsz, akkor én hogy tudnék?! – Először értetlenül nézek rá, de aztán eszembe jut, hogy egyszer azt mondta, hogy szeret, és akkor mintha Jacob tudná, hogy már értem mire gondol, csak bólintott.
- De… én… barátok, emlékszel? – kérdeztem végül. Próbáltam az utolsó szalmaszálba kapaszkodni. Bármibe, csak ne kelljen ilyen letörtnek látnom Jacobot.
- Barátok, az addig rendben van, de hiába vagyok a barátod, ha te nemsokára elmész. Egyáltalán mikor?
- Még én sem tudom, csak annyit, mint te: nemsokára. – Úgy érzem, hogy ez a beszélgetés egyre elképzelhetetlenebb, hogy semleges témákra evezzen. Azért egy kísérletet megér. – Nem beszélhetnénk inkább másról? Nem ezt akarom az emlékeimben megőrizni.
- Ahogy óhajtod – válaszolja színpadiasan. – Miről szeretnél beszélni? Mondjuk az időjárásról? – kérdezte kissé gúnyosan. – Úgy látom, hogy a felhőtakaró még holnap is ugyanilyen sötét lesz, valószínűleg eső is várható, talán jövő héten napos idő is előfordul…
- Jake, kérlek, ne csináld ezt velem – mondtam, majd odamentem hozzá és megöleltem. Egy darabig csak állt és hagyta, hogy öleljem, de nem csinált semmit, majd egy lemondó sóhajjal visszaölelt.
- Bella, tudod, hogy fontos vagy számomra – kezdte most már rendes hangon. – Nemcsak barátként és ezt is jól tudod, viszont ne várd el tőlem, hogy lelkesedjek az ötletedért, miszerint felcsapsz vérszívónak.
- A múltkor még nevettünk rajta, amikor eljátszottam – próbáltam meg egy kis mosolyt csalni az arcára.
- Igen – mondta kimérten. – Akkor még nem ment élesben a dolog, de mostanra ez változott. – Ekkor kibújt az ölelésből. – Azt hiszem, hogy mindkettőnknek könnyebb lenne, ha megkímélnénk egymást a felesleges veszekedésektől, szóval…
- Szóval mi? – kérdeztem.
- Semmi… - hárította el a válaszadást, majd elhallgatott és csak néhány másodperc elteltével hallottam meg újra a hangját. – Rendben, akkor, ha tényleg ezt akarod… Bár később már nem tudod visszacsinálni, de a te döntésed. Nem fogok már feleslegesen észérveket felsorakoztatni, próbálni meggyőzni, úgysem ér semmit. És most azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mész.
- Jacob, így nem mehetek el. Szeretném, ha azt mondanád, hogy nem haragszol.
- Nézd, mint már mondtam, nem várhatod el, hogy tapsikoljak örömömben, miközben te egyik pillanatról a másikra megszűnsz ember lenni. – Átgondoltam a hallottakat és csak azután válaszoltam.
- Igazad van, nem várhatom és nem is várom el tőled ezt, de nem akarom, hogy haragudj rám.
- Bella, hát még mindig nem érted?! Nem rád haragszom, egyszerűen nem értek egyet a döntéseddel. De kár is több szót erre vesztegelni. Inkább menj.
- Rendben – mondtam végül. – Szia, Jake – köszöntem, majd már léptem volna ki a szoba ajtaján, de végül még egy pillanatra visszafordultam és végignéztem Jacobon. Fogalmam sincs, mi vett rá erre, talán az, hogy a memóriámba akartam vésni vonásait. Ő nem nézett rám, de most nem foglalkoztam vele. Egy utolsó pillantás, majd egy „Örökre emlékezni fogok rád.” után tényleg kimentem a szobából.
Szerencsére Billyvel nem találkoztam, így nem kellett kitalálnom valami mesét a könnyeim miatt, amik közben folyamatosan potyogtak, míg kiértem a kocsimhoz.
Gyorsan beültem, majd megtöröltem a szemeimet és elindultam haza. Időközben próbáltam megnyugodni. Hát, csak annyit mondhatok, hogy nem sok sikert eredményezett, de végül annyira nem foglalkoztam vele.
Mikor hazaértem, egyből a szobámba mentem és leültem az ágyamra, aztán csak bámultam ki a fejemből, mert nem nagyon tudtam, hogy mivel üssem el az időt addig, amíg nem indulok a Cullen-házba, mert persze az világos volt, hogy ilyen állapotban nem mehetek oda.

(Alice szemszöge)

- Szerintem meg kéne neki mondanod! – akadékoskodtam. Ezt ma már legalább ötször felvetettem neki, de mindig lehurrogott. Pedig, ha nem lenne ilyen önfejű, akkor belátná, hogy igazam van.
- Ezt már megbeszéltük – jelentette ki Edward, miközben közelebb lépett hozzám, otthagyva az éppen előbb kiszipolyozott szarvast; de én ezúttal nem hagytam magam, így újból megszólaltam.
- Pedig igenis el kell mondanod! Hiszen rá is tartozik! Sőt, főleg rá! Az ő válaszától függ az egész!
- Tudom, nagyon jól tudom, de még nem akarom ezt elmondani. Nem, amíg nem vagyok ebben az egészben biztos.
- Biztos?! – ráncoltam össze a szemöldököm. – Hiszen pont azért jöttünk el tegnap megbeszélni, hogy ma pedig vadászhassunk. Azt hittem, hogy tegnap sikerült téged meggyőznöm.
- Nézd, attól, hogy… - kezdte, de én félbeszakítottam.
- Ne kezdd megint! Az a lényeg, hogy el kell mondanod! Ha te nem teszed meg, akkor majd én – mondtam ki, remélve, hátha erre már megtörik.
- Na igen, az elég furán nézne ki, ha te beszélnél az én nevemben.
- Pontosan. Egy ilyen dologról neked kéne beszélned. Tehát, légy olyan jó és ne kényszeríts ilyesmire.
- Tudod, Alice, néha – ami inkább gyakran van – túlságosan szervezkedni akarsz.
- Nem vitatkozom, mert végül is, valamennyire igazad van, de olyan nincs, hogy túlságosan – válaszoltam neki.
- Jó, hát persze – mondta és elmosolyodott.
- Lassan akkor indulhatnánk is – indítványoztam, és Edwardnak sem volt ellenvetése, úgyhogy hamarosan elindultunk hazafelé. Persze Edward úgyis csak addig lesz otthon, amíg Esme látja, hogy hazaértünk, aztán ő már megy is Bellához, ahogy ígérte, és nagyon remélem, hogy elmondja neki, amiről beszéltünk.

(Bella szemszöge)

A percek lassan teltek, de végül csak összekapartam magam és elindultam, és most itt ültünk Esmével Cullenék nappalijában.
- Szóval, mit csináltál ma, Bella? – kérdezte. Hát, erre nem tudtam, hogy mit válaszoljak és egy jó darabig hezitáltam, hogy hogyan, és egyáltalán mit mondjak, végül mégis az igazság mellett döntöttem, mert nem vagyok valami jó hazudozó.
- Elmentem Jacobhoz – suttogtam szemlesütve és vártam, hogy milyen reakció követi a mondatom.
- Nos, ha te így vélted helyesnek, akkor nincs jogom beleszólni. Ez téged és Edwardot jobban érint – felelte, én pedig ekkor felnéztem, és láttam, ahogy Esme rám mosolygott.
- És… - kezdtem tétován. – lehetséges lenne, hogy megpróbáld Edward elől ezt elrejteni? – kérdeztem.
Először csak kérdő pillantást vetett rám, aztán látszott rajta, hogy végig gondolja a dolgokat és végül bólintott.
Hálásan néztem rá, majd el is motyogtam egy „köszönöm”-öt.
- Nos, és mi van ezzel az egész vadászat-dologgal? – kérdeztem, néhány másodperc múlva, emlékezve arra, amiről reggel beszéltünk telefonon. Esme egyből tudta, hogy mire gondoltam, és válaszolt is.
- Én sem tudom, Bella. Tényleg nem. Talán csak félreértettem, vagy az is lehet, hogy tegnap az egyikük kísérte a másikat, ma meg fordítva.
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha erről megkérdezem Edwardot.
- Igen, bizonyára. De biztos, hogy nem akartak rosszat.
- Remélem is, mert… - azonban folytatni már nem tudtam, mert Esme hirtelen felkapta a fejét, én pedig egy ideig értetlenül néztem, majd meghallottam a hátam mögül egy hangot. Milyen ironikus, hogy pont őket emlegettük.
- Szia Bella! - mondta Alice. - Hogy kerülsz te ide? Mármint miért jöttél?
- Oh, tudod csak szerettem volna meglátogatni Esmét, ha már ti - Itt jelentőségteljesen ránéztem Edwardra és a legjobb barátnőmre. - vadászni voltatok. - Remélem, nem vették észre, hogy a "vadászni" szót egy kicsit jobban megnyomtam a kelleténél.
Persze, ez a reményem is szétporladt, amikor Edward felém fordult.
- Bella, azt hiszem, hogy beszélnünk kell a mai és a tegnapi napról...
- Sajnálom, kicsim, véletlen volt – szabadkozott közben Esme. Tehát Edward akkor a gondolataiból tudta meg...
Én egy kis mosolyt küldtem Esme felé, jelezve, hogy nem haragszok rá, majd követtem szerelmemet, aki akkor már a lépcsőn ment felfelé, aztán visszafordult és megvárta, míg mellé érek. Már csak azt remélhettem, hogy Edward arról nem szerzett tudomást, hogy ma elmentem Jake-hez…
Együtt mentünk be a szobájába, majd két lépéssel előrébb lépett és elém állt.
Nem úgy tűnt, hogy tudna a mai La Push-ban tett látogatásomról, így inkább arra próbáltam figyelni, hogy mikor szólal meg.
- Nos... - Felsóhajtott. - Nem is értem, hogy anyám minek mondta el neked a tegnapi dolgot. - Én feszült figyelemmel vártam, hogy végre ténylegesen közölje, mit titkol előlem. - Nézd, hallottam Esme gondolatain keresztül, hogy amikor beszéltetek telefonon, mennyire meglepődtél azon, hogy tegnap vadászat címén elmentünk Alice-szel. – Oh, szóval még csak meg sem próbálja tagadni. Rosszat sejtek. – De...
- Edward, mondd el kérlek, mi ez az egész! – szakítottam félbe. – Nem körülírásra vagy töltelékmondatokra van szükségem. Egyszerűen mondd ki a lényeget.
Bólintott, majd belenézett a szemembe és szólásra nyíltak ajkai...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés