(Visszaemlékezés – Edward)

Gyönyörű szép nyári nap volt, sütött a nap, csiripeltek a madarak és reggel teljesen tudatában voltam, hogy ma mégsem mehetek el Bellával a városba. Néztem, ahogy szépséges vonásai kisimultan pihennek, és csak néha hallottam egy-két motyogást. Mintha az én nevemet is hallottam volna gyönyörűséges ajkai mögül. Ilyenkor valójában a gondolataiba nyertem bepillantást. Innen tudtam meg, hogy mennyire retteg attól, hogy Alice megint elrángatja vásárolni és vetet vele kivágottnál kivágottabb felsőket. Így tudtam meg, hogy mennyire zavarba hozzák Emmett poénjai, és napokig pirul, ha rájuk gondol. Innen tudtam meg, hogy imádja Esme főztét, hogy mennyire tiszteli Carlisle önuralmát, hogy mennyire szeretné jobban megismerni Jaspert, és hogy mennyire örül Alice barátságának, és hogy mennyire szeret engem. Az utóbbinak örültem a legjobban.

Hirtelen mocorogni kezdett, és mosolyogva szemléltem, ahogy kábán kinyitja barna szemeit, és rám néz.

- Edward… - motyogta mosolyogva, mire egy jó reggelt csókot leheltem a homlokára.

- Jól aludtál?

- Igen – válaszolta morcosan. – De te ezt úgyis tudod, biztosan elmeséltem álmomban az élettörténetem is.

- Szeretlek hallgatni, és ne aggódj, nem mondtál semmi olyat, amit ne kéne tudnom.

- Ez szubjektív - ellenkezett még, de már nevetett. Imádtam, amikor mosolyog. Olyankor felragyogott az egész arca, és minden bánat eltűnt a szemeiből.

- Minden szubjektív. Még a szépség is. Szerintem te vagy a legszebb, de ha Rosalie-t kérdezném, ő biztosan magát részesítené előnyben.

Felnevetett, és közben hallottam egy morgást lentről. – Bocs, Rose! – szabadkoztam vigyorogva, majd visszafordultam Bellához, de a tekintete a távolba révedt. Felismertem a nézést, ilyenkor elgondolkozott valamin. Mi nyomhatja a lelkét? Muszáj megtudnom, nem hagyhatom, hogy bármi vagy bárki bántsa.

- Mi a baj? Min töprengsz? – kérdeztem lágyan és egy csókot leheltem a homlokára. Ámulva néztem, ahogy elmosolyodik, és a szemembe néz. Percekig nem tudtunk elszakadni, és Bella arca egyre lágyabbá vált.

- Már megint elkápráztatsz – motyogta halkan. – Csak arra gondoltam… hogy… ne értsd félre, nem azért… csak hogy milyen kár, hogy márciusban ismerkedtünk meg.

- Miért? – kérdeztem értetlenül. Mi a baj ezzel? Megbánta?

- Mert nem ünnepelhettük együtt a Valentin napot.

Meghökkentem, mire ő elpirult és zavartan folytatta.

- Csak úgy eszembe jutott, nem is tudom, hogy miért. Tulajdonképpen mindig is utáltam ezt a napot, mert nem volt senkim és szerelmes sem voltam előtted senkibe. De hiányzott az élmény, és olyan rosszul esett, hogy kétméterenként egy csókolózó párba bukkantam és minden lány kezében egy szép vörös rózsa virított. Irigyeltem őket. Akkor még nem tudtam, hogy beléd szeretek nem sokkal később.

Nem válaszoltam, helyette megcsókoltam. Finoman, hogy ne hogy rossz legyen neki vagy fájjon. Vigyáznom kellett rá és uralnom kellett a vére és a teste iránti vágyat. Nem engedhettem a bennem lakó szörnynek.

Miután elváltunk, felálltam.

- Most el kell intéznem valamit – suttogtam lázas szerelemmel. – Megígértem valamit Alice-nek, de sietek vissza hozzád. Rendben?

Bólintott, de láttam, hogy rosszul esik neki a távozásom, ami teljesen érthető. De annál nagyobb örömet szerzek vele neki. Hallottam, hogy Alice izgatottan felsikkant a földszinten, és mikor leértem a nyakamba vetette magát.

- Ez remek ötlet, Edward! Bár nem értem, hogy miért ilyen fontos ez, tekintve, hogy még több millió ilyen napotok lehet… de támogatom az ötletet. Szerintem először a bevásárlóközpontban nézzünk körül, oké? Végre befelhősödött egy kicsit. Sietünk nyugi, hamar visszaérsz Bellához! Nagyon fog örülni! – hadarta vágyott izgalommal a hangjában és csakúgy cikáztak a fejében a gondolatok.

- Miben mesterkedtek? – kérdezte Emmett hunyorogva, mire rávigyorogtam.

- Aki kiváncsi, hamar megöregszik.

- Így kell bánni egy öreg medvével? – színpadiaskodott, majd megcsókolta Rosalie-t, aki az ölében foglalt helyet. Én a helyükben a nyakukba akasztottam volna a 18-as karikát. Szegény Jasper, csodálom, hogy még nem ugrott rá Alice-re.

- Na, Edward, igyekezz! Majd a többiek vigyáznak Bellára! Gyere már! – Egy sóhajtás után engedelmesen követtem, és életem legrosszabb délutánja következett. Vásárolni Alice-szel? Kész rémálom, igazi kőpokol.

*

Minden készen állt, és elégedetten szemléltem a művemet. Délután négy óra volt, így sietnem kellett. Szegény Bella miket gondolhat. Maximális sebességgel rohantam haza, és egyenesen felszáguldottam az emeletre, ahol Bella illatát sejtettem. Az ajtóban megálltam, majd illedelmesen bekopogtam. Csak egy halk szabad volt a válasz, és majdnem belesajdult a szívem a látványba. Bella az ágy előtt ült a földön, fejét az ágynak döntötte és halkan szipogott. Azonnal mellette termettem.

- Bella, mi történt? – kérdeztem aggodalmasan és magamhoz öleltem.

- Ne haragudj, ha olyat mondtam, amit nem kellett volna – felelte. – Nem akartalak megbántani vagy valami.

- Miről beszélsz? – ütköztem meg.

- Nem kellett volna előhoznom a Valentin napos témát, ráadásul még csak nyár van… Én hülye voltam. Ne haragudj. Ezért mentél el, igaz?

- Igen – feleltem somolyogva, és ő még jobban sírni kezdett. – De nem azért, amiért gondolod. Elvihetlek ma valahova? Szeretnék mutatni valamit.

Meglepetten nézett rám, és boldogság csillant mogyoróbarna szemeiben. Szó nélkül elindult a fürdőbe, majd Alice robbant be a szobába és követte, engem pedig gondolatban leküldött a nappaliba.

- Edward, mi folyik itt? – kérdezte Esme aggodalmasan. – Hova mentél? Bella olyan szomorú volt egész nap.

- Alice és én meglepetést szerveztünk neki ma estére, úgyhogy ne nagyon várjatok minket ma…

- Ó, így már mindjárt más – mosolyodott el és magához ölelt. – Hova mentek?

- Nem mondhatom el, Esme. Bella nem tudhatja meg, és minél kevesebben tudják…

- Értem-értem – mosolygott. – Nem faggatlak. Érezzétek jól magatok, vigyázz rá, kisfiam.

- Vigyázok – feleltem mosolyogva, majd megakadt a tekintetem Emmetten, aki az ajtóból figyelt.

- Miért van olyan érzésem, hogy ma megcsalsz? – szipogott színpadiasan, és pislogva nézett rám. Nevetni kezdtem, és nem én voltam az egyetlen.

- Talán, mert igazad van – vigyorogtam, majd közelebb léptem és Emmett oldalába bokszoltam. – Olyan egy hülye vagy… - mondtam fejcsóválva, mire ő is kezelésbe vett egy öblös nevetés kíséretében. Feljajdulva fogadtam az ütéseit, miközben a többiek nevettek.

„Mint két kisfiú” – gondolta magában Esme.

„Néha inkább anyának érzem magam és nem feleségnek.” – csóválta a fejét Rosalie.

„Emmett mekkora ökör tud lenni.” – nevetett Jasper.

„Mi folyik itt?” – lépett be az ajtón Carlisle, mert most járt le a műszakja a kórházban, és elég meghökkenten figyelt. De Esme odalépett hozzá és eltűntek a konyhába vezető ajtón.

*

Negyed óra múlva végre megpillantottam Bellát, ahogy Alice oldalán jön le a lépcsőn. Gyönyörű volt, talán még a számat is tátva felejtettem néhány pillanatig. Testhez simuló fekete koktélruhát viselt, stílusos sminkkel és kivasalt hajjal, míg a lábán egy papucscipő virított. Mintha nem is odamennénk ahova… Mindegy én úgyse hagyom érintkezni a bokrokkal és a fákkal.

Elegánsan nyújtottam felé a kezem, majd gyengéden kézen csókoltam. Szépséges arca ragyogott a boldogságtól.

- Gyönyörű vagy – súgtam a fülébe, mire fülig pirult. Imádtam mikor az arcába szökött a vér, és nem olyan értelemben. – Nem bánnod, ha futva megyünk? – kérdeztem lágyan.

- Eléggé elkápráztattál ahhoz, hogy ne bánjam – felelte bágyadtan, mire finoman a karjaimba kaptam, és hagytam, hogy a fejét a mellkasomba temesse, majd elköszöntem a többiektől, és futni kezdtem. De közben még a széltől is óvtam.

*

- Megérkeztünk – simítottam végig selymes, barna haján, mire egy kicsit engedett a görcsös szorításból. Kinyitotta a szemét és felnézett. A döbbenet ösztönösen árasztotta el, a gondolatai az arcára íródtak. Tetszett neki.

- Ez… ez… gyönyörű – álmélkodott, majd felém fordult és egy hirtelen mozdulattal a nyakamba ugrott. Nevetve pörgettem meg a levegőben.

- Tetszik?

- Nagyon! Annyira szeretlek! De mégis milyen alkalom? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Valentin nap – feleltem vigyorogva, és meglepetten láttam, hogy könnyek árasztják el szép szemeit. – Mi a baj?

- Semmi… csak… meghatódtam – hüppögte. – De abbahagyom mindjárt, mert Alice megöl, ha elkenődik a sminkem.

- Emiatt ne aggódj – nevettem. – Senki nem bánthat. Vigyázok rád – mondtam halkan és megcsókoltam. A nyelvünk lassú, szerelmes táncba kezdett és csakúgy faltuk egymás ajkait. Olyan jó érzés volt, hogy megremegtem, és még szorosabban tartottam a kedvesem, mert őt ismerve, akármikor kicsúszhat a lába alól a talaj.

Mikor percekkel később elváltunk, összeérintettük a homlokunk. Közelről láttam minden rezdülését, és ez nagyon megnyugtató volt. Szíve hangosan dübörögve vert kicsiny testében, és a dallama kellemes volt.

Nem is vettem észre, hogy mikor feküdtünk a kedvenc takarónkra, melyet a rét közepére terítettem órákkal ezelőtt. Tökéletes rálátás nyílt innen a csillagokra, és hogy a nap még szebb legyen, teljesen tiszta volt az ég. Millió kiscsillag figyelte a boldogságunk. A rétünket gyertyákkal és égőkkel díszítettük fel, és tőlünk nem messze egy kis asztalka foglalt helyet, melyen mennyei vacsora várta Bellát, valamint az asztal közepén egy vázában egy csokor vörös rózsa. Imádtam nézni, ahogy eszik, és ahogy minden falatnál elpirul. Imádtam minden mozdulatát, rezzenését.

- Köszönöm, Edward.

- Én köszönöm, hogy vagy nekem. Szeretlek, és mindig szeretni foglak. Látod a csillagokat?

Bólintott.

- Meg sem látom őket, mikor mellettem vagy, mert te vagy az életemben a legfényesebb csillag. És ha te nem lennél, elvesznék a sötétségben és a fájdalomban. Szeretlek, Bella, és ez soha nem fog megváltozni. Mindig veled maradok, és bármit mondok, vagy teszek a jövőben, az csak azért lesz, hogy te boldog légy.

- Én is szeretlek, Edward. Fogalmad sincs, hogy mennyire. Nincsen más rajtad kívül, aki ennyire fontos lenne, mert veled minden más. Érted bármire képes lennék.

Létezésem legszebb éjszakája volt. Olyan lopott órák, amiket soha nem felejtek el, és amikre örökké szerelemmel fogok emlékezni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés