(Bella szemszöge) – Azért nincs Edward szemszög, mert akkor nem lenne izgi, hogy mi is a titok ;)

- Bella, semmi különös nem történt tegnap, egyszerűen Alice-szel már nem bírtuk elviselni Emmett poénkodását, ezért elmentünk egy kicsit beszélgetni. Ma pedig tényleg vadászni voltunk – nyugtatott meg, én pedig gondolatban jól fejbe kólintottam magam, amiért egyből azt hittem, hogy valami nagy titok fog kiderülni.
- Értem – válaszoltam, mert mást nem igazén bírtam mondani.
Ekkor valami csattanást hallottam lentről, mire mindketten az ajtó felé fordultunk.
- Edward! – kiabált Alice, de úgy, hogy még nekem is hangosnak tűnt egy kissé. Én szerelmemre néztem, aki megfejthetetlen arckifejezéssel bámulta a csukott szobaajtót.
- Jól van, Alice! Gyere be! Addig úgysem hagysz békén – mondta sóhajtva ekkor, és miután elhagyták ajkait e szavak, barátnőm már bent is volt a szobában.
- Úgy emlékszem beszéltünk valamit! Szóval, halljam! Halljam, hogy elmondod! Ne kényszeríts rá, hogy nekem kelljen!
- Én már semmit sem értek – motyogtam magam elé.
- Ne aggódj, azonnal megérted – válaszolta Alice. – Vagy a lehetetlen bátyám, vagy általam. Na? - húzta fel szemöldökét, miközben Edwardot fixírozta.
- Alice, kérlek, ne bolondozz - jelentette ki Edward.
- Már elnézést, én nem bolondozom. Bellának joga van tudni a döntésed. A jövőjéről van szó.
- Na jó, most már elárulnátok, hogy miről van szó?! Mégis mi köze ennek az egésznek a jövőmhöz? És milyen döntés?
Edward egy darabig Alice-t bámulta, majd végül rám nézett és a szeme tele lett érzelmekkel.
- Rendben, elmondom. Igazából tegnap beszélgettünk Alice-szel egy olyan dologról, ami hozzád kapcsolódik, és még nem beszéltünk róla igazán, de a húgom saját munkába fogott és a fejébe vette, hogy meggyőz az ő igazáról.
- Edward, beszélj világosan - néztem rá kérlelőn.
- Nos, azt hiszem tényleg nincs más választásom... Szóval, Bella... – Ebben a pillanatban azonban feltűnt a színen Emmett, Edward pedig nem folytatta.
- Emmett – nézett rá Alice mérgesen. -, te is a legjobb pillanatokban tudsz megjelenni.
De úgy látszik ő nem vette a célzást, ugyanis elindult felém, majd megrökönyödött tekintetek kereszttüzében átölelte a vállamat az egyik karjával, míg a másikkal karjával Edward vállát karolta át.
- Na, mi ez a fura hangulat, emberek? – vigyorgott. – Úgy látom, itt sürgősen kell valami, amitől… - De itt arcára fagyott a vigyor, és a beszédet is abbahagyta, ugyanis Alice felé tartott és elég dühösnek nézett ki. Nos, nem mondom, eléggé szép látvány volt, mert barátnőm méretileg egyáltalán nem azonos Emmettel, így aztán vicces volt nézni ezt a jelenetet. Persze Alice korántsem annyira törékeny, mint aminek látszik.
- Azt hiszem, hogy, ha jót akarsz magadnak, akkor most szépen kimész – mondta Edward.
Alice ekkor megállt és várakozásteljesen nézett Emmettre, aki egy darabig csak nézett ki a fejéből, majd, mint aki kábulatból ébredt, megrázta a fejét egy kissé, majd bólintott, és elhaladt a még mindig mérges barátnőm mellett.
- Jól van, Edward, most már belekezdhetsz a mondandódba – szólalt meg Alice.
- Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha majd Belláéknál mondom el.
- Figyelj, én nem tudom, hogy miről van szó, de ez az egész kezd most már elég irritáló lenni, hogy nem tudom, mégis mi a fenét nem mondasz el. – És én még azt hittem, hogy csak paranoiás vagyok – tettem hozzá magamban.
- Nézd, Bella, ez nem olyan egyszerű, mert bár Alice felsorakoztatott bizonyos érveket, és valamiben egyet is értek vele, de nem vagyok biztos benne.
- Miben? – Most már egy cseppet kezdtem türelmetlen lenni.
- Nálatok elmondom. Tényleg.
- Miért halogatod? – kérdezte Alice.
Láttam, hogy Edward szája mozgott, de nem hallottam, mit mondott.
- Akkor most itt az idő, hogy a többiek is megtudják. És azt hiszem, hogy kénytelen leszek én elmondani, mivel te, erre nem vagy képes. Tehát – fordult felém Alice és mielőtt Edward újra beszélni kezdett volna, gyorsan kibökte egy szuszra a folytatást. –, tegnap az átváltozásodról beszéltünk.
- Az… az át… átváltozásomról? – kérdeztem döbbenten. Persze tudtam, legalábbis reméltem, hogy majd átváltoztatnak, de akkor is meglepett.
- Igen. Tudom, hogy amióta visszajöttünk, ezt a témát senki sem hozta fel, de azt is tudom, hogy te szeretnél a bátyám mellett maradni, aki ezt elfogadja, és belenyugszik, hogy csak így tudsz vele lenni. Ne szólj közbe – nézett rá Edwardra komolyan. – Ugyanakkor azt is tudom, hogy ezzel még legalább addig kell várni, amíg elköltözünk. na és, még egy dolog van, amit szeretnék mondani, aztán kifejtheted a véleményed… Nos, Edward hajlandó lenne rá, hogy ő maga változtasson át. – Nem. Ezt biztos csak rosszul hallottam. Lehet, hogy el kéne mennem kipucoltatni a fülem. Az nem lehet, hogy az az Edward, aki mindig is foggal-körömmel harcolt az ellen, hogy vámpír legyek, most még nem csak, hogy elfogadja a dolgot, de ő maga segít ebben. És ráadásul… Azt hiszem, hogy egy kicsit megijedtem… Na meg az sem elhanyagolható tény, hogy teljesen ledöbbentem. Ilyen végkimenetelre nem számítottam. Úristen, most mit mondjak?!
Egy dolog elképzelni, megint más, mikor valóra válik... Az addig rendben van, hogy Edward mellett akarok maradni, de… de valahogy most kicsit megrémültem ettől az egésztől. Mármint a vámpír-dologtól. Hogy milyen leszek majd vámpírként? Hogy nem leszek-e nagyon vérszomjas? Ezer és ezer kérdés cikázott bennem, miközben egyre csak teltek a másodpercek.
- Nem kell rögtön választ adnod – motyogta Edward. – Hülye ötlet az egész, és… Alice rábeszélt… azt mondta, hogy biztos, hogy ezt akarod, hiszen régebben is… - Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy a válaszomra várnak.
- Öhm… - Megköszörültem a torkom. – A… azt hiszem, hogy most hazamegyek és átgondolom. – Legszívesebben arcon csaptam volna magam, amiért nem úgy viselkedem, ahogy kéne, hiszen mindig is ezt akartam, akkor meg miért… Nem értettem saját magam, és tulajdonképpen Edwardot sem, sőt jelen helyzetben Alice-t sem.
- Hazaviszlek – ajánlotta szerelmem. Egy ideig vacilláltam, de aztán belementem. Végül is, legjobb lesz, ha most nem vezetek.
Ezek után szinte minden összefolyt. Azt sem értettem, hogy hogyan jöttem le az emeletről, vagy egyáltalán hogy kerültem a kocsimba. arra eszméltem, hogy a kocsi fékez a házunk előtt.
- Rendben vagy, Bella? – kérdezte Edward aggódó hangon.
- Igen, persze. Miért ne lennék? – próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt, de azt hiszem nem sikerülhetett valami jól, mert Edward csak gyanakvóan méregetett.
- Nézd, én nem tudom, hogy mi járhat a fejedben, de örülnék neki, ha elmondanád, hogy miért vagy ennyire… szétesve?
- Nem tudom – vallottam be. – Én magam sem tudom.
- Figyelj, nem erőltetek semmit, hiszen tudod, hogy mi a véleményem erről az egészről. Csak hát Alice… szóval tényleg elég meggyőző volt. Te meg… én azt hittem, hogy örülni fogsz, ha majd egyszer elmondom. Hát igen, nem most szándékoztam elmondani, hanem ha már biztosabb leszek benne, de most már mindegy.
- Én tényleg nem tudom, mi van velem. Örülök… de mégis valahogy túlságosan meglepett… csak egy kis időt hagyj, amíg átgondolom, és aztán boldog leszek.
- De – A tekintete kerülte az enyémet és ezt nem tudtam mire vélni. – ez nem azért van, mert már nem akarsz velem lenni? – kérdezte. – Megérteném, nem kellene magyarázkodnod. Szóval, csak szólj.
- Nem – fogtam meg a karját. – Egyáltalán nem így van. Tényleg. Tudod nagyon jól, hogy szeretlek. És megígérted, hogy nem hagysz el megint – mondtam.
- Igen, igazad van, akkor…
- Megyek. – Gyors csókot nyomtam szájára, majd kipattantam a kocsiból, és nem nézve felé, besiettem a házba. Az érzéseim csak úgy kavarogtak, és az volt a legrosszabb, hogy ezt az érzelem kupacot alig bírtam kibogozni, hogy egyáltalán néhány érzelmet sikerüljön is felismernem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés