2007 augusztus 31, New Sunny.

Az élet egy annyira relatív fogalom. Aki kómában van annak a teste él. Aki rokkant annak pedig az elméje. Mindegyik élet, de mégsem összehasonlítható azzal a csodálatos érzéssel, amikor önfeledten él együtt a testünk és szellemünk. De még így sem biztos, hogy igazán élünk, az is előfordulhat, hogy pusztán csak megfigyeljük, szemléljük, hogy mások, hogy élnek, hogy mit gondolnak, mit éreznek.

Gondolatok, érzések. Az egyik bonyolultabb és összetettebb, mint a másik. Zseniálisak és mégis, úgy kezelik az emberek őket, mintha egy egyszerű, perverz kis mechnikai eszközök lennének. Egyikük gondolata nyílván valóbb, mint a másik, még csak meg sem kell hallanom a gondolataikat, már sejtem mi jár egyszerű, primitív agyukban. Szex, ácsingózás a szomszéd csaj után, beteges imádat egy kisportolt testű filmsztár számára.

Unalmas, egyhangú… Néha persze, akadnak értelmes emberek is, mint a történelem tanár, vagy mint a kedves, humoros igazgató… de a korosztály, mely most per/pillanat az enyém, igen kevés a kimagasló ember a szürke ködből, mindenki követi az unalmas és érzelem mentes skatulyát.

-    Wrath! -  szólalt meg mögöttem Maryon, és vidáman mellém szökdécselt.
-    Hugi – erőltettem egy halvány kis mosolyt az arcomra. Mellém kuporodott az ablakpárkányra. Néztük az alattunk elterülő meseszép tájat. Finom anyagú sötét ing volt rajta, és hozzá illő rövidnadrág. Karján karkötők csillogtak, és zördültek meg, minden mozdulatakor.
-    Eljött a nyár vége – sóhajtott nagyot, majd kékre festett lábkörmeire nézett.
-    Mindig eljön a vége, aztán újra kezdődik – néztem a messzeségbe. Lassan gyülekeztek a viharfelhők az égen. Este nagy zuhé lesz.
-    Olyan lehangoló vagy… Mintha nem lenne így is eléggé rossz kedvem – bújt hozzám közelebb a fogadott testvérem. Nocsak ez új. Általában neki mindig jó kedve van. Ezért szeretek vele lenni. Időnként nekem is csurran cseppen valami a jókedvéből. Maryon mindig vidám, mindig talál valami kis dolgot aminek örülhet, talán ő így vészeli át az életet. Vártam, hátha elmondja mi nyomja a szívét. Aztán rájöttem, miért hallgat. Azt akarja, hogy hallgassak bele a gondolatiba.

-    Összevesztem Victorral!

-    És min? – kérdeztem vissza és felé fordultam. Hófehér arcára gondokat festett a bánat, a távolba meredt sötétarany tekintete.

-    Tudod, már hetek óta látom ezt a macskaszerű szempárt, és egyszerűen nem jövök rá, hogy mit jelent, hogy mit látok. És szerintem Victornak elege van abból, hogy ezen lovagolok már időtlen idők óta.

-    De Maryon, ha tudod, hogy nem jutsz semmire, akkor miért rágod magad rajta?

-    Csak – mondta, majd finoman harapdálni kezdte alsó ajkát.

Ekkor egy új hang tolakodott be az elmémbe. Maryon finom vékony arca olyan szomorú és lehangolt volt, hogy észre se vette, amikor a távolba révedve, utat engedtem az új hangnak.

-    Wrath, Maryon dühös rám? – kérdezte aggódva Victor.
-    Ő nem, de én nagyon! Tudod jól, mennyire felzaklatják ezek a látomások, te meg lehurrogod mert görcsöl rajta.
-    Tudom! Tudom, csak annyira zavar, hogy nem tudom kizökkenteni ebből az állapotból… Ha most bocsánatot kérek tőle, akkor elfogadja? – kérdezte félénken. Fura, az én hideg, rideg öcsém szinte nyüszít, ha nem kapja meg, az ő kis Maryon-át.
-    Nem látom a jövőt – mosolyodtam el, majd Maryont néztem, aki a mélységbe bámult.

Hamarosan meg hallottuk Victor cipőjének apró neszeit, ahogy a porszem nekiütközik a csillárnak. Minden nesz, és minden mozdulat olyan éles, és olyan egyértelműen kúszik be a tudatomba, mintha az egész világ működését érteném. A szobám ajtaja nyikordult, és besomfordált rajta Victor.

Szőke haja elegánssá tette apró sérülésekkel borított arcát. Nyurga testében ott szunnyadt a gyilkos pusztítani vágyás. Fekete szeme, melyet annyiszor ural a gyilkos összpontosítás, most szomorú és üres. Annak idején még a Klán egyik gyilkos tagja volt. És ötven évvel ezelőtt, megpillantotta Maryont, és az egész lénye, mely eddig oly kegyetlen, és közömbös volt, megtelt érzelemmel, élettel… Ez bizonyítja, hogy egy élőhalott is tud élni, ha van miért.

Victor, Maryonra nézett. Ajka elnyílt, a szeme leplezetlen csodálattal csillogva figyelte őt. Talán ő nincs is tudatában annak, hogy mennyire más lesz arca, hogy a teste egyből lágyul, hogy a gondolatai csak a lány körül forognak. Irigyeltem… Azt, ahogy nézi, ahogy vágyakozik utána. Maryon kérdően hátra nézett, ajka kissé megrándult. Örömében, bánatában? Lecsusszant az ablakpárkányról, és Victor felé fordult, oda táncolt Victor mellé.

Kisétáltak a szobámból. Leugrottam a párkányról, izmaim és inaim teljesen ellazultak, csak élvezték a zuhanás felszabadító erejét. A földközelében már felvettem a tartást amellyel megérkeztem. Fölálltam, és végig sétáltam az erdőn. A közeli tónál megálltam, és belenéztem vízbe. Sziluettem ott fodrozódott, arcom egyenes és üres volt. Annyira szerettem volna belelátni a szememben azt az éltető izzást. Azt, ami élővé és érzővé tesz. Az életem unalmas és egyhangú, kiszámítható. Valaha igazán éltem, nevettem, éreztem, féltem… Most pedig árnyéka vagyok régi önmagamnak.
 
A szemem lassan már teljesen fekete lesz, holnap pedig suli, el kéne mennem vadászni. Ha nem vadászok hamar, akkor az éhség eléggé az agyamra fog menni. Arcom kemény volt, és kiábrándító… Szemem telve gyilkos vágyakkal, és bűnös ösztönökkel. Nem hiába… Vámpír vagyok. Mocskos, undorító, számító ösztön lény…

Vámpír vagyok, halhatatlan bűnös lélek, arctalan szörny, egy fakó múlt béli folt, amit már semmi nem mos ki a földből. Egy örök tüske, egy esztelen értelmetlen szörny. Undorodok magamtól … A tükörképemet zúztam szét az öklömmel, gyűlölöm ezt a tökéletesnek látszó arcot! Gyűlölöm ezt a szemeket vonzó testet. Gyűlölöm ezt a fojtogatóan édes illatot. A tóban rengeteg víz gyűrű indult fodrozódásnak, és láttam, ahogy a fenéken a halak ijedten mozdulnak meg. Az a kevés fény is, szivárványszínben tört meg a hullámokon, miközben az apró porszemcsék szállingóztak az ég felé.

Sötét volt, mikor esztelen tajtékzásomból magamhoz tértem. Az eget egy villám hasította ketté. Ránéztem, és hirtelen valami megbizsergette a mellkasomat. Fura volt, nem értettem, oda kaptam, még a fehér ingemet is kigomboltam, hogy megnézzem a mellkasomat. Csak hogy a tökéletesen hideg és márványsima mellizmomon nem volt semmi különleges, vagy bizsergetést okozó valami. Felnéztem az égre, a villám, csakis a villám lehetett az oka. Egyszer talán rájövök. Vagy ha nem, azt sem bánom! Hátat fordítottam ennek a cudar helynek és visszafutottam a Dark házba, bár a villa talán kifejezőbb erre a mini palotára. A futás olyan, ösztönös, olyan egyszerű… Nem kell néznem semerre, a testem és az agyam ilyenkor egymástól függően teszi a dolgát. Gondolatok, és zavaros monológok nélkül. Amikor futok, mindig a múltamra emlékezek vissza. Arra, hogy mennyivel másképp sütött a nap amíg ember voltam, hogy mennyivel hidegebb volt a szél, mennyivel bájosabb volt egy arc egy mozdulat, amiatt, hogy nem láttam a bőrön megmozduló finom pihék játékát. Mennyivel egyszerűbb és kellemes idegtépő volt azon vacilálni, hogy vajon, mint gondol ez a lány, mit érez a másik. Megérkezetem a házhoz. Pompás volt, széles nagy ablakokkal, egzotikus virágokkal a keretben, és az autók illatával. A felbecsülhetetlen értékű festményekkel, a régi értékes szőnyegekkel és ruhákkal, az 1800-as évekből magukkal hozott könyvekkel, és vadi új méreg drága terndi bútorokkal. Besétáltam, és egyből Florete a pótédesanyám lépett elém. Virágmintás ruhája volt, rézvörös haja finom loknikban omlott a hátára, nyakában fehér gyöngysor díszelgett, ő volt a kifinomult nőiesség és báj egyszerre. Kicsit emlékeztetett a saját anyámra, aki mindig annyira csendes és kedves volt. Csak a szeme volt más, nem volt ilyen melegkaramell árnyalata. Anyám szeme haragos zöld volt. Félelmetesen szép. El sem tudom képzelni, hogy milyen kémiai folyamatok hozták létre azt a szemet. A halványkék színű nappaliban csak egy villany égett, mégis tökéletesen láttam Florete ki nem mondott izgalmának, minden apró játékát az arcán.

- Wrath, Maryonnak látomása volt! Egyik másik vámpír család jött ide! – mondta. A hangja zenélt az emberi fül számára, becsapós kettősség. Szórakozottan elmosolyodtam, és ahogy eljutott a fülembe az amit anya mondott, megmagyarázhatatlan gondolatok keveregtek az agyamban. Szinte olyan toporzékoló és sikítozóak voltak a gondolataim, hogy Florete gondolatait, már nem is hallottam. Annyira fura volt. Nekem sose voltak, ilyen erősek a gondolataim, mindig halk, és visszahúzódóak voltak, hogy sajátkáromra mások belső hangjait kelljen hallgatnom. A fura bizsergés újra jelentkezett, öntudatlanul nyúltam a szívem felé, miközben döbbenten bámultam fogadott anyámra… Halványan érzékeltem, ahogy kint az erdőben megmozdulnak a gyökerek alatt a férgek, hogy a falnak repül egy moly, hogy  a légkondicionálóban hogy sodródnak a porszemek.

- A többiek? – kérdeztem két másodperccel később.
- Reid most jött meg – hallottam, ahogy becsukja a kocsija ajtaját a garázsban. - Maryon elment szólni Iannak és Arnoldnak. Ők most vadásznak. Victor pedig kiment Jack és Coleen elé a reptérre. Lujza meg Beth a szobájukban vannak, a Sárkány szív című filmet nézik.

-  Kösz anya – mondtam, mert saját gondolataim annyira felzaklattak, hogy képtelen lettem volna további párbeszédet folytatni. Új vámpírok? Itt New Sunny-ban? Vajon miért jöttek? Tudják, hogy ez a mi területünk? Biztos nem! Talán ők is állatvéren élnek ahogy mi? Vörös a szemük, vagy olyan, mint a miénk?  Annyi megmagyarázhatatlan kérdés és érzés tört utat magának, ürességtől kongó belsőmben, hogy ha ember lettem volna, biztos a megszédülök. Olyan fura, elnehezültem. Mintha egy üres flakont teletöltenének egy folyadékkal. Megteltem az érzésékkel, indulatokkal, kérdésekkel. Hosszú idő óta először feltűnt, hogy az emberi részem, nagyon mélyen még él bennem. Az évtizedek pora ellepi, de néha kiássa magát. Talán most is ezt tette. Annyi mindenen mentem keresztül, annyi kín volt bennem, és mégis, annyi remény gyúlt meg hirtelen üres belsőmben, hogy szinte fájt érezni. Talán a lelkem mégis csak megmaradt ebben a szörny uralta testben? Talán tud valamit amit én nem? Halott szívem most biztos kiugrana a helyéről, ha ember lennék, valami megmagyarázhatatlan érzés fogott el. Mintha valaminek, megoldása, már itt lenne a nyelvem hegyén, már csak az utolsó lökés hiányzik, hogy rájöjjek, hogy mi az! Már az ágyamon ülve bámultam a plafont. Eldőltem és hallgattam a villámok, és menydörgések játékát. Furcsa, de egy idézet jutott eszembe, melyet annyira szerettem, mely annyira kifejezett:

„Szállnék fel a fénylő magasba, de kőkoloncként húz le a mély!”

Szabadulnak ettől az őrült élettől, melyet már több, mint egy évszázada élek, de a vámpírságom leránt a mélybe, itt tart, mint egy kőkolonc. Ahogy Atlasznak i tartania kellett a vállán a világot, nekem is úgy kell hordanom, vámpírságom súlyát. Egy örökké rám nehezedő terhet. Nem is értem, miért gyúlt szívemben ismeretlen vágyakozás a másik vámpírok felé. Ők sem különbek, mint én, ők sem válthatnak meg ettől a kíntól… Megint belesüppedtem az önsajnálatba amely már évek óta kísért el, mint egy lidérc. Talán ő volt az egyetlen bizalmasom. Titkaim, hű tudója. Barát… Bármilyen morbidul is hangozzék…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés