(Jelen – Edward)

Némán rázott a zokogás, a fejemet a térdemre fektettem, a kezeimet összekulcsoltam a lábaim körül. Így tengődtem órákig egy fa tövében, nem foglalkozva a tőlem nem messze száguldozó szarvascsordákkal. Valahogy most nem éreztem vágyat, vagy elég erőt magamban, hogy felkeljek és öljek. Még ha állatot is… akkor is gyilkosság. De sajnos növényevő nem lehetek, örülhetek, ha az állatok vére csillapítja szomjamat.

Istenem, annyira hiányzik. Minden pillanatban magam előtt látom fájdalomtól eltorzult, majd szenvedve beletörődő arcát, mikor megszentségtelenítettem mindent, ami fontos számomra. A Bella iránt érzett szerelmemet, a neki mondott szavaimat, csókjaimat, ígéreteimet.

Már megbántam, de már késő. Mert már minden más.

Soha többet nem érzem édes illatát, amitől még nagyobb vágy lobban bennem. Soha többet nem simítok végig a karcsú testen, és soha többet nem nézhetem békés szuszogását. Megérte erről lemondanom? Talán csak akkor, ha ő boldog. Vajon, elfelejtett és már csak egy régi csalódás vagyok számára? Vagy az se? Talán teljesen elfelejtett… bár ezt nem hiszem. Egy kicsit fáj a gondolat, hogy mással boldog, pedig annak örülnék a legjobban. Hogy önfeledten nevessen, és szerelmesen csókoljon egy másik férfit, még ha… nem is én vagyok az. Én rontottam el, én szalasztottam el, hát magamra vessek.

A következő pillanatban kicsúszott a kezemből az irányítás. A testem minden izében megremegett, és a szomj vad hörgésként tört elő a torkomból, majd rohanni kezdtem egy csodálatos illat felé… soha nem éreztem ilyen finom aromát… soha… kell nekem, meg kell, hogy ízleljem, meg kell, hogy igyam!

A vörös köd úgy árasztott el, mint egy szökőár a partokat… az elmém, a tudatom háttérbe szorult, az önuralmam semmivé foszlott.

(Jelen – Bella)

Remegő lábakkal szálltam ki piros furgonomtól, ugyanis könnyektől maszatos szemeim későn vették észre az egyre közeledő út szélét, és az ott álló fát, és egyenesen beléhajtottam. Az ijedtségen kívül semmi bajom nem esett, csak lefejeltem az üveget, és szörnyen hasogat a fejem. Szerencsére nem vérzik, akkor biztosan bajban lennék, hiszen éppen egy vámpírt keresek… Viszont, ha véreznék, magamhoz hívnám, nem?

Őrült ötlet fogant a fejemben és odabotladoztam a furgonomhoz, majd a kezembe vettem egy üvegdarabot, és óvatosan végig húztam a karomon. Ahogy az első csepp vér kibuggyant a testemből, úgy szédültem meg. A vér rozsdás szaga az agyamba szállt, és öklendezni kezdtem, de mivel elég régóta nem ettem, sikerült magamban tartanom mindent. Szédelegve akartam leülni, de a következő pillanatban jelzett a hatodik érzékem. Éreztem, hogy valami vagy valaki figyeli minden mozzanatom.

Ijedten tekintettem körbe, majd felsikoltottam az őrült boldogságtól. Nem normális reakció, hiszen egy vámpír meredt rám vérszomjas szemekkel, vadul morogva, majd megindult felém… én mégis örültem. Hogy miért? Mert Edward volt az ominózus vérszomjas egyed. Végre megtaláltam, és ha nem öl meg, vele lehetek.

- Edward? – szólaltam meg boldogan.

(Jelen – Edward)

A szépséges illat beözönlötte az elmémet, és morogva meredtem az áldozatomra, de a ködtől csak a köralakját láttam bárki is az. Elindultam feléje, és belül ujjongtam.

- Edward? – szólalt meg hirtelen, mire megtorpantam egy pillanatra. Edward? Tudja a nevem? Biztosan csak képzelődöm. Újra megindultam feléje, durva mozdulattal megragadtam a karját és a számhoz emeltem. A nyaka biztos finomabb, de a karjából áramlott a szédítő aroma. Kimeresztettem hosszú, éles fogaimat, majd készültem beléharapni, mikor megpillantottam egy karkötőt a karján…

„Bella és én a réten feküdtünk, már hajnal volt, és a vége felé közelített a rögtönzött Valentin napunk és a kedvesem is egyre laposabban pislogott.

- Bella? – kérdeztem lágyan.

- Igen? – kérdezte ásítva.

- Tudom, hogy mit szeretnél. De egyelőre képtelen vagyok arra, hogy vámpír légy. Nem akarlak megfosztani a lelkedtől.

- A lelkemet ne féltsd… neked is van – nézett rám dacosan és a szemeiből eltűnt az álmosság.

- De… jó mindegy. Úgysem győzzük meg egymást. Én csak adni szeretnék neked valamit – mondtam és elővettem a zsebemből egy vörös díszdobozt. Elállt a lélegzete.

Kinyitottam, és a karjára csatoltam.

- Edward… nem is tudom, hogy mit mondjak. Ez gyönyörű – mondta könnyes szemmel és megcsókolt, majd a fénybe tartotta a karját, és megforgatva nézegette. Egy ezüst karlánc volt az ajándékom, két gravírozott medállal. Az egyikre egy oroszlán és egy bárány, másikra pedig a Cullen címer volt gravírozva. Az első hátulján az Edward&Bella, a másik hátulján a Bella Cullen felirat díszelgett…”

Úgy löktem el magam, hogy több métert repültem hátrafelé, és a köd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt.

- Bella – ziháltam, és döbbentem néztem az ijedt kedvesemet, ahogy a földre rogy, szapora levegővételek közben. Alig hittem a szememnek. Emberi léptekkel teremtem mellette, és értetlenül bámultam a sziluettjét. Én biztosan megőrültem. Mit keresne itt Bella? Neki Forksban kéne lennie!

- Edward – mondta ki a nevem boldogan és csillogó szemekkel nézett rám. Boldogan? Még mindig hápogtam a meglepettségtől. Felállt, de vissza is zuhant a földre. Elkaptam…

- Te jó ég… jól vagy?? – kérdeztem aggodalmasan.

Bólintott.

- Tényleg te vagy? – hüledeztem még mindig, mire megcsókolt. Az érzékeimet vad mámor öntötte el, és nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne szívjam ki a vérét. Finoman eltoltam magamtól. – Nem jó ötlet megcsókolni egy vérszomjas vámpírt, aki éppen vadászik – nyögtem.

- Bízom benned – felelte erre.

- De én nem. Hogy kerülsz ide? Nem képzellek? Lehet, hogy megőrültem… - fakadtam ki, és a hajamba túrtam. Közben a kezeimmel a hátát kezdtem simogatni.

- Téged kerestelek.

- Engem? De hát… miért?

- Rájöttem, hogy hazudtál, és hogy nem azért hagytál el, mert nem szeretsz. És mert képtelen vagyok nélküled élni.

- Most már biztos, hogy álmodom, még ha képtelen vagyok is aludni. Túlságosan vágytam arra, hogy veled legyek… Én sem tudok nélküled élni, Bella. Te vagy a mindenem. Veled minden olyan más. Nem hagylak el soha többé – szorítottam magamhoz.

- Nem is élném túl – motyogta és sírva fakadt. Most vettem csak igazán szemügyre, borzalmasan nézett ki. Több kilót fogyott, a ruhák csak lógtak rajta. Az arca a szokásosnál is sápadt volt, a szemei vörösek és beesettek. Egy vámpír se nézett ki nála kialvatlanabbul. És mégis olyan szép volt… remegve simítottam végig a testén.

- Én tettem ezt veled – mondtam bűntudatosan, ahogy letöröltem a könnyeit. – Ne haragudj.

- Nem haragszom… csak kérlek… ne tedd többé.

- Nem fogom. Alice-nek igaza volt.

- Miben? Látott engem?

- Nem. Csak a minap azt mondta, hogy minden rendbe jön, és igaza volt. Keserűen kinevettem, mert a szokásos sablonnak hittem… és lám… most itt vagy velem. Tudod, hogy milyen nap van ma?

- Nem – felelte.

- Február 14 – feleltem mosolyogva.

- Valentin nap? – csodálkozott, és egy pillanatig megszűnt kicsiny testének remegése.

- Igen, itt az ideje, hogy egy rendes Valentin napot tartsunk… Benne vagy?

- Annyira szeretlek – sikkantott fel. – El se hiszem, hogy itt vagy…

- Én is, kedvesem. Most muszáj vadásznom, de sietek vissza hozzád.

- Visszajössz? – kérdezte félve.

- Többet le se vakarhatsz magadról… Örök időkig foglak üldözni a szerelmemmel.

- Már alig várom – suttogta boldogan és elmosolyodott, én pedig rohantam, hogy minél előbb elfogjak egy hegyi oroszlánt… és minél előbb visszatérhessek az életemhez.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés