Egy ködön át láttam az egész világot, mintha én nem is lennék a része. Az érzés nagyon hirtelen tört rám, alattomosan és váratlanul. Az egyik percben még teljesen jól voltam, a következő pillanatban pedig mindent olyan távolinak éreztem. A labdák – tesi óra révén – csak úgy röpködtek a fejem felett, de senki nem figyelt rám.

Mintha nem is léteznék.

Röplabdáztunk, de én semmit nem csináltam, hiszen nem az erősségem az ilyesmi. És ezt a többiek is tudták. Automatikusan ütötték el helyettem a labdákat, és a forgásból is kihagytak. Én meg csak álltam a pálya szélén és egyre inkább úgy éreztem, hogy mindjárt köddé válok, olyan jelentéktelen vagyok.

A lábaim remegni kezdtek valami különös érthetetlen okból, pedig nem is gondoltam semmire. A gyomromat valami különös bizsergés szállta meg, és ingatagnak éreztem mindent. A bánat ólmos súlya elemi erővel nehezedett rám és alig tudtam megállítani a könnyeim szabad folyását. De nem akartam elgyengülni, nem akartam, hogy még jobban megvessenek.

Nem is tudom, hogy mikor beszélgettem utoljára. Csak Charlie-val váltottam néha egy-két monoton mondatot, de nem is figyeltem a szavaimra. Ergo nem is emlékeztem. Néha egész napok váltak szitává a fejemben, és azt vettem észre, hogy már nem is hétfő, hanem péntek van.

Minden olyan más volt.

Nem voltam én mindig ilyen, egyáltalán nem. Csak egyszerűen… nem tudtam elviselni a hiányát. Minden pillanatban felrémlett előttem az arca, huncut féloldalas mosolya, csilingelő, de mély nevetése… aranyszín szemei minden sarokból engem néztek. Annyira hiányzott, hogy legszívesebben ordítottam volna. Világgá akartam kiabálni a bánatom, és azt akartam, hogy mindenki tudja, hogy mennyire fáj… de persze ezt nem gondolom komolyan. Soha nem fedném fel a titkukat, én soha sem árulnám el őket.

D vajon ők elárultak? Vagy csak úgy cselekedtek, ahogy kellett? Ő nem tehetett arról, hogy nem szeretett. A szerelmet nem lehet kierőszakolni. Úgy utálom ezt. Utálok szerelmes lenni. Mert mikor Ő nincs velem… minden üres. Mintha a madarak nem énekelnének többé, a virágok többé nem csalogatnák magukhoz a méheket, és mintha az én szívem is megszűnt volna dobogni. A gyomromban gyakran lappangó pillangók téli álmot alszanak… azóta nem keltek szárnyra, mióta Ő elhagyott.

Azt mondta, hogy olyan lesz, mintha nem is létezett volna, de ez nem igaz, mert soha nem lesz úgy. Amíg élek, emlékszem. Nem érdekel a jelen, sem a jövő, mert Ő nem szerepel benne, hogy bearanyozza.

Én megpróbáltam nélküle élni, szavamra, hogy megpróbáltam. Visszazökkentem az unalmas hétköznapokba, tanultam, mint egy robot, és továbbra is főztem Charlie-ra. De vajon élhet-e valaki a szíve nélkül?

Fájdalom. Valami kemény ütközik a mellkasomnak, a levegő a tüdőmben reked, és a földre zuhanok. Nem elegánsan, ahogy a filmekben a sztárok, hanem úgy, mint egy igazi szerencsétlen, minden elegancia hiányában. Eltart pár pillanatig, amíg levegőért küzdök, és egyből tudom, hogy mi történt.

Eltalált a labda, mert néhány osztálytársam azzal menőzik, hogy ki tudja erősebben ütni a labdát. Pasik…

Fáj… de korántsem annyira, mint a lelkem, és az, hogy senki nem figyel rám. Csak játszanak tovább, mintha nem is léteznék. Mint a levegő, olyan láthatatlan vagyok én is. Csak rám nincsen senkinek szüksége. A Cullen család is ezért dobott el magától…

Hirtelen pattantam fel, és valami érthetetlen okból rohanni kezdtem. A terem elnémult, mindenki engem figyelt. Magam sem tudtam, hogy hová tartok, csak el… el akartam menni innen. Messzire. Ahol egyedül lehetek. Ahol nyugodtan kiadhatom a keserűségem. Ahol tombolhatok.

- Ez megőrült.

- Bella, minden rendben?

- Ms. Swan! Azonnal álljon meg!

- Totál bekattant.

- Bella!

Ehhez hasonló reakciókat hallottam még, majd magam mögött hagytam a tornatermet, majd kirohantam az épületből is, majd egyenesen bepattantam a furgonomba.

A sebességmérőm fennakadt, de nem érdekelt. Alig láttam a könnyeimtől, az sem érdekelt. Néha mintha néhány autó felháborodottan rám dudált volna, de nem vettem róluk tudomást. Automatikusan értem haza, egyszer csak arra eszméltem, hogy a házunk előtt állok, és vadul lihegek, a kormánynak dőlve, közben pedig zokogok.

Remegő lábakkal léptem be a lakásba, szerencsére Charlie dolgozott. A ház üres volt, és én egyenesen a szobámba tartottam. A felgyülemlett feszültség vad remegést váltott ki belőlem, mintha fáznék. Ahogy beléptem az ajtón felkaptam az első kezembe akadó tárgyat, és a falhoz vágtam. Egy váza volt. Jól esett, könnyebbnek éreztem magam. Vörös köd ereszkedett az agyamra, és megismételtem a műveletet. Félő volt, hogy a szomszédban meghallják a zajokat, de nem érdekelt.

Tíz perc múlva a szobám úgy nézett ki, mintha egy vihar söpört volna végig, és több sebből véreztem. Szédülni kezdtem a rozsdás, vérszagtól, de nem hagytam abba… a következő pillanatban, pedig kicsúszott a lábam alól a talaj. Egy padlódeszka elmozdult a helyéről és keményen nekiütődött a bokámnak.

Feljajdultam, és szarkasztikusan konstatáltam, hogy egy lila folt van kialakulóban. Aztán… észrevettem, hogy a padlódeszka alatt tárgyak vannak.

Minden feszültségem elszállt, érdeklődve botladoztam el a mélyedésig. Mindenféle tárgy hevert ott, és a szívem hevesen dobogni kezdett. Fényképek, levelek, cd-k akadtak a kezembe, és sírva, remegve helyeztem be az első albumot a zenelejátszómba. Felcsendültek az altatóm dallamai… majd mikor vége lett, Ő szólalt meg.

- Szeretlek! – zengett a hangja a néma csendben, és engem egyre inkább rázott a zokogás. Újra és újra végighallgattam, miközben a közös képeinket nézegettem. Már alig láttam a könnyektől, és a kezem vad remegése miatt a fényképek folyton elúsztak a szemem előtt.

Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.

Felszakadt a mellkasomba tátongó űr, és összefogtam magam, hogy ne hulljak millió apró darabra. A fájdalom égetett, az emlékek szépsége és boldogsága irtózatosan kínzott. És egyben el is gondolkoztatott.

Mi van, ha nem azért hagyott el, mert nem vagyok elég jó neki? Hiszen a megkímélésem sokkal inkább jellemző lenne a mazochizmusára. Talán azt hitte, hogy veszélyben vagyok mellette, és úgy gondolta, hogy így könnyebb lesz nekem. Mekkorát tévedett!

Így lenne? Hiszen többször mondta, hogy szeret, mint hogy nem. Tévedtem volna? Szeret? De akkor miért törte össze a szívem?

- Ne… - sírtam. – Én is szeretlek… szeretlek… szeretlek… szeretlek… Edward… ó, Edward – zokogtam keservesen és a szívemhez szorítottam a képeket. Megállítottam a lejátszást, és arra a mondatra állítottam, amit a legjobban szerettem hallani.

Az összes képen mosolyogtunk. Még meg volt a kép, amit félbehajtottam, hogy én ne látszódjak rajta, csak Ő. Mert ő tökéletes és én nem akartam elrontani az összképet. Most kihajtottam, és ezt is magamhoz szorítottam. Miért rejtette ide az emlékeket? Mit akart ezzel?

Aztán hirtelen egy cetlit találtam, amit egyből felismertem. A suliban levelezgettünk néha…

„Bella… bármit mondok, vagy teszek, azt szerelemből teszem. Örökké szeretni foglak. E.”

Mint az űrült úgy pattantam fel. Magamhoz vettem a kocsi kulcsot, a pénztárcámat és rohanni kezdtem. Majdnem bukfenceztem egyet a lépcsőről, de nem álltam meg. Beültem a kocsimba, és padlógázzal hajtani kezdtem. Észak felé, ott hideg van, nem?

- Meg kell, hogy találjalak… szükségem van arra, hogy megtaláljalak… - motyogtam magamnak, és akkor még nem voltam tudatában, hogy mennyire esztelenül viselkedem… Csak az járt a fejemben, hogy minél előbb vele legyek… hogy a karjaiba zárjon és forrón megcsókoljon. Mert nekem nem kell más.

*

Messze voltam mindentől, messze voltam az életemtől, a családomtól, a szerelmemtől. Az erdő csendje valahogy jól esett, de egyben fájt. Mert Ő hiányzott, és azt akartam, hogy velem legyen, és a karjaimba zárhassam. Magamba akartam szívni finom illatát, még ha ellenállhatatlan kísértés is volt számomra. Érte megérte, mert vele minden más. Nekem nem kell más, csak az, hogy ő öleljen át.

Hogy az ő ajkai mondják ki a nevem. Hogy ő mondhassa csak: Edward. És csak én csókolhassam őt. De ez a jogom már elveszett. Abban a pillanatban, mikor kimondtam halott szívem legnagyobb hazugságát.

- Nem kellesz nekem.

Nem akartam ilyen durva lenni, de nem bírtam nézni szíve összetört romjait. Fizikai fájdalmat okozott saját magamnak. Magamra akartam vállalni a fájdalmát, de a sajátomat sem bírtam elviselni. Biztos vagyok benne, hogy nyálasak a gondolataim, de így érzek, bármilyen szégyen is.

Ideje lenne vadásznom… régen ittam. Égető szomjúság kaparta a torkomat, és biztos voltam benne, hogy már a szemem is fekete. Pedig Bella jobban szerette mikor aranyszínű a szemem.

Megtöröltem véres arcomat, és megigazgattam magamon a ruhát. Nem szándékoztam emberekkel találkozni, de azért mégse lehettem teljesen ápolatlan. Magam miatt, hisz senkinek nem akarok tetszeni. Bella számít csak, senki más. De neki mindenhogyan jó voltam, nem is értem, hogy miért. Még emlékszem, ahogy vadul bizonygatta, hogy mindenhogyan szeret… akkor voltunk tulajdonképpen négy hónaposak, valamikor a nyár közepén.

Már akkor sem kellett más.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés