Szeme, mint a topáz, várakozóan nézett rám.
Én csak hallgattam és próbáltam átgondolni, mit is mondhatnék neki. Meg kell tudnia, de félek, ha elmondom neki, összetöröm a szívét. Meg kell, tudja az igazságot. Nem csak a látomásról.

Hanem a múltamról is. Amit akkor tettem, soha nem bocsátom meg magamnak.

- A látomás. - kezdtem végiggondolva minden egyes szót.
- Igen. Azt szeretném megtudni mi volt benne, ami ennyire felzaklatott. Van valami köze hozzád esetleg? - kérdezte. Szeme megtelt félelemmel.
Hogy is gondolhattam, hogy nem jön rá? Okosabb, mint hiszem.

De mégis mit mondhatnék neki? A múltamban elkövettem egy hibát, amit vele is megtettem?

Most már nincs visszaút. Meg kell tudnia, akárhogy is legyen.

Figyelmen kívül hagytam a kérdését, és inkább belekezdtem abba a történetbe, amit már majd 75 éve elnyomtam, a lelkem legmélyebb részébe.
- Emlékszel, amikor egyszer meséltem neked az újszülöttségemről? - kérdeztem és reméltem, hogy nem emlékszik rá.
Bólintott.
- De mi köze annak a látomáshoz? - jelentek meg homlokán az ismerős ráncok.
- Igenis sok köze van hozzá. - feleltem halkan.
- Akkor hallgatlak. Úgysem meséltél még soha arról az időszakról. - mosolyodott el serényen.
- Talán, mert szégyelltem. - mondtam inkább magamnak, mintsem neki.
Felhúzta az orrát és megsimította másik kezével az arcomat. Lehunytam a szemem és belesimítottam arcomat apró tenyerébe.
- Az már a múlt. Ne gyötörd magad. Az újszülöttek mind ilyenek. Amit akkor tettél… túl fiatal voltál. Ezt aligha kellene szégyellned. - mondta komolyan, mire kinyitottam a szemem és rá néztem.
Nem érti a helyzetet, abban biztos vagyok. Teljesen félreértette azt, amit mondtam neki.

- Nem az emberek meggyilkolásáról beszélek, Bella. - mondtam elkeseredetten.
- Hanem, arról, amit tettem egyikükkel.
Nehéz volt kimondanom még ezt a mondatot is, de szemei villogásából rájöttem, hogy megértette.
- Értem. Miért mit tettél? - kérdezősködött tovább.
- 10 évvel az átváltozásom után történt. - kezdtem.
Bella türelmesen figyelt minden egyes szavamra.
- Meséltem már. Amikor egy-két évre elhagytam Carlise-t és Esmet.
- Igen, mesélted. A saját utadat jártad akkor. - merengett el.
- Pontosan. Akkoriban nagyon labilis voltam. Elegem lett Carlise életmódjából. A magam útját akartam járni. Nem is számoltam a következményekkel. - hajtottam le a fejemet.

Anélkül, hogy felnéztem volna, folytattam.
- Elhatároztam, hogy nem fogom magam tartóztatni és engedek az ösztöneimnek, amik az emberi vér felé vonzottak. Elmondtam ezt Carlisenak is és ő nem értett velem egyet, de elfogadta a döntésemet. Búcsút intettem nekik és elmentem.
Itt megcsuklott a hangom, mert ez volt az a rész, amiről nem beszéltem senkinek sem szívesen, még ha az a tulajdon feleségem is.
Félve felnéztem Bellára, de arca még mindig töprengő volt.

Gondoltam nem is figyel, ezért kihasználva figyelmetlenségét, folytatásra nyitottam a számat, de megelőzött.
- Szóval nem éltél velük kerek három évig. - állapította meg.
Bólintottam és a maradék levegőt, ami a tüdőmben volt kifújtam.
- Folytasd, kérlek. Szeretném megismerni a múltad, amit valamilyen oknál fogva… valamiért nem vagy hajlandó beszélni róla. - hangja lágy volt.
Éppen ezért nem akartam még jobban megijeszteni. Nem akartam neki elmondani többet a múltamról, mint annyit, hogy hogyan lettem szörnyeteg.
- Biztosan tudni akarod? Nem lesz valami kellemes egyikünknek sem. - kérdeztem. Reméltem, hogy nemet mond, de az ő agykerekei mindig máshogy forogtak, ezért soha nem azt válaszolta, amit én gondoltam.
Szemein átsuhant a félelem, de azért bólintott.
- Igen, biztosan. Úgy gondolom, ha valamit nem mondtál el volt rá okod. És én bízom benned annyira, hogy bármennyire lesz is rossz, képes leszek kezelni. - komoly hangja elültette bennem a magot, hogy talán igaza lehet. De nem reménykedhetek. Akármennyire is lesz borzalmas elmesélni neki a történetet, a végeredmény számít majd a legjobban.
- Miután elhagytam Carlise-t és Esmet, 1928-ban, Dél-francia országban bolyongtam.
Természetesen, nem ment egykönnyen a gyilkolás, mivel hallottam közben az áldozataim gondolatait, ezért próbáltam olyan embereket kiszúrni, akik nem érdemlik meg azt, hogy éljenek.
- mondtam és visszarepültem gondolatban 75 évet a múltban. Megszűnt a külvilág.
Csak révedten néztem magam elé és csak akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül, mikor megszólalt.
- Vagyis csak a bűnözőket üldözted. - mondta.
Ráemeltem szemeimet, amik bizonyára feketék lehettek, mivel azok az emberek gondolatára is fellebbent bennem a düh, hogy ártatlan lányokat kínoznak csak, mert élvezik.
Bella megnyugtatólag megszorította, még mindig összekulcsolt kezünket és én mintha közbe sem szólt volna, folytattam véres múltam feltárását.
- Abban az évben különösen hideg volt, mivel téli időszak honolt a vidéken.
Az emberek, ha tehették otthon maradtak a meleg, biztonságos otthonaikban.

Kivéve azokat, akiknek nem volt vagy csak valami rosszban munkálkodtak.
Éppen vadásztam, amikor megláttam egy férfit a sikátorban botorkálni. Mondanom sem kell a gondolatai undorítottak, de a vére csábítóbb volt, mint hittem. Felfordult a gyomrom, mikor megláttam fejében áldozatát, és hogy mit tervezett számára.
Az emlékre kissé megborzongtam, de folytattam.
- Nem kellett körülnéznem sem, hogy meglássam azt a védtelen lányt, akit odáig követett.
A lány is észre vette és gyorsabb tempóra váltott, de a férfi hamarabb elérte őt. A haja tövénél rántotta magához és kést fogott a nyakához, kényszeríttette, hogy vegye le a ruháit. Nem hagyhattam, hogy megrontson egy ártatlan emberi lényt, ezért mielőtt még bármit tehetett volna vele, megfogtam és a sikátor másik végébe hajítottam. Nem is láthattak belőlem semmit sem, csak egy fuvallat voltam az ő számukra. A lánnyal mit sem törődve a férfihoz sétáltam, aki nyöszörögve görnyedt össze a földön, és már szinte láttam magam előtt könyörgő arcát. Kérlelt, könyörgött, hogy ne bántsam, de a szomjúság győzelmet aratott a józan eszem felett. Nem is küzdöttem ellene csak szabadjára engedtem az ösztöneimet. Miután csillapítottam szomjamat felálltam és megpillantottam a lányt, amint döbbent arckifejezéssel bámul.
Egy pillanat alatt előtte termettem és megragadtam a csuklóját. Nem akartam megölni, de nem engedhettem, hogy leleplezzen. A lány belebámult vörösen izzó szemembe és halkan csak egy valamit rebegett:
’Kérlek, nem… nem mondom el senkinek sem, ígérem.’ Még erősebben szorítottam a csuklóját, amikor fájdalmasan felnyögött, észbe kaptam és elengedtem. Kék szemeiben rejtett csodálatot láttam. Nem bírtam tovább nézni, ezért sarkon fordultam és elrohantam. Azután sosem láttam többé. Egészen egy évvel későbbig. Azt hittem már régen elfelejtett, és hogy már nem emlékszik arra az estére, de tévedtem. Már nem volt semmi csodálat a szemében csak kíváncsiság. A parkban sétáltam, amikor összefutottam vele. Először hitetlenkedve meredtünk egymásra, majd egyszer csak megszólított. Elmondta, hogy mennyire hálás azért, hogy megmentettem őt és hogy a titkomat féltve őrizte. Mesélt magáról és engem is kérdezett. Először próbáltam kitérni a válaszadásokból, de valami ismeretlen érzés lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, megbízhatok benne. Magam sem tudtam, mit teszek, de már csak akkor kaptam észbe mikor arról beszéltem, hogy a vámpírok milyen gyorsak.
Minden szavamat csak úgy itta. Rengeteget beszélgettünk. Szinte minden éjjel találkoztunk a parkban. Már nagyon jól ismertük egymást, amikor egyszer csak megcsókolt. Nem tudtam mit tévő legyek, mert nem éreztem iránta szerelmet, inkább csak jó barátságot. De az ösztöneim akkor is cserbenhagytak. Mint egy vad oroszlánban az ösztön, úgy tőrt belőlem is fel a kevésbé civilizáltabb énem. A hormonjaim által lettem vezérelve. Azt az éjszakát bánom a legjobban. Bárcsak erősebb lettem volna. Ha nem engedek, akkor minden másképp történt volna. Akkor nem szeretett volna belém és nem akart, volna ő is ugyan ilyen szörnyeteggé válni, mint én.
De az események túl gyorsan követték egymást. Egyik nap még vidáman nevettünk egymás mellett, a másikban pedig mohón faltuk egymást. Nem sokkal az együtt létünk után közöltem vele, hogy nem érzek iránta többet, mint barátságot, amit el is fogadott. Ezután nem túl gyakran találkoztunk. Nem bírtam a szemébe nézni, mert ha kívülről nem is de a belül láttam, mennyire szenved. Már eldöntöttem, hogy végleg kilépek az életéből, mikor megláttam mi történt vele. A hasán kék-zöld foltok voltak, amik néha-néha megmozdultak. Megijedtem. Nem tudtam mi tévő legyek. Féltem, hogy miattam fog meghalni, és mivel már eldöntöttem, hogy elmegyek, hiszen már majd 1 éve, hogy ismertem, és ez egy jó ürügynek tűnt. Így hát elhagytam. Amikor már messzi voltam tőle, szinte már nem is éreztem semmit. A magam iránt érzett gyűlölet még nagyobb lett és megfogadtam nem követek el még egy ilyen hibát. Visszamentem Carlisehoz és Esmehez, akik tárt karokkal fogadtak vissza. Nem meséltem nekik erről, mert már így is nagy fájdalmat okoztam nekik, azzal hogy elmentem. Visszatértem a vegetáriánus életmódra és próbáltam nem az azelőtti eseményekre gondolni, hogy végleg kitörlődjék az emlékezetemből. - annyira belemerültem a múltamban történt események felidézésébe, hogy csak most érzékeltem a külvilágot.
Felemeltem a tekintetemet, Belláét keresve, de ő nem nézett rám. Mereven nézett maga elé.
Megijedtem. Mély lélegzetet vettem és a már kővé dermedt szerelmemet bámultam.
Féltem attól, hogy meggyűlöl, megítél, azért amit tettem. De nem csak ez volt a legrosszabb, hanem az hogy hazudtam neki. Hazudtam neki, mert nem csak ő volt nekem az egyetlen. Persze szeretni mindig is őt szerettem, de önkívületi állapotomon kívül történt. Ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak. Nem érdemlem meg őt, sem Nessie-t, hiszen neki is hazudtam.
Mindenkinek. Ha valaha is megbocsátanak nekem, biztosra veszem, nem lesz semmi a régi.
 Bella még mindig maga elé révedt és én nem mertem hozzá szólni.
Csak néhány másodperce fejeztem be, de úgy éreztem, mintha 100 éve lett volna.
Nagy nehezen erőt vettem magamon és megszólaltam.
- Sajnálom, Bella. - suttogtam. - Sajnálom, tudom, hogy most gyűlölsz. Megértem, hogy ha nem akarsz soha többé látni, de istenre esküszöm, hogy csak téged szertelek, még most is. A mi történt… nem tudtam, mit cselekszek… - de nem hagyta, hogy befejezzem a magam felé irányuló dühödt becsmérlést.
- Köszönöm, hogy elmondtad nekem. - mondta maga elé bámulva még mindig.
- Bella, kérlek, bocsáss meg, szerelmem. - könyörögtem és két kezem közé vettem arcát.
Tekintetét felém, fordította és elszörnyedtem attól, amit láttam.
- Megbocsátok. - suttogta.
- Micsoda? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Megbocsátok. - ismételte.
- Nem, nem, nem! Miért? Hiszen hazudtam neked, Bella! Hogy bocsáthatsz meg? Gyűlölnöd kéne. - szűrtem a fogaim közt.
- Mert nem tudsz változtatni rajta. Senki sem tud. És egyébként is akkor elég labilis állapotban voltál, nem lehetett könnyű megtanulnod irányítani az ösztöneidet. Persze én beszélek? Az elejétől fogva könnyű volt nekem. De a lényeg, hogy elmondtad, nekem csak ez számít. - felelte, de még mindig színtelen volt a hangja.
- Miért fogadod el ezt ennyire könnyen? - kérdeztem megint indulatosabban a kelleténél, és noha tudtam, nem érdemli meg.
- Mert szeretlek. És nem mondom, hogy nem fáj, hogy mással is voltál, mert igen is nagyon fáj, de megváltoztatni a múltat nem tudom. És amíg velem vagy és engem akarsz, addig könnyen el tudom fogadni a tényt, hogy valaki más is volt. De azt ne akard, hogy örüljek neki. Nessie nagyon csalódott lesz. - végét már csak suttogta és szemeibe fájdalom költözött. - És én is csalódott vagyok.
Meg akartam vigasztalni, hogy én itt vagyok, de most még nem mertem. Joggal fáj neki, mert csak én vagyok az oka. Én okoztam neki fájdalmat, és most vállalnom kell a következményeket.
Lehajtottam a fejemet. Nem bírtam újra a szemeibe nézni. Ha visszamehetnék az időben, mindent másképp csinálnék. Meg kellett volna ölnöm, míg volt rá lehetőségem, de túl gyenge voltam ahhoz. Nem tudtam megölni egy ártatlant. És azzal, hogy nem végeztem vele: A saját múltamat tettem tönkre.
Bella fájdalommal teli arcára néztem, és kezemet kihúztam az övéből. Meg akartam érinteni ujjbegyeimmel papírvékony bőrét, de félúton megálltam. Nem tudtam, hogyan reagál rá.
Talán elhúzódik? Vagy feláll és elrohan? Talán ocsmány szavakat vág hozzám?
Magam is tudtam rá a választ. Sose tenne ilyet. Ezért újra elindítottam kezemet tökéletes orcája felé.
Mikor megérintettem kicsit megremegett, majd lehunyta a szemét.
A pillanat, ahogy jött el is szállt és egyszer csak kezei betakarták az enyémeket, majd visszahelyezték az oldalam mellé.
Kinyitotta eddig lecsukott szemeit, amik most feketék voltak. Hogy a dühtől vagy a szomjúságtól nem tudnám megmondani. Bűntudatosan néztem rám, mire megrázta a fejét.
- Ah, Edward. - sóhajtotta. - Nem legyen bűntudatod. Ami volt elmúlt. Nem voltál éppen ’ józan’. Az emberi vér hatása alatt áltál. Nem haragszom rád és a többiek sem fognak. Biztos vagyok benne. - paskolta meg a térdemet, de a távolságot megtartotta. Nem értettem miért lett hirtelen ilyen távolságtartó, de összeszorult a szívem, még ha csak 1 centit eltávolodik tőlem.
- Hát ez furcsán festhet. Neked kéne vigasztalnod engem és nem fordítva. - próbált meg viccelni, de egyikünk sem nevetett.
Mélyen szemeibe néztem és ő állta tekintetemet. Vajon min járhat az esze? Min gondolkodhat?
Minden nap hálát adok az égnek, hogy ezt a csodálatos teremtményt adta nekem a sors, akit nem érdemlek meg. Az isten nekem adta, én meg elárulom őt. Szégyellem magam, amiért ezt tettem vele és mélységesen megbántam. Mert nincs nagyobb fájdalom számomra csak kettő. Az egyik, hogy nem bírom elveszíteni, a másik pedig, hogy nem bírom szenvedni, látni. Ha szenved, akkor én is szenvedek, és ha ő nincs én sem létezem. Nélküle a világ csak kopár sivatagnak tűnik.
Megszakítás nélkül néztük egymást és már csak arra lettem figyelmes, hogy mindent feketeség ölel körbe.
- Szeretnél haza menni? - kérdeztem csöndesen.
- Hiányzik Nessie. - mondta és hangja megtelt szeretettel. Nála jobban senki nem szerette őt. Már értem miért nem engedte nekünk, hogy kivegyük belőle. Nem csak azért szerette, mert belőlem volt, hanem mert egy rész belőle is.
- Rendben. - mondtam és segítettem neki felállni.
Megfogtam kezét és hazaindultunk. Futva röpke 15 perc alatt házértünk. Az úton nem beszéltünk sokat, csupán hogy milyen csendes a mai este. Nem kezdeményeztem beszélgetés, mert úgy gondoltam szüksége van egy kis időre, hogy megeméssze a hallottakat. Ő sem szólt csak csendben futottunk egymás mellett. Valamelyest megkönnyebbültem, hogy elmondtam neki, de fájt látnom, hogy mélye érinti a dolog. És ez ugyancsak az én hibám.
Míg ezen rágódtam már hazaértünk.
Egykedvűen léptünk be a hatalmas Cullen-villába, ahol, mikor beléptünk, mindenki a nappaliban termett.
Alice aggódó arccal nézett Bellára és mikor közelebb értünk a kanapéhoz szorosan magához ölelte.

’ Sajnálom! Helyesen döntöttél!’ - suggalta felém húgom, miközben még szorosabban ölelte szerelmem. Mit nem adnék, hogy én ölelhessem így.
Én inkább a sarokba sétáltam és leguggoltam, fejemet a kezeimbe temetve.
Hirtelen egy meleg kéz simított végig fejemen és mikor felemeltem a fejem Bella szomorú tekintetével találkoztam össze.
           

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés