Amint kiléptünk az ajtón, egyenesen az erdő sűrűjébe vetettük magunkat.

A futás, mint mindig, most is megnyugtatott. Ilyenkor úgy éreztem minden gondom, bánatom szertefoszlik és csak a pillanatnak, élnék.

Bár most nem volt ugyan semmi feszült gondolatom sem, azért még is jól esett, ahogy a szél borzolta bronz barna színű hajamat.

Nem mentünk túl messzire, csupán 30 percnyire a háztól. Míg vadásztam teljesen kiürítettem elmém és az elejteni kívánt vadra figyeltem.

Nem messze tőlünk, a patak mentén meghallottunk egy szarvas csordát, amint csillapítják szomjukat.

Hangtalanul mögéjük lopóztunk és kiszemeltük áldozatainkat. Én egy hatalmas agancsú bikára vetettem szemet, míg Bella egy nálánál jóval kisebbre.

Szinte már láthatatlanul becserkésztük őket, és miután sikeresen elválasztottuk őket csordájuktól, elkezdtük üldözni ki-ki a sajátját.

Csupán kettőt kellett lépnem már a szarvas mögött álltam és megragadva hatalmasra nőtt agancsát a földre kényszeríttettem.

Vergődött, ahogy csak tudott. Próbált kiszabadulni kezeim börtönéből, de erősen tartottam és egy gyors mozdulattal oldalra fordítottam fejét és nyaki artériájához hajoltam. Beszippantottam, az adrenalintól édes illatát és fogaimat mélyen belemélyesztettem. A forró vér lecsorgott, a szomjúságtól kiszáradt torkomon és azonnali megkönnyebbülés járta át testemet. Nem olyan finom, mint a hegyi oroszlán, de most nem akartunk távol lenni az otthonunktól. Mostanra már szinte mindenki elment a ’ nagy vadászatokra’. Miután végeztem elrejtettem a kiszipolyozott tetemet majd új áldozat után, leskelődtem.
Miután a szomjamat csillapítottam visszamentem arra helyre, ahol Bellával kell majd találkoznunk. A nap már lement. A feketeségben is tökéletesen kivehető alakja már a megbeszélt helyen állt. Oda surrantam mellé, amilyen halkan csak tudtam, és derekát átölelve belesuttogtam a fülébe:

- Hm, bocsáss meg, hogy megvárakoztattalak. - suttogtam miközben ő megfordult ölelésemben és a szemembe nézett.
Szemei már a régi aranybarna fényében csillogtak és egy percre sem akarta elengedni a tekintetemet.
- Megbocsátok. - suttogta közelebb hajolva hozzám.
Azzal hártyavékony ajkát az enyémnek érintette és egy gyors mozdulattal leterített a földre.
Bella hangosan nevetve kerekedett felül és lovagló pózban ereszkedett le, hogy fejünket csak pár milliméter választotta el egymástól.

- De kárpótlást kérek. - mondta ellenállhatatlanul.
- Bármit kérsz, megkapod, rajtam ne múljék. - mondtam. A hangom alig volt több egy sóhajnál, de szemei elárulták, mit gondol.
- Akkor csókolj meg! - kérte.
Fejemet felemelve a földről pirosan duzzadó ajkához érintettem az enyémet és mindkét kezemmel átöleltem.
Miután elváltunk egymástól, felé villantottam csibészes mosolyomat és ülőhelyzetbe tornásztam magunkat.
- Szomjas vagy még? - kérdeztem miközben az egyik hajtincset, helyeztem vissza háta mögé.
- Már jóllaktam. - válaszolta elmosolyodva.

- Rendben.
- Na és te? - kérdezett.
- Már nem. - válaszoltam lágy puszit nyomva arcára. - Csak rád. - vigyorodtam el.
Egy szúrós pillantás után vállamra hajtotta fejét és én akaratlanul is, elkezdtem dúdolni az altató dalát.
- Aludj, drágám! Álmodj szépeket! Te vagy az egyetlen nő, aki valaha is megérintette a szívemet. És az mindig a tiéd lesz. Aludj, egyetlen szerelmem!
Bella felnézett rám. Szemei könnytől csillogtak. Két kezem közé vettem arcát és lágy csókot adtam lecsukódó szemeire, miközben elkezdtem ringatni.
Pár perc néma csend után ismét kinyitotta a szemeit. Meghatottság csillant benne.
- Mikor énekelted nekem ezt utoljára? - kérdezte szipogva.
Jól emlékeztem rá. Arra az utolsó napra, amikor eldúdoltam neki. Általában mindig ezzel altattam el. Nem telt el úgy nap, hogy ne dúdoltam volna el neki az ő altatódalát. Minden éjjel, Charlie tudta nélkül a szobájában töltöttem az éjszakákat és néztem amint az álom magával, ragadja.
Elmosolyodtam az emlékre.
- Szerintem te is pontosan emlékszel rá mikor. - válaszoltam susogva.
- De már nem tudok elaludni rajta. - biggyesztette le alsó ajkát és szomorúan felsóhajtott.

Mintha a szívembe egy tőrt döftek volna bele. Igaz, már nem tud elaludni rajta.
Nagyon fájt nekem is, hogy látnom kell, ahogy szenved, ezért óvatosan álla alá nyúltam és kényszeríttettem, hogy a szemembe nézzen.
- Tudom, hogy bánt. Ezért mardos minden egyes nap a bűntudat. Hogy így kell látnom téged. Nekem csak az a fontos, hogy te boldog légy! Hát nem érted? - kérdeztem szinte már könyörgőn.
- Nem arról van szó, Edward! Én boldog vagyok, mert itt vagy nekem! Mert velem vagy! - emelte rám tekintetét.
- Akkor mi bánt, kedvesem? - kérdeztem és hangom újra ellágyult.
- Csak félek. - mondta ki néhány másodperchabozás után.
- Mitől? - kérdeztem.
- Attól, hogy egyszer valami újra elrontja majd a boldogságunkat! - vallotta be szemeimet fürkészve.
De abban nem láthatott mást, mint szerelmet és bizalmat.
- Senki nem fogja tönkre tenni a boldogságunkat, ezt megígérem! Akár meg is esküszök rá! – mondtam komolyan és megcsókoltam.
Napfelkelte után indultunk vissza a Cullen házhoz. Kéz a kézben léptünk fel a nagy lépcsőfeljáróra.
Miután megígértem Bellának, hogy a boldogságunkat semmi nem teheti tönkre egymás mellett töltöttük a hátralévő pár órát. Néztük a nagy felhőtakaró alatt húzódó csillagokat, melyek emberi szemmel kivehetetlenek lettek volna, de a mi szemünk még a legkisebb változást is érzékeli.
Beléptünk a hatalmas előszobába és meglepődve tapasztaltuk, hogy mindenki a nagy ebédlő asztal körül ült, és fesztelenül beszélgettek. Mi is közelebb mentünk, hogy megtudjuk mi az alkalom.

Nagyrészt csak akkor szoktunk családi kupaktanácsot tartani, ha valami igen nagy gond van.
De sem a gondolatok, sem az arcok nem tükröztek, semmiféle nyugtalanságot, ezért kíváncsian ültünk le mindketten a számunkra fenntartott helyen.
Carlise mint mindig az asztalfő helyén ült, mellette Esme foglalt helyet. Esme mellett pedig Alice ült ragyogóan fényes mosollyal az arcán. Rosalie és Emmett mellettünk ültek, az asztal másik végében pedig Jasper ült egymaga. Nessie és Jacob a földön kuporgott.
Bella, amint meglátta Nessiet a földön ülni oda, intette magához és beleültette az ölébe. Még mindig úgy vigyázott rá, mintha kisbaba lenne. Jacob addig mozdulatlanul, le nem véve szemeit lányomról követte őt.
Nem mondhatnám, hogy tetszettek a kis fantáziálgatásai a lányomról, de el kellett viselnem, még ha legszívesebben megajándékoztam volna egy taslival.
Mindenki kitörő jókedvvel nézett végig rajtam és Bellán, mire kedvesem zavartan belepuszilt Nessie vállába.
Én addig körül néztem az asztal körül ülők fejében, hátha meglátom jókedvük okát.
Megdöbbenésemre, mindenki gondosan rejtegette előlem a gondolatait, így semmit nem tudhattam meg róla mi ez az egész.
A folytonos mosolygások kezdtek nyugtalanná tenni, ezért pár perc néma csend után én törtem meg a csendet.
- Mi ez a nagy jó kedv? - kérdeztem gyanakodva Alicere nézve, aki elfordítva fejét mosolygott, de a gondolataiban az Amerikai himnuszt ismételgette.
- Meglepetés. - vágta oda Rosalie, kinek arcán is apró mosoly játszott.
Igaz, Rosalie csakugyan megváltozott. Már nem volt olyan komor és barátságtalan, de még mindig megvolt az a közönyös, felburjánzó tulajdonsága, amivel az őrületbe tudott másokat kergetni.
- Miféle meglepetés? - kérdezte meghökkenten Bella.
- Nyugodj meg, Bella. Semmi olyan, ami sokba kerül. - nyugtatta Jasper, aki érezte Bella pánikját, de ezt mindenki észre vehette a hangjából.
- Csak egy afféle, köszönetképp. - magyarázta Carlise nyugodtan, miközben ránk mosolygott.
Bella lassan, élesen fújta ki a levegőt és Nessiet kezdte bámulni.
- Tényleg csak egy kis apróság! Még csak nem is költünk rá, kedvesem. - nyugtatta Esme is szeretetteljesen rá mosolyogva.
- De egyáltalán mit köszöntök meg? - értetlenkedett szerelmem.
Én csak felkuncogtam. Nem rajta csupán a reakcióján. Akárhogy is próbáltunk neki ajándékot adni, heves tiltakozásba kezdett, amit azzal magyarázott, hogy nem szereti, ha pénz költenek rá, és hogy neki az is elég, hogy itt vagyunk neki.
- Hogy a családot te tetted igazán boldoggá. - mondta csöndesen Alice.
- Oh.
- Bella! – kezdte Alice, de beléfojtottam a szót.
- Rendben, mikor kapjuk az ajándékot? - kérdeztem és cseppet sem tetszett, hogy elrejtik előlem a gondolataikat.
- Holnap. - válaszolta Alice mosolyogva. - Amint Nessie elkészült vele.

Ezen meglepődtem. Mit készíthet nekünk Nessie? Bella és én is meghökkenve bámultunk egymásra majd lányunkra, aki hamiskásan elmosolyodott, majd pont úgy, mint az édesanyja lesütötte a szemeit.
Körülöttünk mindenki kuncogni kezdett és Emmett gondolatai csak úgy üvöltöttek felém. Sejtettem, hogy pár perc és ellő valami ostoba viccet.
Naná, hogy így lett.
- Pont, mint az anyja. - kuncogott.
Én csak szúrósan néztem rám, de nem figyelt oda rám, folytatta a mondókáját.
- És ha már itt tartunk. Mit örökölt még tőle? - kuncogása hangos hahotával végződött, de ahelyett hogy bárki is elkezdett volna nevetni, csak megforgatták a szemeiket.
- Emmett, miért nem veszed már észre, hogy a vicceid el vannak lőve? - kérdeztem kárörvendően.
- Csak, mert annyira nem foglalkoztok senkivel, csak magatokkal. - morogta az orra alatt.
- Emmett, Emmett… - sóhajtottam.
- És mit fogunk ma csinálni? - kérdezte pár másodperc szünet után gyerekes izgalommal a szemében.
- Én ma nem dolgozom. - jelentette ki Carlise.
Nem lepődtem meg rajta. Mikor befelé jöttünk éppen ezt hajtogatta magában.
- Mi úgy gondoltuk, elmegyünk és befejezzük az ajándékotokat. - váltott jelentőség teljes pillantást kislányunkra Alice.
- Oké. - sóhajtott Bella és Jacobra nézett.
- Mit szólnál egy kis motorozáshoz, Jake? - kérdezte csillogó szemekkel.
Jacob még mindig Renesmeet bámulta, de Bella hangjára rákapta tekintetét és hatalmas vigyor terült szét arcán.
Már értem miért szerette annyira Bella őt. Ha vele volt nem csak jobb kedve lett, hanem úgy érezte, mintha egy családtagjával lenne. Szerette őt. De nem úgy, mint engem. Jacob sok tekintetben más volt, nemcsak emberi. Bella így fogalmazta meg Jacob iránt érzett érzéseit: ’ Jacob, olyan nekem, mint a nap, ha süt, akkor boldog vagyok, de ha egy rossz felhő eltakarja előlem, mintha a lelkem ködbe borult volna.’ Soha nem értettem meg igazán, amit érzett Jacob iránt, de már kezdtem elfogadni.
- Még szép! - vágta rá és felpattant ültéből.
Már nem bántam, ha Jacob Black és Bella együtt motorozik. Már csak azért is, mert tudom, már nem eshet baja, másrészt kedveltem már annyira Jacobot, hogy bízzak benne.
- Oké, én veletek megyek. - állt fel Emmet is és Bella mellé lépett.
Jacob szája fülig ért és Emmettel az oldalán kiviharzottak az ajtón. Bella is feltápászkodott és Nessie-nek adott egy puszit a homlokára, majd hozzám lépett.
Átöleltem a derekát és oda húztam magamhoz egy csókra.
Miután nagy nehezen elengedtem, Alice és Rosalie Nessiet magukkal ráncigálva elmentek az erdőbe, azzal az indokkal, hogy ’ ott nem lessük meg az ajándékunkat ’.
Carlise és Esme néhány perc múlva vonultak el a szobájukba, hogy egy kicsit kettesben legyenek.
Csupán én és Jasper maradtunk az ebédlő asztalnál.
Egy percig némán meredtünk a sötét színű, régi vágású asztallapra, amikor Jaspernek érdekes gondolatai támadtak.
Mindketten felálltunk és a nappaliban lévő kis asztalkához ültünk le. Egymásra vigyorogtunk és elkezdtünk játszani.
Elég érdekesen festhettünk, mivel egyikünk sem mozdult, csak mereven a sakktáblát bámultuk és szinte gondolatban játszottunk. Amikor Jasper gondolatai, elárulták, mit akar lépni, megelőztem, és mielőtt megtehette volna a lépését már ki is esett egy bábuja, míg az én bábuim mindegyike állt még.
Ez így ment nagyjából 3 óra hosszat, amikor Jasper sóhajtva feladta a játszmát.
Ezután nem tudtunk mit csinálni. Ezért leültünk a Tv elé és mereven bámultuk a képernyőt.
Csupán 20 percet ültünk ott a Tv-t bámulva, mikor gondoltam egyet és felálltam a kanapéról.
- Mit szólnál egy sétához, Jasper? - kérdeztem.
- Benne vagyok. - válaszolta, azzal felállt a kanapéról ő is.
Nem vesződtünk azzal, hogy szólunk Carlise-éknak. Hadd legyenek kettesben egy kicsit.
Kimentünk a friss levegőre és én rögtön megéreztem azt az illatot, ami nekem kellett.
- Menjünk erre. - intettem a fejemmel a ház mellett lévő ösvényre.
Jasper koncentrált pár pillanatig, aztán kurtán bólintott.
- De ugye nem akarod kilesni, hogy mit készítenek nektek, ugye? - kérdezte kétkedve.
- Dehogy, meg sem fordult a fejemben. - válaszoltam őszintén meglepődve. - De ha már említetted… - kezdtem volna, de egy hang elnyomta a mondandómat.
Meghallottam az ősrégi motor zúgását és pár méterre meg is láttam, amint Bella és Emmett száguld végig az úton. Jacob mögöttük loholt, mint egy kifulladt kölyökkutya, aki most futotta le élete első körét.
Elnevettem magam.
Eközben Emmett jól kiszámított farolással megállt előttem és kajánul vigyorogva ezt mondta:
- Te ez állati volt! Ki kell próbálnod, öcsi!  mondta vigyorogva, de oda se figyeltem rá, mert közben Jacob is beért. Szájából szó szerint lógott a nyelve és nagyokat lélegezve kapkodott levegő után.
Bella leszállt a motorról és egyenesen a karjaimba omlott. Szorosan öleltem és szívtam be illatát, miközben ő is ezt tette.
Közben Jacob is megnyugodott és kaján vigyorral az arcán elballagott a lépcsőig és lehuppant rá.
Emmet, mint aki szintén elfáradt követte őt és leheveredett mellé.
Már épp fordultam volna meg, hogy valami szúrós megjegyzést tegyek Jacobnak, amiért farkas létére ennyire kifáradt, de egy sürgető hang a fejemben, arra késztetett nézzek a fák irányába.
Bár ne tettem volna. A fák közül Alice és Nessie lépett ki. Előbbi arca csupa aggodalmat tükrözött, de a gondolatait nem engedte megmutatni.
Nessievel kézen fogva futottak a ház felé és amint oda értek Jasper szerelme mellé sietett és kérte mondja el mi a baj, de az nem mondott semmit, csak engem nézve, berohant a házba.
Mindenki egyszerre mozdult. Jacob Nessiehez szaladt és követett minket a házba.
Bent Alice karba font kézzel és aggódó arccal várt bennünket.
Nem szólt semmit, csak némán nézett maga elé. Meg akartam tudni mire gondol, de elméjét teljesen kiürítette. Miután mindenki ott volt engedett valamelyest a testtartása. Jasper rögtön melléje lépett, hogy megtudja mi történt, de ő csak mereven bámult rám.
Nem értettem mi a gond, már épp meg akartam kérdezni, amikor megszólalt:
- Carlise, Esme? Lejönnétek egy pillanatra? - kérdezte fakó hangon.
Még pislogni sem volt időnk Carlise és Esme villám gyorsan Alice mellett termett és mikor meglátták arcát, ők is elkezdtek aggódni.
Esme átölelte Alice vállát és szinte már sürgetve kérdezte:
- Mi történt, kedvesem? Mit láttál? - kérdezte anyai aggodalommal hangjában.
Én már tudtam. Amint Carlise a szobában volt elkezdte levetíteni nekem látomását. Megdermedtem álltomban.
Döbbenten néztem végig a látomást, és miután befejezte, Carlise felé fordult és így szólt:
- Volt egy látomásom. - kezdte…          

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés