Jacob teljesen nyugodtnak tűnt, mikor belépett a nappaliba, de számomra ez is vészjóslónak hatott, mivel én ismertem őt egyedül annyira, hogy tudjam, kinek tudható be ez az álca. Jacob a La Push-ban leledző falka alfáját, Sam Uley-t utánozta ilyenkor, és én, mint Jake első számú kritikusa, megállapíthatom, hogy egészen beletanult a hidegvérű vezéregyéniség szerepébe, legalábbis mimikailag. De ugyanazt a higgadtságot, amit Sam sugallt, sosem sikerült neki elérnie, így engem most sem tudott átverni.

Az igaz, hogy az utóbbi közel hét évben nem voltam ilyen… zaklatott, és aggodalmaskodó, mint most, de ezt biztosan nem képzeltem be. Mindig is idegesített, ha Jacob feladta saját egyéniségét, hogy az általa embereszménynek tartott Samet majmolja. Majdnem annyira irritált, mint az, ha Renesmeé nevetését használta csengőhangnak. Kiborító…

- Mi az, családi kupaktanács? – kérdezte meglepetten, miközben kezet fogott Emmettel és Jasperrel, mivel velük meg nem találkozott a mai nap folyamán.

- Igen, van pár apróság, amit jó lenne megvitatnunk – felelt Alice könnyed hangnemben. – Rád is vonatkozik, szóval maradj.

- Igenis – szalutált Jake, és helyet foglalt Nessie és Carlisle között. Mindnyájan Jacobot figyeltük, egyetlen szó nélkül, ami néhány kínos másodperc múlva az figyelem középpontjában álló… ülő egyénnek is feltűnt. – Öhm… valami gáz van?

- Nem is egy, de kezdem a… remélhetőleg súlyosabbal – vette át a szót Nessie. Szemei összeszűkültek, és halk, fenyegető hangnemben szólalt meg. Tiszta apja… - Jacob Black, mi a fene ez a csengőhang-mizéria?

- Hoppá – motyogta egyszerre Emmett és Jacob, előbbi kuncogva, utóbbi kínosan feszengve. Alaphelyzetben nagyon szórakoztatott volna a kibontakozó játék, mert bár engem is zavart Jake megszállottsága, ha Nessie leszidta Jacobot, az mindig felejthetetlenül mulatságos élményt nyújtott.

- Az ám, hoppá – morgott lányom. – Jake, vagy azonnal megváltoztatod a csengőhangot, vagy nem fogsz tudni többet beszélni naponta tízszer a La Push-i kispajtásokkal – fenyegetőzött.

- Miért, Nessie, betapasztod Jacob száját? – vihogott fel Emmett, mire Edward fenyegetően felmordult, Jacob gerincén egy pillanatra remegés futott végig, ami az indulat hatására történő átváltozás egyik csalhatatlan előjele volt. Rosalie erélyesen oldalba vágta férjét, Nessie arca pedig bíborvörös színt öltött.

Ó, jaj. Nessie elpirult? Korábban, ha Emmett hasonló célzásokat tett, lányom mindig valami frappáns válasszal kontrázott, és a szintén apjától örökölt fennkölt tekintetet produkálta. Ez a bájos, vörös arcszín teljességgel új jelenség volt számomra. Persze valamit tőlem is örökölnie kellett…

De ez csak nem azt jelenti, hogy… jézusom, Renesmeé belezúgott Jacobba?! Na, ne. Mármint igen, de ne most! Istenkém, miért pont most?! Ki tudja, mivel fog előhozakodni Jacob, és mi volt Alice látomása, erre még bónuszként jöhet a leleplezés vérfarkas módra… ma valahogy semmi nem jön össze.

Ajkamba haraptam, és megkerestem Edward, és Jasper tekintetét is. Jasper derűsnek tűnt, nyilván szórakoztatta őt a körülötte lévők érzelmei, melyhez én is hozzájárultam, Edward pedig úgy festett, mint aki nem tudta, hogy falhoz vágja-e Jacobot, vagy inkább Emmettet tegye egyenlővé a földdel. Éljen a csapatmunka!

- Emmett, elég legyen! – ripakodott rá fiára Esme. Anyai jóindulattal figyelte Nessie-t, aki végre teljesen normális, kissé sápadt színben pompázott, és Jake-et, aki hirtelen nem tudta, hová is nézzen.

- Igen, Emm… fogd be – bólintott Renesmeé szigorúan, ajkait összepréselve. Ennél a reakciónál mindenki tartalmasabbra számított, ismerve lányomat, de most erre hiába vártunk. – Jacob, te pedig kicseréled a csengőhangod. Amilyen hamar csak lehet.

- Oké, Ness – biccentett Jake, aki nem vette észre Nessie nehezen leplezett zavarát, és telefonjával babrált. – És mi a másik ügy? – kérdezte félvállról. Edward ajka gyanúsan felfelé görbült, és nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy kitaláljam: Jacob szerint ennél kínosabb szituáció már úgysem lehet. Hát… legyen igaza!

- Röviden arra lennénk kíváncsiak, miért is fogunk visszamenni Forksba még ezen a héten – hallatszott az epés felelet Alice felől. Nem én voltam az egyetlen, aki felhördült ezen hír hallatán.

Hogyan?! Forksba visszamenni? Még ezen a héten? Megőrültek ezek?!?!

- Alice, miről beszélsz? – kérdezte Rosalie, aki nem kevésbé volt elborzadva, mint én. Csak ő némiképp veszélyesebb, ha valami nem úgy alakul, ahogyan ő tervezi.

- Arról beszél, hogy a látomásában mi szerepeltünk, mi szerint még a héten visszatérünk Forksba, pontosan La Push-ba. De az ok nem derült ki – fejtette ki bővebben a látomást Edward, majd számon kérően fordult Jake felé. – Jacob, esetleg van valami hozzáfűznivalód mindehhez?

Jake úgy nézett ki, mint aki szellemet látott. Rézbarna bőre kicsit mintha világosabb árnyalatot öltött volna, s látszott rajta, hogy minden erejéből igyekszik megőrizni a Sam-féle álcát, teljesen feleslegesen. Bukott ügy.

- Ugyan, Jacob, ne titkolózz. Felesleges – suttogta Edward lágy, gúnyos hangján, melyet tipikusan a ragadozó, vámpír életformára fejlesztett ki. Aki ellen felhasználta eme képességét, az rögtön levette, mekkora bajban van most, és az ellenkezés semmit sem ér, de nálam irányból érte el a hatást. Engem azonnali hatállyal levett a lábamról, elbűvölt ezzel a hangsúllyal, és topázszín szemeivel, melyek mintha csak arra lettek volna kitalálva, hogy szoros béklyóba szorítsák nem dobogó szívem… nem mintha zavart volna, örökké el tudtam volna lebegni ebben a mámorító súlytalanságban…

Jake-re, és másokra persze nem így hatott ez a tulajdonság – még szép, az elég szégyen is lett volna… - de a végeredmény ugyanaz volt, megközelítőleg. Kénytelen volt behódolni Edward akaratának. Hosszú ideig néztek egymással farkasszemet, mi, többiek, pedig hol egyikükre, hol másikjukra pillantottunk, lestük, mi lehet az, amiről Edward tudomást szerez, Jacob pedig féltve őrzött oly hosszú időn keresztül, akár egy pingpongmérkőzés vérszomjas nézői. A jelző még találó is lenne… Edward hirtelen felmordult, és szemeiből sütött az indulat.

- Nos, van még valami, amiről nem tudok? Esetleg Forks egész lakossága vérfarkassá változott, amíg távol voltunk? Na? – mormolta gúnyosan, és láttam összeszorított ökleit, amiből arra következtettem, hogy a baj nagyobb, mint el tudtam volna képzelni.

- Edward, mi történt? – szólaltam meg félve a választól. Óvatosan keze után nyúltam, mely az én hatásomra sem hagyott alább a szorításból.

- Jacob, meséld el – suttogta vészjósló hangon Edward. Jacob feszengve pillantott hol egyikünkre, hol másikunkra, de teljesítette Edward követelését.

- Szóval… tudjátok, hogy a vérfarkasoknál, ha 5 éven keresztül nem találkoznak vámpírral, leáll a… mutáció – kezdett bele Jake meséjébe, majd várakozóan megállt, mintha azt várta volna, hogy ennyiből leessen nekünk a szituáció. Hát hiába. – Én sosem öregszem meg, elvégre mellettetek leszek elvileg örökké, és…

- Ezek után ne legyél olyan biztos benne, kutya – morgott Edward fenyegetően. Elkapott a nosztalgia… pont, mint régen. De utáltam! Jacob elfintorodott, de a szemeiben aggodalmat véltem felfedezni.

- Edward, kérlek, hagyd Jacobot – kelt Jake védelmére Esme, és bíztatóan mosolygott rá.

- Hmm… és… a többiek ugye már nem lehetnének vérfarkasok… - folytatta Jake, de Jasper váratlanul felhördült.

- Lehetnének? Lehetnének?! Hogy érted ezt? Ők még mindig… azok? – Mindenki elkerekedett szemmel bámulta Jacobot, kivéve Edwardot. Szemem sarkából láttam, hogy sötét félmosoly terült el az arcán.

- Hát épp ez az! – tört ki Jacob. – Először azt hittük, csak késik ez az egész, mert jó kapcsolatot ápoltunk veletek. De két évet már csak nem csúszhat! Ráadásul Seth és Jared érezték először, majd a többiek is… idegen vámpírszagot. Mármint annyira nem idegen, mert az biztos, hogy találkoztunk már velük, de nem lehetnek a Cullenek, tehát csak egy lehetőség van…

- A Volturi! – szisszent fel Carlisle. Reflexből rázkódtam meg a feltevés hallatán. Te jó ég, a Volturi! Aro, Marcus, és Caius, a művészetek éjszakai patrónusai… és a többi követek, mint például a kis szadista Jane, ikertestvére, Alec, Felix, akinél Edward senkit sem gyűlöl jobban a világon, Renata, a pajzsom testvérének birtokosa… és Tanya.

Tanya Denali, aki elhagyta családját, csak azért, hogy bosszút állhasson Edwardon, amiért engem választott társának, és nem őt. Aki szimpla féltékenységből saját testvérét, Irinát is megölette a Volturival, és közösködött velük, azért, hogy tönkretegyen bennünket. Ja, úgy bizony… semmi ok a pánikra. Csak úgy érzem, menten megnyílik alattam a föld, ha arra gondolok, hogy Volturi-őrök grasszálnak La Push környékén, minden bizonnyal Caius utasítására, hogy a vérfarkasokat, és bennünket is elintézhessenek… Szívderítő kilátások.

- Ez biztos? – kérdezte Emmett, ezúttal teljesen komolyan. Ő az a fajta ember, aki még kérdésből is tud viccet csinálni.

- Igen. Nyomokat is találtak odahaza – felelt Jacob síri hangon. Nessie önkénytelenül simított végig Jacob karján, mintegy vigasztalóan.

- Akkor azt hiszem, már értem, miért megyünk vissza Forksba – sóhajtott. Láthatóan aggódott Jacob és a többiek miatt, mégis mintha izgatottság szikráját fedeztem volna fel tekintetében. Nem csoda, hiszen még egészen kicsi volt, mikor eljöttünk Forksból. Nem látta „szülővárosát”, a többieket már régóta. Nagyapját meg főleg nem, Charlie-t…

- Hogyan? Megyünk? – szólalt meg Rose éles hangon. – Jacob esetleg. De én biztos nem.

- Rosalie! – ripakodott rá Alice. – Ez a mi ügyünk is! Hiszen miattunk járőröznek a vámpírok arrafelé! Ne légy már ilyen önző!

- Épp ez az! Minket akarnak megtalálni, várják, hogy felbukkanjunk! De így távol vagyunk tőlük, nem bukkanhatnak ránk. A nyomkeresőjük, Demetri meghalt, fuccs a tervüknek. A farkasok nem fejezték be a mutálódást? És? Legyenek hálásak nekünk! Így tovább élhetnek…

- Rose, neked fogalmad sincs, hogy most miről beszélsz – ellenkeztem. – Hogy örülhetnének ennek a vérfarkasok? Hisz az ő Nyomjeleik emberek! Öregednek, minden nappal közelebb vannak a halálhoz! Most még nincs belőle baj, de gondolj bele, milyen lenne, ha 18 év körüli fiúkként a 60 éves szerelmük kellett kéne lenniük… abnormális lenne, és lelepleződne a titok is.

Na, igen, ha valaki meg tudja közelíteni ebből az irányból a dolgokat, az én vagyok. A hideg rázott ki arra a gondolatra, hogy mi lett volna, ha nem tartok ki elhatározásom mellett, és ember maradok. Már majdnem 26 éves lennék, Nessie nélkül, és talán Edward sem lenne mellettem, míg Jacob a Nyomjele után kajtatna, utálva a vámpírokat, engem, és az egész világot…

Edward elmosolyodott eszmefuttatásomon. Most már ő is biztosan örül annak, hogy őrült, mazochista érveit sikerült háttérbe szorítanom annak idején.

- Persze, akkor áldozzuk fel magunkat szegény vérfarkasokért, ó, jaj… - gúnyolódott Rosalie. – Teljesen megőrültetek!

- Rosalie, eszméletlenül önző vagy, tudsz róla? – vetette oda Nessie szikrázó szemekkel.

- Ez így nem fair! Tegye kockára az életét az, aki akarja, de ne kényszerítsetek rá engem is! – kelt ki magából Rose.

- Rosie, egy család vagyunk. Együtt hozunk döntéseket, és együtt veszünk oda, ha úgy alakulna. De ettől szerintem nem kell tartanunk, elvégre az egész Volturi nem lehet ott, néhány őrrel meg elbánunk, ha nem tudnánk békés módszerekkel megoldani a problémát – zengte megnyugtató monológját Carlisle. De Rosalie-t nem sikerült ezzel sem lehiggasztani.

- Úgy érted, szavazunk? – kérdezte kihívóan.

- Pontosan – felelt Alice magabiztosan.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés