Szépen lassan kezdtem megszokni, hogy délelőttönként kettesben vagyunk Leóval, és habár a család történetét többet nem meséltem el neki, nem túlzás azt állítanom, hogy jól megvoltunk. Időnként Esme és Alice, sőt néha Jazz is meglátogatott minket, de ketten is jól szórakoztunk. Persze mindig nagyon vártam, hogy Edward hazaérjen, és teljes legyen a család. A legjobban pedig a hétvégéket kedveltem, amikor megtehettük, hogy egyetlen pillanatra se váljunk el
egymástól. A hetek gyorsan követték egymást, és az életünkben kezdett valamiféle rendszer kialakulni. Szerdánként Esme vigyázott Leóra - végre ő sem félt vele egyedül maradni -, és én Alice-szel töltöttem ezt az egy-két órát.
Vásárolgattunk, autókáztunk vagy sürgősségi vadászatra mentünk. Eleinte volt emiatt egy kis bűntudatom, de Esme megnyugtatott.
- Fogd fel úgy, hogy ilyenkor ellopom tőled Leót. Kötelességed megengedni a nagymamának, hogy egy rövid ideig vigyázhasson erre a kis tündérre - győzködött.
Így aztán igyekeztem élvezni a kis szabadságokat, bár valójában nem volt rájuk szükségem, hiszen fáradhatatlan voltam, és a fiam gondozása amúgy is a kedvenc elfoglaltságom volt.
Minden héten volt egy másik szabadnapom is, melyet bevallom, jobban élveztem, és nem kellett hosszan könyörögni nekem a beiktatásáért. Szombaton, a délutáni etetés után Leo ideiglenesen átköltözött a nagy Cullen-házba, és egész éjjel ott maradt. Vasárnap kora reggel, amint felkelt, hazavittük. Addig azonban egy hosszú estét töltöttünk el Edwarddal, kiélvezve minden pillanatát az előnynek, hogy nem kell alvásra pazarolnunk az időt.
Azt hiszem, ezért lett a kedvenc napom a vasárnap. Az előző éjszakát mindig kettesben töltöttük Edwarddal, és így vasárnap még jobban tudtunk a fiunkra koncentrálni, aki kis túlzással minden percre tartogatott egy meglepetést.

Ahogy Leo nőtt, egyre több különleges vámpír-tulajdonságára derült fény. Ezek persze engem cseppet sem zavartak, mindössze az okozott némi problémát, hogy Charlie elől elrejtsük őket. Leo különösen okos kisbaba volt, elfogultság nélkül is, de egyelőre túl kicsi ahhoz, hogy a fajtánk titoktartását meg tudja érteni. Így nagyon kellett figyelnünk, ha apám látogatóba érkezett. Más emberekkel nem is nagyon találkoztunk, sétálni is inkább az udvara vittem, mint a városba, és anyámék hiába ígérgettek, sosem tudtak eljönni látogatóba. De azt hiszem, ez rendben volt. Szerettem, amikor sütött a nap, olyankor folyton az udvaron voltam Leóval. Gyönyörű volt a napsütésben. Nem ragyogott úgy, mint mi, az ő bőre sokkal halványabban, de ettől még varázslatosabban csillogott. Ez volt a legegyszerűbben elrejthető különlegessége.
A renget áttanulmányozott babakönyv szerint a fiúk később kezdenek járni, beszélni, mint a lányok. Leóra ez nem volt igaz, ő az átlagosnál előbb csinált mindent, és ha nem figyeltünk volna eléggé az étrendjére, akkor valószínűleg sokkal gyorsabban is nőtt volna. De Carlisle hetente megmérte, és kijelölte a tápszer és a vér helyes arányát.
Alig volt három hónapos, amikor az első kis foga kijött. Gyermekfog volt, de nem voltam benne biztos, hogy egészen emberi... Mindenesetre gondosan feljegyeztem a babanaplóba az első kis hófehér, éles fogacska felbukkanását. Sajnos, ami a fogak növését illette semmiben sem különbözött a többi gyerektől, azaz nyűgösebb volt ilyenkor. Edward minden héten újfajta rágókát vett neki, legalább egy tucatnyi volt már. Az éppen használaton kívülit a mélyhűtőben tároltuk,
mert úgy használtak igazán.

Éppen hét hónapos volt, amikor mászni kezdett - Esme szerint igen korán. Tapasztalat hiányában ezt nem tudhattam, de abban egészen biztos lehettem, hogy Leo ebben cseppet sem hétköznapi. Hétfő délután volt, Edward éppen a hálószobában öltözött át, mert a főnöke leöntötte őt a kávéjával. Leo előtte egész hétvégén nyűgösködött, ha a járókába tettük, de még akkor is, ha az ölünkbe fogtuk. Edward és Jasper képességeikkel összefogva is csak annyira jöttek rá, hogy próbálkozik valamivel, valamilyen cél elérése érdekében ragaszkodik a padlóhoz. Jazz viccesen meg is jegyezte, hogy talán futni szeretne, de nem vettük komolyan, elvégre még kúszni sem kúszott igazán.
Mivel nem tudtuk mit szeretne, mindössze annyit tehettünk, hogy valahányszor elaludt kiporszívóztuk az egész házat, hogy elég nagy tisztaság legyen, ha már egyszer Leo mindenáron a földön akar csúszni-mászni. A tisztaságmániánkat már Alice is kiborítónak találta, de Edwarddal túlságosan féltettük Leót.
Hétfő délelőtt Leo vonzalma a nappali parkettája iránt töretlen maradt, én pedig csak ültem a kanapén és figyeltem, ahogy próbál előre haladni. Igazán aranyos volt, és komoly kísértést jelentett a polcon álló videokamera, de tudtam, hogy az előző nap készített három perc hosszúságú felvétel bőven elég erről az új hobbiról.
Mikor Edward hazaért, és rögtön elindult átöltözni, gyorsan én is felszaladtam az emeletre, egy másik harisnyáért Leónak, mert a jelenlegi már lyukadni kezdett az egész délelőttös munkájától. Nem féltem őt arra a fél percre magára hagyni, a hosszú megfigyelésemből tudtam, hogy ennyi idő alatt legfeljebb tíz centiméterrel tud arrébb kúszni, és amikor elindultam fél méterre volt tőle a legközelebbi tárgy.

Amikor leértem a lépcsőn kezemben az új harisnyával, annyira megijedtem, hogy egy hang sem jött ki a torkomon. Első pillantásra úgy tűnt, hogy Leo eltűnt a nappaliból, és ez természetesen megijesztett. Aztán megnyugodtam, de ugyanakkor egy másfajta rémület is eluralkodott rajtam, amikor észrevettem, hogy a fiam mégiscsak a szobában van. Vagy pontosabban éppen visszaérkezett oda, az irány alapján a konyhából. Földbegyökerezett lábbal bámultam, ahogy
Leo egy olimpiai bajnok futó gyorsaságával járja be a házat - négykézláb, mindössze hét hónaposan. Vámpír lévén nekem nem okozott gondot, hogy kövessem őt a tekintetemmel, de nem voltam benne biztos, hogy Charlie is ilyen élesen látná őt. Én viszont a kis arcára kiülő boldog mosolyt is jól láttam, amilt céljának elérése okozott. Gondolatban szólongattam Edwardot, mert nem akartam Leót megzavarni. Szerencsére éppen hallhatóak voltak a gondolataim, így Edward
néhány másodperc múlva halkan mögém lépett, és hasonló döbbenettel figyelte a száguldozó fiunkat. Végül a kamerához osont, hogy rögzítse a nagy pillanatot, habár nem tudom mennyire volt jó ötlet bizonyítékot készíteni arról, hogy nem vagyunk emberek. De abban a pillanatban csak tátott szájjal bámultam Leót.
- Elképesztő, nem? - suttogta Edward. Kábán bólintottam.
Öt perccel később aztán megállítottam a produkciót, hogy végre kicseréljem az időközben teljesen kilyukadt harisnyát. Amint letettem Leót, újra mászkálni kezdett, én pedig alig bírtam magam túltenni az eseten.
- Holnap hazafelé vegyél pár harisnyát Leónak - mondta Edwardnak fürdetés közben. - Csak ma kettőt tett tönkre, és már csak négy maradt...
- Szereti a sebességet - vigyorgott Edward, és nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, milyen büszke a fiára.

Kedden át kellett vinnem Leót a nagy Cullen-házba, hogy a többiek is megcsodálhassák a kis mászóbajnokot. Emmett három nappal később érkezett meg, mert nem elégedett meg az e-mailben kapott videókkal, élőben akarta látni unokaöccse legújabb attrakcióját. Em egyébként havonta beugrott Forksba, két-három napra, és Rose minden második alkalommal vele tartott.
Hiába látta a videókat, ő is megdöbbent, amikor meglátta, hogy Leo valóban ilyen gyorsan mászik. Arcára hatalmas vigyor ült ki, és az ünnepélyes üdvözlő ceremóniájuk után ő maga is térdre ereszkedett, és Leóval együtt járta be a házat.
A méretbeli különbségek ugyan okoztak némi problémát, de Emmett könnyedén megoldotta ezeket néhány szék felborításával, és pár egyéb bútor odébb pöckölésével. Le sem tagadhatta volna, hogy pont úgy élvezi ezt a négykézlábon mászást, mint Leo.
Edward természetesen a nevetéstől gurulva örökítette meg nagydarab testvérét, amint a földön kúszik. De hiába volt ez a látszólagos felhőtlen boldogság, tudtam, hogy Őt is kétségek gyötrik, akárcsak engem. Leónak ez volt az első olyan vámpírtulajdonsága, amit nem tudtuk, hogyan rejthetnénk el. Túlságosan pici volt még, hogy megmagyarázzuk neki, Charlie előtt nem szabad ezt tennie. De nem is rejtegethettük. Arra pedig, hogy apám következő látogatásáig megunja a
mászást, vajmi kevés esélyt láttunk.
- Micsoda száguldás, alig bírlak utolérni - kacagta Emmett, és elkapta Leót.
Ő maga a hátára fordult, és kapálózó unokaöccsét a magasba emelte. Abban a pillanatban nagyon irigyeltem őket. Majd’ száz év volt köztük, mégis egyforma gyermeki örömmel tudtak játszadozni, a kicsik áldott tudatlanságával. Ők nem aggódtak a holnap miatt, nem féltek a lebukástól, csak élvezték az életet... De hát, Edward is és én is egy másik típusba tartoztunk - mi voltunk azok, akik gyötrődtek, és akik biztosították nekik ezt a felhőtlen boldogságot. Leo mosolyáért bármire képesek voltunk.

A szombati napunk még viszonylagos nyugalomban telt el. Emmett és Leo egész nap nem unták meg a négykézlábas fogócskát. Emnek hála Esmének nem kellett porszívóznia, és Alice vásárolhatott. A kemény feladat ugyanis nem csak Leo harisnyáit, de Emmett nadrágjait is próbára tette. Alice öt nadrágot vett bátyjának, a lehető legnagyobb örömmel. Délután aztán telefonált Charlie, és megkérdezte, átugorhatna-e másnap. Először kifogást akartam keresni, de tudtam,
hogy több, mint egy hete nem látta az unokáját, és bizonyára hiányzik neki. Még az is megfordult a fejemben, hogy apám átvette Edward gondolatolvasó tulajdonságát, mert éppen azt fontolgattam, hogy olyankorra hívom, amikor Leo nagy valószínűséggel aludni fog, de ő megelőzött.
- Mikor mehetek? Olyankor szeretnék, amikor nem zavarok, és persze, amikor ébren van…
Így nem sikerült kibúvót találnom.
Edwarddal egész éjjel a nappaliban ülve tanácskoztunk, próbáltunk kitalálni valami használható ötletet, amivel megfékezhetnénk Leót, de semmi nem jutott eszünkbe. Tündéri és kivételesen okos kisbaba volt, de ha nem engednénk neki, hogy másszon, egész biztosan hisztizni kezdene, és erre semmi szükségünk nem volt. Azonban nem volt elfogadható indok erre a sebességre, és arra sem, hogy miért nem jöhetne Charlie.
- Talán meg kéne próbálnunk beszélni Leóval, hogy lassítson… - vetette fel Edward.
- Tudom, hogy ő különleges, és sokkal többet megért, mint egy átlagos gyerek, de mégiscsak egy alig több, mint fél éves kisbaba! Nem hiszem, hogy megértené - ellenkeztem szomorúan.
- Én azért megpróbálom - vont vállat Edward. - Mást úgysem tehetünk, legalább egy kísérletet tegyünk.
Odakint hajnalodni kezdett, és mindössze ez az egy hihetetlen csodát igénylő tervünk volt. De ha az ember vámpír, a csodák nem tűnnek olyan lehetetlennek…

Ahogy egész héten, Leo aznap is rögtön mászni kezdett reggeli után. Edward tízpercenként elkapta, felemelte, és mélyen a szemébe nézve mondogatta neki:
- Nagyon ügyes vagy! De Charlie előtt nem szabad mászni, csak lassan! - szuggerálta.
Leo eleinte oda sem figyel rá, de úgy a negyedik, ötödik alkalommal már érdeklődve hallgatta apját. Épp csak attól féltem, hogy nem érti. Amiben persze semmi meglepő nem lett volna, elvégre hét hónapos volt! A délutáni alvás igen rövidre sikerült, arra gyanakodtam, hogy talán megint jön a foga… Edward ennek most azonban nagyon örült, mert így apám érkezése előtt kipróbálhatott egy újabb módszert. Elővett egy fotót Charlie-ról, és ennek segítségével magyarázta Leónak a szabályt. Talán ez az egész az Ő ötlete volt, de azt hiszem, pont annyira meglepődött, mint én, amikor tíz perccel később Leo jelét adta, hogy kapiskálja a helyzetet. Edward éppen Charlie arcára mutatott, és mondani kezdte volna, hogy nem láthatja, ahogy gyorsan mászol, de még mielőtt megszólalt volna, Leo elvigyorodott, és befogta a szemét. Edward az ölébe kapta, és össze-vissza dicsérte. Aztán hagyta, hadd mászkáljon tovább, de természetesen nem akartunk hinni a szemünknek, ezért Edward megpróbálta „letesztelni” őt.
- Leo, jön Charlie! - kiáltotta, mikor Leo visszaért a nappaliba.
Le kellett ülnöm, úgy meglepődtem. Leo valóban nagyon különleges és okos baba volt. Ahogy meghallotta a kiáltást, megtorpant, aztán jóval lassabban folytatta az útját. Gyanítottam, hogy még így gyorsabb egy kicsit egy átlagos babánál, de apámnak ez az apróság már nem fog feltűnni.
Ezúttal én kaptam őt az ölembe.
- Jaj, micsoda ügyes, okos kisfiam van nekem! - gügyögtem, de egy pillanatra elgondolkoztam. Ha ilyen hamar megtanulta ezt, talán azt is pontosan érti, amit mondunk… - Nagyon jól csináltad! El sem hiszem, hogy ilyen ügyes vagy!
- Tapsoljuk meg! - lépett hozzánk Edward, majd Leo és Ő egyszerre kezdek tapsikolni.

Edward most már biztos volt a sikerben, úgyhogy a Charlie érkezéséig hátralevő jó fél órában hagytuk őt szabadon száguldozni. Mi magunk pedig a kanapéra huppanva beszélgettünk. Csak néhány perc után vettem észre, hogy mindketten lehalkítottuk a hangunkat, ha Leo a szobába ért. Máris úgy kezeltük, mint egy nagyobb gyereket, aki érti miről beszélünk.
- Ez bámulatos, és ugyanakkor kissé hátborzongató is - vallotta be Edward, és én csak helyeslően hümmögtem. Egyelőre nem találtam meg a megfelelő kifejezést a helyzetre. - El sem tudom képzelni, hogy vajon mi mindent ért meg már most, és mire lesz képes pár hónapon belül! Azt hiszem, egyedül a korát tudjuk befolyásolni az etetéssel… A külső megjelenését…
- Elég valószínű - nyögtem ki, és a helyzet abszurdságán gondolkoztam. - Ha már most ekkora különbség van a szellemi és a testi fejlődése között, akkor később mi lesz vele? Talán hagynunk kéne úgy fejlődni, ahogy szeretné? Nem lesz túl nagy az eltérés? - kezdtem aggodalmaskodni. - Mi van, ha jövő héten beszélni kezd, ha három évesen egyenleteket old majd meg, és két évvel később kémia zseni lesz?
Edward összeráncolt szemöldökkel gondolkozott egy darabig rémítő felvetéseimen, de aztán arca kisimult, és szorosan magához ölelve kezdett bele a megnyugtatásomba.
- Nem hiszem, hogy ilyesmiről szó lenne. Leo nem előzi le a kortársait - legfeljebb egy kicsit -, hanem sokkal többet hoz ki az adottságaiból. Nem arról van szó, hogy olyan éretten gondolkodik, mint egy két-három éves, csak sokkal fogékonyabb és tanulékonyabb, mint egy átlag féléves. Nagyon egyszerűen be tudom ezt bizonyítani neked: ha valóban olyan lenne, mint egy nagyobb gyerek, akkor már lennének kiforrott, érthető gondolatai. De szó sincs ilyesmiről!
Azok a gondolatkezdemények, amiket felőle hallok, még alig élesebbek, mint a születése után. Ha valamit mégis megértek belőle, azok főleg felvillanó emlékképek… Ő még csak így gondolkozik, és habár sosem tanulmányoztam a csecsemők agyát, de szerintem ez így teljesen normális.

Amikor Charlie csengetett, Edward elszaladt, hogy előkerítse Leót a konyhából, én pedig lassan ajtót nyitottam apámnak.
- Bells, régen találkoztunk! - üdvözölt, és ügyetlenül magához ölelt.
- Szia, Apu! Mi újság? - kérdeztem, miközben igyekeztem úgy viszonozni ölelését, hogy ne érezze meg a testem hidegét, és szoborszerű keménységét.
Válaszul csak legyintett, és gyorsan lekapta a csizmáját. Sejtettem, hogy megint gondok voltak Greggel, az új sráccal az őrsön, aki elhatározta, hogy megváltja a világot. Ehhez azonban csupa olyan módszert talált, ami az őrületbe kergette szegény apámat.
- Na, és hol vannak a fiúk? - érdeklődött, mialatt zavartan beljebb lépdelt.
- Hát, Leo tartogat a számodra egy kis meglepetést - mosolyogtam, mert a fotel mellett álló Edward észrevétlenül jelezte nekem, hogy minden rendben. Leo éppen ebben a pillanatban mászott elő az asztal alól - majdnem teljesen emberi sebességgel. Charlie meglepetten csapta össze a tenyerét, aztán rögtön leguggolt Leóhoz, és ő is dicsérgetni kezdte. Leo Edwardra pillantott, aki büszkén mosolygott, és aprót biccentett fiának.
A dolgok az általánossá vált menetrend szerint mentek tovább - megkínáltam Charlie-t sütivel, leültünk beszélgetni, kérdezgette Edwardot a legújabb autókról -, csak akkor szakadt meg néha a társalgás, amikor apám Leót nézte. Aztán egy órácskával később, amikor Charlie már éppen indulni készült, átjött Carlisle, hogy áthívja magukhoz.
- Emmett, Alice és Jasper is itthon vannak, és arra gondoltunk, csaphatnánk egy nagy családi meccs nézést - invitálta Aput, aki rövid hezitálás után csatlakozott a csapathoz.
Ahogy kilépett az ajtón, Leo kapálózni kezdett a kezemben, míg le nem tettem a földre, ahol aztán újra száguldozni kezdett. Olyan lehetett neki az elmúlt óra, mint Edwardnak az én régi furgonomat vezetni…

Habár Leo hihetetlen tanulékonysága némiképp ijesztőnek tűnt, mégis hatalmas áldás volt. Edwarddal majdnem biztosra vettük, hogy ha ennyi idősen megértette, hogy Charlie előtt mit nem szabad, akkor később ez még könnyebben fog neki menni. Ezek után több reményt láttunk a jövőt illetően. Ugyanakkor komolyan el kellett gondolkoznunk azon, hogy hogyan is neveljük fel Leót. Mi mind felnőttek, vagy majdnem nagykorúak voltunk az átváltozásunk idején, a Cullenek legtöbbje - Carlisle-t, és engem kivéve - hallott ugyan a vámpírokról, de nem hitt bennük, mielőtt maga is azzá nem lett. De mikor ez megtörtént, megértette a helyzetet, és alkalmazkodott hozzá. Leo azonban ha csak félig is, de vámpírnak született. Nem voltam benne biztos, hogy jót tesz egy gyereknek hazugságok hálójában felnőni. Más lehetőségünk azonban nem volt. Amikor egyedül voltunk, nem játszottuk meg magunkat, és Leónak is hagytuk, hogy olyan legyen, amilyen. Emberek, vagyis főleg apám jelenlétében azonban eljátszottuk az átlagos családot. Nem tehettünk mást, Leót is erre kellett tanítanunk.
- Leo vámpír, ezt neki is tudnia kell, ebben kell felnőnie - mondta Carlisle, amikor megosztottuk vele a kételyeinket. - De arra kell tanítanunk, hogy mindenki más előtt egy másik embernek látsszon, hogy embernek látsszon, és úgy tegyen, mintha vámpírok nem léteznének. Még nekünk sem egyszerű ezt folyamatosan játszani, hát még egy kisgyereknek... Együtt megoldjuk, ne féljetek!
Felmerült bennem az ötlet, hogy elköltözzünk, mondjuk Gold Beach-re, a titkos házba, és Leót egy emberektől elzárt területen neveljük fel, hogy szabad lehessen. És majd tíz-tizenöt évesen kezdjük el lassan megtanítani az igazi mivolta elrejtésére. Ám ahogy Edwarddal egy kicsit jobban belegondoltunk ebbe az ötletbe, tudtuk, hogy képtelenek volnánk megvalósítani…

Edward mindig azt mondta, az idő egészen másképpen telik, ha valaki vámpír. Leo születése előtt ezt nem igazán tudtam megfigyelni, hiszen akkoriban az időt számomra a terhességem szakaszai határozták meg, mással nem is igazán törődtem. Mire pedig odafigyelhettem volna ilyesmikre már nem voltam benne biztos, hogy mennyinek is éreztem emberként egy percet vagy egy napot… Csak azt tudtam biztosan, hogy az idő legalapvetőbb tulajdonsága cseppet sem változott. Korábban ez számomra azt jelentette, hogy a kínos percek csigalassúsággal vonulnak el. Edward megismerése után már azt, hogy a boldog percek ezekkel ellentétben csak úgy elsuhannak.
Most vámpírként ugyanezt érzékeltem. Annyira szerettem volna lelassítani a napokat, hogy Leo életének minden apró pillanatát kiélvezhessem, de a csodás percek most is könyörtelenül elmúltak, nem volt lehetőségünk lassítani…

Az első közös karácsonyunk is egyszer csak ott volt. Az egyik percben még Angela beszámolóját hallgattam az egyetemi halloween partiról, a másikban pedig Alice már a karácsonyi díszekkel volt elfoglalva. Mi pedig Edwarddal - megint - kissé kétségbe estünk. Egy kilenc hónapos baba esetében talán feleslegesnek tűnt, de Leónál sosem lehetett tudni, így elkezdtünk tanakodni a karácsony történetét illetően. Végül arra jutottunk, hogy Leónak elég nehézsége lesz majd az életben, nem kell hogy még az átlagos gyerekmesékkel is traktáljuk az ajándékot hozó angyalkákról - ami egyébként egyikünk családjában sem volt szokás. Ha majd esetleg gyerekek közé megy, előtte elmagyarázzuk majd neki, hogy a többieknél talán másképp megy a dolog. Annyi igazságot és szabadságot igyekeztünk az életünkbe vinni, amennyi csak lehetséges, ha valaki mitológiai alak…
Alice természetesen ebben az évben is kitett magáért, és egészen másképp, de mégis meseszépen feldíszítette a házat. A karácsonyfa feldíszítése a hagyományhoz illően közös feladat volt, Rose és Emmett éppen időben estek be, hogy le ne késsék. Számomra az ünnep fénypontja az volt, amikor Esme óvatosan átnyújtotta nekem Leo-angyalkát, és Edwarddal együtt a saját figuráink közé helyeztük.
A szenteste remek hangulatban, és nagyon felszabadultan telt. Apám ismét La Push-t választotta, anyámék pedig elfelejtettek felszállni a gépükre, így otthon maradtak. Alice és Esme azért jócskán sütögetett, legfőképp, hogy Charlie-t legyen másnap mivel megkínálni, mert a családban egyedül Leo evett valamicske emberi táplálékot, de akkor is a bébipapit részesítette előnyben.

Leo a legtöbb dologban átlagos babához hasonló ütemben fejlődött tovább, az olyasmikben, mint a mászás volt - avagy az attrakciókban, ahogy Emmett hívta - a későbbiekben is a meglepetés taktikáját követte. Még nem volt tíz hónapos sem, amikor a nappali dohányzó asztala mellett teljesen váratlanul talpra állt, bár legalább emberi sebességgel. Ezalatt az apró, tűhegyes kis fogak is egyre nagyobb számban bukkantak elő, és tették még ragyogóbbá a mosolyát. A cumisüvegek és rágókák sorra hősi halált haltak, Edwardnak kétnaponta kellett ilyesmiket vennie munkából hazajövet.
Az egyetlen dolog, amiben Leo nem igazán mutatott előrelépést, az a beszéd volt. Tizenegy hónaposan is maradtunk a babanyelvű gügyögésnél. Talán nem érezte szükségét, hogy megszólaljon, hiszen általában legalább két családtag leste minden kérését. Ráadásul Edward és Jasper szavak nélkül is egyre jobban kezdték őt megérteni. Jasper úgy érezte, kezdi megérteni Leo „működését”, ezért találja ki egyre könnyebben az érzéseit, Edward azonban Leo gondolatainak
letisztulásáról beszélt. Én pedig majdnem az egész napomat végig vele töltöttem, így aztán nem volt nehéz egy-egy apró rezzenéséből is kitalálnom, mit szeretne.
Miután Leo megtanult felkapaszkodni, bő egy hónapig ez volt az egész napi elfoglaltsága, hogy mászott egy kicsit, egy kellő magasságú és stabilitású tárgyig, ott megtorpant, felhúzta magát, egy fél percig mosolyogva ácsorgott, aztán visszahuppant a földre. Már elmúlt tizenegy hónapos, amikor a következő lépéshez ért, szó szerint a lépéshez. Egyelőre csak valamibe vagy valakibe kapaszkodva tudott előre haladni, de ezt egyre nagyobb biztonsággal tette. Emmett arról álmodozott, hogy az első önálló lépéseket majd a zsúrján teszi meg, így ő is élőben láthatja. Ami Edwardot illeti, Ő szerette volna, ha ez nem olyankor történik meg, amikor emberek vesznek körül minket…

Leo első születésnapja pont olyan hirtelen talált ránk, mint a karácsony. Majdnem elkeserítően hamar telt el ez az első év, olyan hihetetlenül gyorsan, olyan megfoghatatlanul. Edwarddal nem akartuk elkényeztetni Leót, a család többi tagjának örökös figyelme, és a mi megszállott aggodalmunk amúgy is megtette ezt. De a születésnapjára mégis több ajándékot vásároltunk, mint amennyi feltétlenül szükséges lett volna. Aztán kiderült, hogy az, amit mi túlzásnak hittünk, kezdő próbálkozás. Egy héttel a nagy nap előtt Rosalie kétségbeesetten hívott minket.
- Edward! Azonnal beszélj Emmettel, és állítsd le, mert rám nem hallgat! Tudod, mondtam, hogy már korábban öt évre előre bevásárolt… Hát, ezekből most kiválasztott három játékot, de nem érezte elégnek, morgott és elviharzott.
Tizenhat csomaggal tért vissza, és egyet sem hajlandó itthon hagyni. És most közölte velem, hogy vagy én, vagy az én ajándékom itthon marad, mert minden nem fér bele az autóba. Én is imádom Leót - ennél a pontnál Edwarddal meglepetten pillantottunk egymásra, hiszen ezt Rose azelőtt sosem mondta ki ilyen nyíltan -, de ez már őrültség. Elvakultság.
Edward sietett megnyugtatni Rosalie-t, majd Emmettet kérte a telefonhoz. Az első öt percben még hallgatóztam, aztán inkább visszatértem a konyhába, recepteket válogatni, de Edward végtelenül nyugodt mormolását, és mély sóhajait innen is hallottam. Nem néztem az órát, de legalább húsz perc telt el, míg Edward letette a telefont, és csatlakozott hozzám a konyhában.

- Sikerült rávennem, hogy a nagyját, egészen pontosan tizenöt csomagot egy gyermekotthonnak ajándékozzon, és csak a maradék négyet hozza el. Ennél alább nem adta. De abból, ahogy beszélt, az a gyanúm támadt, hogy még sokkal több kis játékot vásárolt a következő évekre, mint amennyiről Rosalie tud. Úgyhogy már most pedzegettem neki, hogy ezeket is kezdje elajándékozni, de nem hiszem, hogy hallgatna rám. Majd szépen lassan… De ezzel már nem vonhatja
vissza, azt, amit csinált.
- Nem is az az igazi gond, hogy mennyi mindent vásárolt, igaz? - kérdeztem, mert végre megértettem, miért volt Edward annyira nyugodt és segítőkész. - Az a baj, hogy képes lett volna otthon hagyni Rose-t, nem figyelt rá eléggé.
- Fantasztikus vagy… Igen, habár senki sem mondta ki, de Rosalie-t sem az elköltött pénz zavarja igazán. Emmett ugyanis azzal védekezik, hogy csak Leónak vásárolhat ilyeneket, nem lesz több unokaöccse. És ő valóban csak ennyit is gondol, de Rose többet lát bele - sóhajtott Edward. - Valószínűleg úgy értelmezi, hogy Em haragszik rá, amiért nem lehet gyereke, és azért vesz meg mindent Leónak. Még ennyi év után sem egészen értik meg egymást. Rosalie valójában a
saját kétségeit véli látni Emmett szavaiban…

Szerda reggel Alice tőle szokatlanul feszülten kopogott be hozzánk.
- Szia, Bella! Csak egyetlen egy pillanatra ugrottam be, tényleg rohanok! Figyelj, az a helyzet, hogy ma már rengeteg előre elkészíthető dolgot meg kéne sütnöm, szóval nem baj, ha a ma délutáni programot elhalasztjuk? Úgy láttam, be tudom osztani az időmet, de valahol kisiklottak a dolgot - hadarta, még önmagához képest is hihetetlenül gyorsan.
- Hát persze, Alice, semmi gond. Ne segítsek valamiban? - ajánlkoztam, mert tényleg nagyon idegesnek tűnt.
- Nem, nem, nem! - tiltakozott hevesen. - Láttam, hogy az összes kaját én csinálom, és mindenkinek ízleni fog! Muszáj, hogy így legyen! - végre felragyogott az arcán a jól ismert tündéri mosoly. - Így is lesz, csak most rohanok.
Mielőtt válaszolhattam volna, már el is tűnt.
- Ó, Esme üzeni, hogy azért ő még igényt tart a Leo-idejére - kiáltotta még vissza a kocsifeljáróról.

Mikor Edward hazaért, egy kicsit meglepődött azon, hogy otthon talál, de elég volt megemlítenem a sütést, és rögtön értett mindent.
- Nagyon jól akarja csinálni - mondta elnéző mosollyal. Aztán hirtelen megváltozott az arckifejezése. - Leo Esmével van?
- Igen - feleltem szórakozottan, mintha nem tudnám miért kérdezi.
- Van valami programod délutánra? - folytatta a kérdezősködést, miközben lassan közelebb lépett.
- Semmi különös - akartam mondani, de Edward belém fojtotta szót...

Másnap a helyzet tovább romlott, ami Alice-t illeti. Annyira igyekezett, hogy a legapróbb nesz is megzavarta, így Esme és Jasper végül átjöttek hozzánk, akárcsak a munkából hazatérő Carlisle és Edward. Esme az udvaron várta Emmettéket, hogy őket is időben figyelmeztesse. Így a kocsiban hagyva a bőröndöket és az ajándékot, ők is a mi - kissé szűknek tűnő - nappalinkba tömörültek. Miután Emmett játszott egy kicsit Leóval, felpattant, és morogva bejelentette, hogy ő most átmegy, mert köszönni azért talán szabad. Mielőtt bármelyikünk is megakadályozhatta volna, már át is csörtetett. Két perccel később a fejét dörzsölgetve tért vissza.
- Alice meghibbant - közölte. - Hozzám vágott egy tepsit, mert váratlanul betoppantam. Kérdem én, mi az ami számára váratlan lehet? Amúgy szeretnék mindenkit felkészíteni, hogy a konyha és az étkező úgy néz ki, mintha egy sürgősségi cukrász nagyüzem nyílt volna benne. Legalább ötven kilogramm lisztet láttam, és mindenütt sütiformák és marcipánfigurák, és Alice egyszerre hat receptkönyvből dolgozik - kommentálta a látottakat borzongva. - Azt mondta, hét előtt senki se tegye be a lábát, de után meg kötelező hazamennünk, mert a díszítésben segítségre lesz szüksége.
- Legalább elismeri, hogy nem tud mindent egyedül megcsinálni - mondta Esme, hogy valami pozitívum is elhangozzon.
- Á, csak szeret parancsolgatni - vigyorgott Jazz.

Pöttöm létére Alice minden gond nélkül uralta az egész családot, így pontban hétkor távoztak, hogy nekiálljanak a díszítésnek. Emmett húsz perc múlva vissza is tért.
- Véletlenül összetörtem egyet, a kétszázharminc formára vágott süteményből - zsörtölődött. - Mire megkaptam, hogy egy hasznavehetetlen rombológép vagyok, aki mindent tönkre tesz, és tűnjek el, mert ha így folytatom, a vendégek éhesek maradnak. Három ember lesz, aki enni fog, mégis mit képzel? Mert ez ám csak egy fajta süti volt, még másik négy van, azokból sem csak egy tálcányi, plusz ott van a torta, meg a szendvicsek…
Edward furcsán nézett Emmettre, aki csak félig figyelt rá, mert közben már a nyakát nyújtogatva Leót kereste.
- Mi van? - kérdezte végül, mikor továbbra sem reagáltunk.
- Ne tudom, ki hány ajándékot vett - felelte somolyogva Edward, mire Em csak legyintett egyet, és közölte, hogy az teljesen más.
Közben előbukkant Leo, de két pillanattal később már újra eltűnt, Emmett társaságban.
- Mennyi stressz, egy kis zsúr miatt - motyogtam, és leültem a kanapéra.
- Minket kritizálnak, hogy túl aggodalmasak vagyunk, de ők sem jobbak - helyeselt Edward. - Azt hiszem, ez a nagyzolás, a túlzások is tipikus Cullen-dolgok. Vagy csak Leo váltja ki ezt mindenkiből? Nem is kérdeztem, mi van a szüleiddel?
Felkuncogtam a kérdésre, pedig a helyzet inkább volt bizarr, mint vicces.
- Anya és Phil gépe ötkor szállt le, és Charlie értük ment. Megint nála alszanak… Hárman párban - borzongtam össze.

Emmett még ki sem tette a lábát a házból, Leo már valósággal összerogyott a fáradtságtól, így gyorsan aludni vittük. Az öltöztetés közben azért eléggé felélénkült ahhoz, hogy az altatóját követelje Edwardtól.
- Azt hiszem, Alice egy kicsit túlvállalta magát - mondtam, miközben bekucorodtam Edward karjai közé a fekete bőrkanapén.
- Alice szereti a kihívásokat, és nagyon bízik önmagában. Most mindössze az a probléma, hogy a sütés nem olyasmi, mint a vásárlás, de az ő képessége ezt mégis így mutatta neki - mormolta Edward elgondolkodva. - Azt látta, hogy menni fog, mert elhatározta, hogy menni fog, és mert meg volt hozzá a kellő önbizalma. A jelenlegi helyzet ellenére, egyébként nagy valószínűséggel tényleg sikerrel jár. Épp csak sokkal egyszerűbb, és békésebb megoldás lett volna, ha nem két hete jut eszébe, hogy a sütés olyasmi, amibe bele kell tanulni...
- Szerintem ez érthető, hiszen egy vámpírnak elvileg minden elsőre megy - ellenkeztem.
- Igen, de nem olyan dolgok, amik az emberi léthez kapcsolódnak. A sütés pedig ilyen...
Mindent összevetve én is biztos voltam benne, hogy holnap minden tökéletesen fog menni, és a szüleim majdnem rosszul lesznek a sok különböző finomságtól. Ami azt illeti, valószínűleg mi is így fogunk érezni, csak más okokból.
Gondolatban még egyszer átfutottam magamban a tennivalók listáját holnap, és átgondoltam, mindent megcsináltam-e, amit mára terveztem. Elégedett voltam az eredménnyel, és még több, mint másfél év után is lenyűgözött az új memóriám.

- Gyönyörű vagy, mikor elgondolkozol - lehelte Edward a fülembe, aztán halkan felkuncogott, talán a reakcióm miatt. - Nos, valójában mindig gyönyörű vagy, de ilyenkor különösen.
- Akkor gondolkozom még egy kicsit. - Könnyedén akartam ezt mondani, de a hangom megcsuklott a mondat felénél, ahogy megéreztem hűvös ujjait a hajamban.
Szerettem ezeket a meghitt, nyugodt pillanatokat, amikor csak mi ketten voltunk. Az első hónapokban még nagyon betartottuk az esti csendet és nyugalmat, de aztán lassan kitapasztaltuk, ha Leónak nem jön éppen a foga, akkor az éles hallása ellenére is nagyon mélyen alszik. Ma pedig Emmett különösen kifárasztotta, így nem volt mitől tartanunk.
- Nem, nem szükséges - rázta a fejét Edward, miközben közelebb húzott magához. - Néztelek már eleget, most nem érem be ennyivel... És egyébként is, mindennél sokkal-sokkal szebb vagy, amikor fellobban ez a tűz a szemedben - arcán felragyogott a kedvenc, féloldalas mosolyom, amikor folytatta -, és amikor nincs rajtad semmi ruha.
Lassan, nagyon lassan kezdett csókolni, és mint általában, most is én vesztettem el előbb türelmem, és kezdtem fokozni a tempót. De Ő sem fogott vissza túlságosan, kapkodva kezdte lerángatni a blúzom - megfeledkezve a gombokról - és közben a nyakamat csókolgatta.

Reggel Edwarddal olyanok voltunk, mint két kisgyerek karácsony előtt. Alig bírtuk kivárni, hogy Leo felkeljen, és végre megköszönthessük, habár - ahogy azt Edward precízen megjegyezte - igazából éjszaka született... Talán akkor már aludni fog, és különben is születésnap, az egész nap az övé.
Murphy törvénye, hogy Leo éppen aznap szándékozott délig aludni, és mi mindhiába vártunk. Alice egész nap a tortát sütötte, nem mertük ilyen apróságokkal zargatni. Aztán tizenegy után három perccel - Edward órájának mutatóját követtem az elmúlt fél órában, unaloműzés gyanánt - Leo végre nyöszörögni kezdett. Majdnem szétszedtük az ajtót, ahogy ketten egyszerre berobbantunk a szobába. Még a hosszú várakozás alatt megbeszéltük, hogy Leo megijedne, ha elkiáltanánk magunkat, csak úgy.
Ám abban a pillanatban, ahogy kiemeltem Leót a kiságyából, és magamhoz öleltem, el sem tudtam képzelni, hogy kiabáljak, és ez a különleges béke Edwardot is átjárta. A reggeli türelmetlenségünk tovaszállt, ahogy csendben figyeltük ébredező fiunkat.
- Milyen hamar elmegy az idő - suttogta Edward, és megsimogatta a rakoncátlan tincseket Leo fején.
- Bizony, a mi kisbabánk már egy éves - helyeseltem.
- Boldog szülinapot! - mondtuk egyszerre, halkan.
Nem tudom, hogy Leo csak a hangulatot érzékelte, vagy valóban értette is, miről van szó, mindenesetre angyalian elmosolyodott.

A család többi tagja, Alice-szel egyetemben, aki engedélyezett magának egy röpke szünetet, csak gyorsan átjött megköszönteni Leót a reggelije után. Esme ugyanis úgy vélte, mivel egész délután együtt lesz a család, ezt a kis időt töltsük inkább hármasban, ha már Edward szabadságot vett ki.
- Remekül állok, úgyhogy teljesen fölösleges volt B-tervet gyártanod, arra az esetre, ha idegösszeomlást kapok - öltött nyelvet távozás előtt Alice Edwardra.
Emmett nem bírta ki, és az első csomagot a négyből - amely természetesen egy plüssautót rejtett - ezalatt a rövid látogatás alatt át is adta unokaöccsének.
A délelőtt fennmaradó részét valóban hármasban töltöttük, és remekül szórakoztunk. Végül Leo a mi ajándékaink közül is kibonthatott egyet, mert élvezet volt figyelni, ahogy apró cafatokban tépkedi le a csomagolópapírt.

A buli ötkor kezdődött - a délutáni alvás után -, de apám járőrkocsija már tíz perccel korábban begördült a Cullen-ház kocsifeljárójára, és a szüleim rögtön bementek. Egy kicsit furcsálltam, hogy be sem köszöntek.
- Tudod, könnyen lehet, hogy Alice megint kitalált valamit - csitított Edward.
Leo már a kis ünneplőjében volt, és éppen az asztal mentén sétált végig, még mindig kapaszkodva.
- Lassan mi is indulhatunk, nem? - kérdeztem két perccel öt előtt. Edward bólintott.
Gyorsan feladtuk Leóra a kis kabátkát, habár odakint egészen kellemes idő volt. Aztán Edward ölbe kapta, és lehető leggyorsabb mégis legemberibb lépteivel átszaladt vele. Én egy kicsit lemaradva követtem őket.

Egy kicsit féltem, hogy Alice is azt tervezi, ami mi szándékoztunk tenni reggel, épp csak még több emberrel, azaz hangosabban. Valami hasonlót talált ki, de mégis jobbat. Amikor mindhárman beléptünk a nappaliba, a család összegyűlt, és énekelni kezdett:
- Boldog szülinapot, boldog szülinapot, boldog szülinapot, Leo, boldog szülinapot! - Igazán megható és vicces volt nézni őket, de Leónak mindenképpen tetszett. Alice és Renée magas szopránja és Emmett dörmögése túlságosan elütött, Charlie pedig úgy tűnt, most is tátog, akár a karácsonyi daloknál, de azért azt teljes beleéléssel tette.
A dal végén Leo tapsikolni kezdett, de a nagy öröme kicsit alább hagyott, amikor mindenki egyszerre akarta őt megpuszilni. Ez volt az egész ünneplés egyetlen szervezetlen pontja, mert amint Rosalie is megölelte Leót, Alice újra a kezébe vette az irányítást. Szépen sorba állva adta át mindenki a maga ajándékát - vagy ajándékait - és Leo azonnal ki is bontotta őket. Az apró ruhácskák, a harisnyák és a játékautók voltak túlsúlyban. A legjobban a Charlie-tól kapott
rendőrautó tetszett neki, talán mert villogott és szirénázott.
Ezután Alice tálalta a temérdek süteményt, amelyek nagyon gusztusosnak tűntek. Sajnos az ízüket kevésbé találtam jónak, de a szüleimnek ízlett, sőt, még Leo is elmajszolt néhányat. Alice szemmel láthatóan nagyon elégedett volt.
A végére maradt az óriási szülinapi torta, amelyre Alice akkor is büszke lehetett volna, ha nem finom, hiszen olyan remekül nézett ki. Három emeletes volt, kék és narancs cukormázzal, ami megegyezett a díszítés alapszíneivel. A marcipánfigurák szintén remekül passzoltak, kis oroszlánokat és autókat ábrázoltak, akárcsak a lufik, szerte a házban.
Fantasztikus ünnepség volt, és a letörölhetetlen mosolyból ítélve, Leo addigi életének egyik legszebb napja.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés