„Az eső óriási cseppekben hullott, mint egy hatalmas vásznon összefojt sok ezer szín, úgy nézett ki a táj. Rohantam, ahogy csak bírtam, nem akartam, hogy megtaláljanak, nem akartam, hogy visszavigyenek…”

Pár éve fedeztem fel, hogy más vagyok, mint a korombeliek. Először fittyet hányva az egészre azzal hitegettem magam, hogy csak sima, egyszerű megérzések, vagy furcsa álmok. De az idő elteltével egyre gyakoribbak lettek az álmok, vagy ahogy én nevezem őket: „látomások”. Ezeket a víziókat, furcsa képzeteket többnek hittem, mint egyszerű fantázia szülemények: Megpillanthatom a jövőt, ami néha elég képlékeny.

Sokan őrültnek hittek, amikor említést tettem ezekről az eseményekről. Páran szélhámosnak tartottak és az emberek többsége ösztönösen taszított magától. Kirekesztettnek éreztem magam, senki sem értett meg.

A probléma egyre jobban súlyosbodott, míg, szüleim közös elhatározása alapján, bezártak egy helyi elmegyógyintézetbe. Innentől kezdve már nem voltam a lányuk. Nem léteztem számukra. Egy senki voltam, és az intézet vált az otthonommá.

Az épület egy eldugott erdő közepén állt, több évtizede. Áramos kerítés vette körül. A falai kívül és belül egyaránt lehangolóan egyszínű fakó szürkék voltak. Az ember első ránézésre frászt kap az otthonosnak igazán nem mondható intézménytől. Az első perctől fogva, amint betettem a lábam oda, tudtam innen minél hamarabb el kell menekülnöm. Az emberek, mint valami kísérletre szánt állatok voltak bezárva hófehér szobákba. Az apró helyiségekben csak egy ágy volt és egy ablak. Az ágy bőrből készült és erős szíjak csatlakoztak hozzá, négy oldalról. Kirázott a hideg, amikor belegondoltam: azok azért vannak, hogy egy embert… egy érző lényt sanyargassanak. Egy ilyen szoba volt az én lakhelyem is, hosszú hónapokon keresztül. Az éjszakáim, hála a szíjaknak, álmatlanok voltak és kimerítőek. Hiába voltam fáradt, álom mégsem jött szememre. Holdfényes, hűvös éjszakákon sokszor láttam Őt. Látomásaimban: egy szomorú szempár bámult rám, szinte könyörögve. Haja csapzott és rakoncátlan. Mint a méz oly szőke. Bőre bársonyos és hófehéren világít a környezete zord háttere mögül. Egy apró kávézóba toppan be, keresve valamit. Majd megpillant engem, s én mélyen nézem őt. Mindig így végződtek a víziók. A történet végét sosem tudhattam meg. Vajon az a fiú tőlem kér segítséget? Vagy csak menekül valami elől és fél? Úgy érzetem, muszáj lesz kiderítenem. Ha mégis bajban van, és nekem kell segítenem, egy percet sem késlekedhetek. Akkor már biztosan tudtam, több felesleges időt nem vesztegethetek el a semmiért, útnak kell indulnom!

Aznap éjjel az eső szemerkélt, a tájat sűrű köd borította, takarta be védelmezően. Lehunytam szemeimet és vakmerően eljátszadoztam a gondolattal: vajon milyen lehetne vele találkozni, álmaim szomorú szereplőjével? Elmélkedésem mélypontját egy éles, nyikorgó hang törte meg.

Az ajtó lassan kinyílt és a félhomályban egy alak tűnt fel. Felemeltem a fejem, de az erőtlenül visszazuhant. Végtagjaim zsibbadtak voltak és képtelen voltam megmozdítani őket - túl szorosan kötöztek az ágyhoz. Az idegen léptei határozottak és gyorsak voltak. Egy pillanat alatt mellettem termett s már csak arra eszméltem fel, hogy nem szorítanak a szíjak. Sötétség uralta a szobát, nem láttam a hozzám közeledő alak arcát.

Erőtlenül felnyögtem majd, karjaimra támaszkodva felültem. Még mindig nem tudtam tisztán kivenni, ki is van ott, de alakjából rögtön rájöttem egy férfi áll velem szemben. Túl kevés volt a fény ahhoz, hogy lássam, de éreztem, engem bámul. Szótlan volt s mozdulataiból ítélve nagyon feszült.  Halkan a nevemen szólított, szinte nem is érthetően sziszegett fogait szorosra zárva. Mintha erősen küzdene valami ellen, fékezni próbálná magát.

Közelebb hajolt, de arcát nem fedte fel előttem, még akkor sem. Suttogva szólt hozzám, hangja bársonyos volt és babonázó. Beleborzongtam a lágy hanglejtésű szavakba, amik szinte simogatni kezdték lelkem.

- Kibírhatatlan ez a szomjúság. Tudod kedves Alice? - gyengéden végigcirógatta a nyakamat.

Mikor már nem hatott rám, finoman csengő, de mégis érces hangja eszméltem rá, valójában mit is mondott. Hirtelen összerezzentem és félelem járta át testem.

Jéghideg ujjai vállamra vándoroltak. Felhúzott magához és közelebb lépett. Szemei a halvány holdfényben vérvörösen izzottak, arcán egy hatalmas heg éktelenkedett. Rémülten körbenéztem. Szívem hevesen vert, megbénított a félelem. Lábaim öreg fagyökerekként szorosan a földhöz tapadtak. Egész testem megremegett, amikor erős karjai megszorították törékeny testem. Ölbe vett és rohanni kezdett. A folyosó csíkokká olvadt össze, szemem képtelen volt követni, a villámgyors vágta közben, a tárgyak, falak vonásait, színeit.

Torkom teljesen kiszáradt képtelen voltam sikítani, pedig belül üvöltöttem. Karjaimat ösztönösen összefontam nyaka körül, fejemet mellkasához szorítottam. Szinte észre sem vettem, de már rég elhagytuk az épületet. Az intézetet körülölelő erdő felé loholt, még mindig észveszejtő irammal. Gyors közlekedésétől a rosszullét kerülgetett, forgott velem a világ és émelyegtem.

Egészen egy leégett házig rohant, majd hirtelen megtorpant. Halk, morgó hangot hallatott és letett, a számomra biztonságot jelentő talajra. Mindkét karomat szorosan fogta, nehogy el tudjak menekülni. Továbbra is morgott fenyegetően, de valószínűleg észrevette, mennyire megrémültem, s kissé enyhített szorításán. Egy pillanatra elengedetett majd egyik kezével átkarolta derekamat, a másikkal pedig a kulcscsontomat cirógatta. Levegő után kapkodtam és próbáltam eltaszítani magamtól, de inkább az ellenkezőjét értem el.

Éreztem leheletét a bőrömön, ahogy nyakamat kóstolgatta. Szinte megperzselt ajkaival pedig egész teste hideg volt, akár a jég. Erősen belemarkolt a hajamba és elfordította fejem. Ereimben vadul lüktetett a vér, aminek látványától mosolyra görbült a szája. Apró csókot lehelt a nyakamra majd vadul belém mart. Éles fogaival marcangolta bőrömet minél több nedűt kifacsarva testemből. A fájdalom átjárta minden porcikámat. Sikítani próbáltam, de a torkom ahhoz túlszáraz volt. Halk, rekedtes hangon kérleltem: hagyjon békén, eresszen végre el. Hosszú percekig éreztem még szorítását, kínzó harapását, majd hirtelen elsötétült körülöttem a világ.

Lassan felébredtem és kinyitottam a szemem. Halk madárcsicsergés hallatszott a távolból. Sűrű köd borította a tájat, nem lehetett tudni vajon milyen napszak van.

A körülöttem lévő talaj nyirkos volt, a fűszálakon apró harmatcseppek csillogtak. Néhány öreg tölgyfa és fenyő hatalmas ága takarták el a kilátást. Szürke esőfelhők gyülekeztek az égen. Úgy éreztem, a körülöttem lévő táj el akar rejteni engem a világ elől. A szél hirtelen feltámadt és baljóslóan felkavarta a leveleket körülöttem. Ösztönösen összeszorítottam a szemhéjamat és prüszköltem. Megpróbáltam felülni, de először erőtlenül visszahuppantam a fűbe. Karjaimra támaszkodva feltornáztam magam és körbenéztem. Az élet egyetlen apró jelét sem fedeztem fel az erdőben. Mintha megállt volna az idő.

Egy festményszerű kép rajzolódott ki előttem apránként, ahogy a szemem megszokta a ködöt. Párszor megdörzsöltem, hátha többet látok, de mindhiába. Éles fájdalom nyilallt a nyakamba mikor az égre tekintettem. Kezemet rögtön odaszorítottam, hátha enyhül a fájdalom. De inkább csak erősödött. Fáradtan felnyögtem, és gyengéd mozdulatokkal dörzsölgettem a bőrömet, csillapítva az égető érzést. Térdeimet szorosan a mellkasomhoz húztam és ráhajtottam a fejem.

Apróbb zúzódásokat fedeztem fel a lábaimon, és néhány horzsolást is. Nem tudtam mire vélni sérüléseimet, csak találgattam, vajon mi is történhetett, de akkor, szinte semmilyen reálisnak való elképzelés nem jutott eszembe. Óvatos mozdulatokkal nyújtóztattam ki elzsibbadt végtagjaimat és jobban szemügyre vettem a testemet eltakaró piszkos szövetet. A ruhámon valami furcsa, ragacsos folt éktelenkedett. Ujjammal maszatolni kezdtem az ismeretlen „pecsétet”. Frissnek tűnt, még nem száradhatott meg. Ahhoz túl képlékeny volt még. Ajkamhoz emeltem a kezem, és amint megéreztem a rajta lévő nedv illatát, egyből tudtam mi is az a rejtélyes folt.

Vér. Kétség kívül vér volt a ruhámon.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés