- Ugyan mit? - kérdeztem élesen, némi keserűséggel a hangomban.
Fel nem foghatom, miért kér bocsánatot. Nem ő hazudott nekem, nem ő viseli azt a terhet, amit nekem kell.
- Semmiért nem kell bocsánatot kérned. Nem te tetted azt, amit, hanem én. Nekem kéne bocsánatot kérnem. - hitetlenkedtem.
Egy másodpercig némán nézett a szemembe, majd elszakítva tekintetét rólam visszaállt az előbbi helyére. Az ablak elé és csak bámult kifelé.
- Nem azért kérek bocsánatot, mert hibásnak érzem magam. Persze, már előbb is rájöhettem volna. - mondta halkan.
Beszéd közben még mindig az ablaküveget nézte. Miért nem néz a szemembe?
- Hát akkor miért? - kérdeztem sürgetve. Mint oly sokszor, most is feszengtem attól, hogy nem hallom mit gondol, de most kivételesen jobban zavart. Nem tudom, mit gondol, vagy mit érez. Nem tudom valóban megbocsátott-e? És ami a legfontosabb: szeret-e még?
- Azért, hogy… - de elcsuklott a hangja és felém fordult. A hold halvány fényében is tisztán kivettem, hogy szemei újra könnytől csillognak.
- Mennem kell. - mondta hirtelen és mielőtt elment volna mellettem, hirtelen elkaptam a karját és magam felé fordítottam.
- Mondd el, kérlek. - mondtam lágyan.
Szomorúan nézett rám és nekem majd meg szakadt a szívem, hogy így látom és még csak nem is, enyhíthetek a fájdalmán.
- Nem most kéne ezt megbeszélnünk. - bökött a fejével a nappali iránya felé.
Vettem egy mély lélegzetet. Minél előbb meg kell tudnom mi bántja, hogy segíteni tudjak neki. Az ő fájdalma az enyém is.
- És ha visszajöttél a vadászatból? - kérdeztem reménykedve.
Eltöprengett, majd bólintott. Addig még két nap, a mai éjszakával együtt három. Hogy fogom kibírni addig? Mi lesz, ha nem tudom, mit mondjak neki? Elveszítem? Nem, nem ez lehetetlen. Elhessegettem ezeket a gondolatokat, miközben Bella várakozó szemeibe néztem.
- Rendben. - mondtam és közelebb hajoltam kissé, de megcsókolni nem mertem.
Aprót bólintott, de nem mozdult. Lágy csókot leheltem ajkára, amit halványan viszonzott, de pár perc után elhúzódott és végigsimította arcomat jobb kezével.
- Szeretlek. - mondtam erőtlenül.
- Én is, szeretlek. - azzal kibújva kezeim közül kisétált a konyha ajtaján.
Én csak álltam és még mindig a levegőt markoltam. A nem dobogó szívem, összefacsarodott a fájdalomtól. Nem csak az ő fájdalmát éreztem, még a magaméval is meg kellett küzdenem.
Úgy éreztem, mintha ezer tűvel szúrnák ki a tüdőmből a levegőt, és a szívemet összemorzsolnák, mint egy elszáradt levelet.
Fogalmam sincs, meddig állhattam ott, talán két perce mikor egy ismerős illatot éreztem meg, amihez óvatos, halk morajláshoz hasonlító hangok is társultak. Azonnal felismertem.
Nem volt kedvem a csípős megjegyzéseimhez, ezért meg sem fordultam.
- Mit akarsz, Rosalie? - kérdeztem komoran.
- Szeretném tudni, mi ez az egész. - mondta, és a hangján meglepődtem. Arra számítottam, hogy követelni fogja a választ, és gondolatban szitkozódni fog, hogy már megint milyen hülyeséget csináltam, de szerencsére ezt megtartotta magának.
- Ha már minden tisztázódott, hidd el meg fogod tudni. - válaszoltam, miközben szembe fordultam vele.
Gondolatban helyre rakta mit is kéne felelnie, mert nem akart megbántani. Ezen felhorkantam.
- Mióta törődsz te azzal, hogy megbántasz-e vagy sem? - kérdeztem keserűen.
’ A testvérem vagy. És attól eltekintve, hogy legszívesebben letépném a fejed, még szeretlek és nem jó boldogtalannak látni. Mert akkor nem csakhogy az egész család feszült lesz, hanem minden a feje tetejére borul.’ - mondta gondolatban, és jól sejtetem, hogy nem akarja, hogy a többiek hallják.
Először meghökkenve néztem rá. Rosalie mindent mondott már nekem, csak azt nem, hogy ’ a testvérem vagy és én szeretlek’.
- Köszönöm. De ebben a helyzetben kiérdemelném a dühödet. - mondtam hidegen. Rosalieval sosem volt az erősségem érzelmesen beszélni. Ő sem próbálkozott ezzel gyakran. Minek erőltetni? A testvéri szeretettel jócskán beértük.
- Csak azt mondom, ha meg tudom bármilyen ostobaságot, műveltél, és ezzel elrontod az én angyalom boldogságát a két kezemmel, fojtalak meg. - és ezt mind olyan nyugodtan mondta, mintha teljesen biztos lenne benne.
- Akkor élesítheted a körmeidet. - morogtam inkább magamnak, mint neki. - Van még valami? - néztem el a konyhaajtó felé.
- Nem csak ennyit akartam mondani. - felelte nyugodtan.
’ De jó lenne, ha eltöltenél egy kis időt Bellával. Mióta visszajöttetek olyan, mint egy hulla. ’ - mondta, mire felmorogtam.
De már el is tűnt mire kettőt léphettem volna. Szinte magamban morogtam, hogy hagyhattam elmenni Ilyen könnyen. Igaza volt, annak ellenére, hogy nem is érdekelte, boldog-e vagy sem, de Nessie miatt mindent eltűrt.
Mikor már úgy éreztem, nem fogom megtámadni Rosaliet, nagy levegőt vettem és kisétáltam a konyhából.
Félve léptem be a hatalmas nappaliba. Úgy éreztem, ha most nem lennék vámpír szégyenemben, megölném magam.
Rosalie az ablak mellett ácsorgott, jó messze a többiektől, és mikor meglátott figyelmeztető pillantást mért felém. Nem foglalkoztam vele, hiszen ha már ő is tudni fogja az igazat, joga lesz rá, hogy darabokra szaggasson szét.
Nessie anyja ölébe hajtva nézte a tv-t, miközben Bella a fejét simogatta. Esme a fotelban ücsörgött egy és egy lakberendezős magazint olvasgatott. Emmett és Jasper nem voltak itt, de a gondolataikból ítélve jól mulatták az időt odakint.
Amint megláttak a gondolatok, csak úgy cikáztak és nem bírtam kizárni őket.
’ Oh, fiam. Minden rendben? Bella jól van? Olyan bánatosak vagytok mindketten.’ - kérdezte aggódva Esme és csak úgy, mint a gondolatai, az arca is aggodalmat sugárzott. Aranybarna szemeiben láttam a féltést és a félelmet. De nem tudtam mitől fél. Talán, hogy elveszíti a fiát?
Rosalie gúnyolódó hangja, szinte már meg sem lepett.
’ Én mondom, ha csak elmeri szomorítani, az én Nessiemet, egy foga sem marad.’ - fenyegetőzött, miközben Nessiere siklott tekintete és azonnal ellágyultak a gondolatai.
Eközben Nessie felpattant Bella öléből és odavonszolva a kanapéra anyja mellé beleült az ölembe.
Szorosan magamhoz öleltem és beszívtam méz és orgona illatát.
Síri csend telepedett a szobára, de Nessie gondolatai, különbözően a többiekétől, folyton járt.
Mintha egy fogaskereket pörgetnénk, újra és újra.
Elmosolyodtam, néha már idétlen ötletein, hogyan szedje ki belőlünk, mi történt. De az, hogy ő is erre gondolt, újra előhozta belőlem a bűntudatot.
Próbáltam nem foglalkozni vele, de mintha hozzám ragadt volna. Minden hová követ. Mint egy lerázhatatlan pincsi kutya.
- Edward, drágám. Minden rendben lesz, míg nem vagyunk itt? - kérdezte anyám.
- Igen, minden a legnagyobb rendben lesz, Esme. - jött le az emeltről Alice szélesen mosolyogva.
Gyanakvóan méregettem, de gondolataiban nem találtam semmi olyat, ami okot adhatna jó kedvének.
Esme halványan elmosolyodott, majd felállt a kanapéról.
- Rendben, akkor szólok Carlisenak és indulunk is. - mondta és megölelve Nessiet felment az emeltre.
Micsoda? Már ma? Nem holnap mennek? Értetlenül bámultam magam elé, majd Bellára néztem, aki szintén engem méregetett.
- Nem… - akartam volna kérdezni, de előbb válaszolt.
- Átrakták. Minél előbb itthon akarnak lenni. Carlisenak lesz egy műtéte holnap este. - mondta csendesen és végigsimított Renesmee haján.
- Erről nem láttam semmit sem a gondolataikban. - révedtem magam elé.
Talán annyira lefoglalt a saját önostorozásom, hogy észre se vettem, hogy a tervük megváltozott?
- Nem voltál jelen, amikor Esme elmondta, és Carlise is csak most tudta meg. - mondta Bella.
- Értem. - bólogattam.
- Hát, akkor két nap múlva találkozunk. - állt fel a kanapéról és én is ugyanabban a pillanatban álltam fel. Nessie kérdőn nézett rám, de látva, hogy most nem igazán tudok rá figyelni inkább Rosaliehoz sétált és egy kevésbé érdekelt témáról kezdett, beszélni.
- Bella. - suttogtam.
- Majd beszélünk, Edward. - mondta és villámgyorsan felszaladt az emeletre.
Nem tudtam mi tévő legyek. Utána menni biztosan nem lenne jó ötlet, de ha nem kapok választ, arra mi zajlik benne, soha nem fogom megtudni.
Egy pillanatra Nessiere néztem és kíváncsi gondolatai, csak még jobban felzaklattak.
- Bocsáss meg egy pillanatra. - vetettem oda, de nem tudom, hogy hallotta-e, mert mire ezt kimondtam már a lépcső tetején álltam.
Bella illata egyenesen a régi szobámba vezetett. Mivel Esme épp Carlise-al beszélgetett, biztos voltam benne, hogy nem fogják hallani a beszélgetésemet Bellával.
Ezért amilyen gyorsan csak tudtam a szobámba, siettem. Az ajtó félig nyitva volt. Nem tudtam, kopogjak-e vagy csak nyissak be? Az első variációt választottam.
Halkan bekopogtam és mivel nem jött válasz benyitottam.
Bella a fekete kanapén ült és maga elé révedt. Amint beléptem rám kapta pillantását és egy pillanatra láttam a fájdalmát, de amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is tűnt.
Lassan felé lépkedtem, és hangtalanul leültem mellé, miközben még mindig tartottam a szemkontaktust.
Némán néztünk egymás szemébe, mikor egyszer csak lehunyta a szemeit. Talán, hogy ne lássam a fájdalmát? Vagy csak nem akar engem nézni?
- Bella, kérlek, mond el. Tudom, hogy hibát követtem el. De nem bírom nézni, ahogy szenvedsz. Kérlek, mond el, ha soha többé nem akarsz látni, mert meg értem. - a hangom jól észrevehetően fojtott volt.
- Micsoda? - nyitotta ki szemét és mélyen az enyémbe fúrta.
- Mond el, ha nem szeretsz többé. - suttogtam a szavakat.
Elfordítottam a tekintetemet. Nem mertem a szemébe nézni. A választól egyesesen rettegtem, de meg kell tudnom, mert a fájdalom, hogy így látom, megemészt.
Egy másodpercig némán hallgatott, de a szemem sarkából láttam, hogy szavaim eljutottak a tudatáig.
Olyan düh öntötte el az arcát, amit még ember korában sem láttam soha.
- Hogy mondhatsz ilyet? Hogy képzelheted, hogy nem szeretlek? - fröcsögte és felpattanva idegesen járkálni kezdett a szobában, már éppen bocsánatot akartam kérni, mikor meghallottam Esme gondolatait. Szólni jött Bellának, hogy indulnak. A gondolatokhoz lépések is társultak és amint Bella is érzékelte, hogy jön valaki felhagyott a járkálással, de ráncba szaladt homloka bizonyította, hogy korántsem nyugodt.
Halk kopogás törte meg a csendet a szobában.
- Szabad. - mondta Bella, de hangja már nyugodt volt. Legalábbis a felszín felett. Tudtam belül még mindig, fortyog, és ez újra emlékeztette velem, mekkora egy szörnyeteg vagyok.
- Bella, indulnánk. - szégyenkezett Esme.
- Rendben egy perc és lent leszek. - mondta Bella és felém fordult.
Esme bólintott és becsukva maga mögött az ajtót elment, de gondolatban még megkérdezte, hogy nem zavart-e meg semmit.
Némán meredt rám egy percig, majd nagy levegőt véve elkezdett hadarni.
- Edward, nem akarlak elhagyni. Szeretlek. És mielőtt bármi rosszra gondolnál, gondolkodtam. Mindenen, amit mondtál. Ha visszajöttem mindent, megbeszélünk, ígérem, de most még nem tudok róla beszélni. Túlságosan is fájna. És, mint tudhatod, nem vagyunk egyedül. - rázta meg a fejét.
- De ha nem tudom, meg mit érzel… - erősködtem, de egy szempillantás alatt előttem termett és egyik ujját finoman az ajkamra helyezte.
- CSSSS. - csitított. - Ha visszajöttem. - mondta, és ujját ajkai vették át. Lágyan, és félve csókolt, de mikor érezte többet, akarok, elhúzódott.
- Holnap után találkozunk. - mondta még és már ott sem volt.
Tudtam, ez a két nap nélküle maga lesz a pokol, de nem csak a fájdalma miatt. A hiánya sokkal nagyobb kínszenvedés lesz.
Még egy ideig a szobámban ültem, és azon elmélkedtem, vajon megbocsát-e, mikor úgy gondoltam nincs értelme gyötörnöm magam, ezért levánszorogtam a földszintre.
Odalenn csak a Tv zümmögése hallatszott és Nessie halk szuszogása a kanapé felől. Oda sétáltam és meglepődve tapasztaltam, amint Jasper vállának dőlve aludt. Jasper átkarolva a vállát egyenletesen ringatta őt. Olyanok voltak, mint a testvérek. De ez a testvéri szeretet teljesen más volt, mint a többiek közti. Ez sokkal erősebb volt. Mintha valóban testvérek lennének. Nemcsak jól kijöttek és beszélgettek, szellemileg is egymásra hangolódtak. Jaspernek ez egy teljesen új dolog volt és nagyon örül neki, hogy van egy húga, csak úgy, mint Nessie, aki bátyjaként szereti.
Halkan leültem a mellettük lévő fotelba és figyeltem kislányom minden egyes lélegzet vétellét.
Jasper közben elmélyülten nézte a Tv-ben játszott riportot. Gondolatban teljesen máshol járt.
Azon elmélkedett Emmett kihívja-e még egy meccsre, mert tegnap veszített. Nem volt kedvem mosolyogni rajta, mert tudtam, csak azért gondolkodik ezen, hogy jobb hangulatom legyen.
- Jobb lesz, ha haza viszem. - mondtam Jaspernek suttogva, nehogy felébresszem Nessiet.
Jasper bólintott, majd óvatosan felemelte kezét Nessie körül. Halkan nyöszörögni kezdett, de nem ébredt fel. Bal kezemet a térdei alá, míg a jobbat a hátára raktam, és mintha hozzá sem értem volna felemeltem a kanapéról. Jasper halkan mormogott valami olyasmit, hogy ’ jó éjt húgi’, de nem értettem pontosan. ’Egy holnap találkozunk’ elhadarása után kiléptem a Cullen házból.
Szélsebesen futottam haza, a mi kis otthonunkba, ahol Nessiet ágyba fektetve néztem, miről álmodik.
A nap már lement és miközben hallgattam kislányom egyenletes légzését, minden percben csak egy valakin járt az eszem: Bellán.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés