Összegömbölyödve feküdtem még néhány órán keresztül a tetem mellett, majd erőt véve magamon felálltam és rohanni kezdtem. Szívemet mardosta a kétségbeesés és a fájdalom. Gyűlöltem magam, amiért kioltottam az állat életét, s még jobban fájt, hogy egy anyát megfosztottam a gyermekétől.

Céltalanul bolyongtam az ismeretlen tájon. Kitartó menekülésemnek köszönhetően, lassan kiértem az erdőből, egy virágokkal borított tisztásra, ahol, elszórva, néhány dús bokor pompázott. A közelben egy patak csordogált. Hallottam, ahogy a víz hömpölyög dacosan. A vér illata még mindig elnyomta a körülöttem lévő világét. A ruhám mélyen beszívta a kis őz és a saját vérem aromáját.

Meg kellett tőle szabadulnom.

Az egyik bokorhoz siettem és lerángattam magamról a piszkos hálóinget. Így testemet már nem borította semmi, teljesen védtelenné váltam. Kezeimmel vadul kaparni kezdtem a földet, minél mélyebb gödröt ásva. Gondosan eltemettem a ruhát és a patak irányába rohantam. Hófehér karjaimra száradva, apró vércseppeket fedeztem fel, némi sárral keveredve. Ekkor néztem meg magam először felébredésem óta.

Testem fehér és jéghideg volt akár a holt borjúé. Térdeimen zúzódások keletkeztek és még számtalan helyen horzsoltam fel bőrömet. Tenyeremet az ég felé fordítottam és némán néztem, ahogy az apró cseppek belehullnak, majd lassan lecsorognak rajtam, s visszatérnek a földbe.

Az élet körforgása. Hihetetlen, hogy egy jelentéktelen csepp is milyen sokat ér, ha a szükség megkívánja. Ahogy egy kósza könny is, amit tán sosem sírtak el, de mégis gyászolja a bűnt, a gyalázatos tettet.

Összerezzentem az ostromló angyalkönnyektől. Megráztam a fejem, és dörzsölgetni kezdtem karjaimat. Gesztenyeszín hajam lágyan simult mellkasomra, eltakarva fedetlen keblemet, megóvva a hűvös zivatartól.

Közelebb merészkedtem a patakhoz és belepillantottam a víz háborgó tükrébe. Egy ismeretlen arc nézett vissza rám. Egy meggyötört lélek. Egy lány, aki én vagyok, de mégsem tudok róla semmit. Letérdeltem és mindkét kezemet bele mártottam a patakba. Markomba összegyűjtöttem egy kis vizet és az arcomra fröcsköltem. Ösztönösen köhécselni kezdtem, ahogy az orromba került pár csepp. Újra belemártottam kezeimet a vízbe és erőteljes mozdulatokkal dörzsölgettem a rám száradt vérfoltokat, mígnem a bőröm kipirosodott. A szél minden egyes lágy cirógatására megrezzentem és szorosan összezártam szemhéjamat. Karjaimat védelmezően átfontam mellkasomon és zihálva figyeltem a néma természet apró mozzanatait. Ahogy a fűszálak gyengéd táncot jártak a szellő finom ringatózására. Ahogy a sima víztükörre hullnak az esőcseppek apró hullámokat előidézve.

Tekintetem a szürke, felhős égbolt felé emeltem és kíváncsian fürkésztem a végtelen, számomra elérhetetlen messzeséget.

A távolból halk léptek zavartak meg mély elmélkedésemben. A szapora lépések felkavarták a táj nyugodtságát, a fűszálak zizegve roppantak meg a rájuk nehezedő súlytól. A szél felém sodorta az idegen illatát, ami egyből megigézett. Mély lélegzetet vettem, hogy minél többet tüdőmbe préseljek az ínycsiklandó aromából. Szemeimmel még mindig az eget fürkésztem, nem tekintettem a felém közeledő emberre, megvártam a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphassak rá. Az ösztönből fakadó, késztető érzés újra rabul ejtett és mohón vágytam teste éltető nedvére, az ereiben csordogáló forró vérre.

Néhány perc alatt a távolból érkező zajok, felerősödtek és már egészen közelinek hallatszottak. Az ismeretlen ember csupán pár méterre lehetett tőlem. Kezeimet ökölbe szorítva nyomtam teljesen neki bordáimnak és visszafojtottam a lélegzetem. Hangos koppanással csapódott térde a patak partján elszórt nagyobb köveknek. Kellemesen meleg volt a keze, amit a vállamra tett és ijedten rám kiáltott:

- Meg fogsz fázni! - hangja aggodalmat és gondoskodást rejtegetett.

Fejemet lassan felé fordítottam és belenéztem szemeibe. Egy rémült szénfekete szempárral akadt össze a tekintetem. Arca pirospozsgás volt, amit nem tudtam mire vélni.

Talán a rohanástól melegedett ki, vagy esetleg az elé táruló látványtól jöhetett zavarba?

Rövid, barna haja apró tincsekben tapadt karakteres arcvonalához. Ruhája vizes volt akárcsak az enyém, a nedves szövet szorosan hozzásimult a bőréhez kihangsúlyozva teste minden egyes részletét. Erős karjai bilincsként tartottak fogva, amitől megrémültem és legszívesebben elrohantam volna előle, minthogy bántsam őt. Bármennyire is vonzott az illata képtelen voltam megtenni, nem tudtam megölni őt. Most én váltam az áldozattá. Egy rémült vad a vadásszal szemben védtelenül. Erősen ziháltam és kétségbeesetten mocorogtam egérutat keresve, de a bilincs szorosabbá vált, nem eresztett el.

- Hé, ne félj! Nem akarlak bántani! Hogy hívnak, mi a neved? - hangja már nem aggodalmasan csengett, inkább barátságosan, szeretetteljesen.

Fejemet dacosan csapkodtam jobbra-ballra, próbáltam kicsúsztatni karjaimat kezei közül.

- Az én nevem Leslie. – elengedte az egyik karom, és szelíden megsimogatta a fejem. – Cudar ez az időjárás, nemde!? - felnevetett halványan, amitől, akaratlanul én is elmosolyodtam. – nos, megtudhatom a szép hölgy nevét?

Továbbra sem válaszoltam, tekintetem mélyen a földön heverő kövekre szegeztem, mintha nem is hallanám szavait, mintha nem is lenne ott.

- Nem szeretném, ha megfázna – egy pillanat alatt levette ingjét, és reszkető testemre terítette. – tudom, hogy nem száraz, de egy ilyen szép lány nem mászkálhat ruha nélkül. Illetlenség lenne, és talán megvéd valamennyire a hidegtől is.

Szívem hevesen kalimpált, mintha bármelyik pillanatban felrobbanna. A belsőmet minden egyes dobbanásnál mélyen megrázta. Ruhájának illata kábulatba ejtett, még mámorítóbb volt, mint az őzé. Pár percig visszafojtottam a lélegzetem és próbáltam magam kiszabadítani a hatalmas ingből. Ő csak halkan kuncogott és visszaerőltette rám. Egyik kezével az arcom felé nyúlt, és én újra pánikba estem. Rettegtem attól, hogy akaratom ellenére bántani fogom őt, pedig csak jót akar nekem és segít.

Hátrahőköltem, ösztönösen magam elé tartottam mindkét karomat és kétségbeesetten felnyögtem.

- Bocsásson meg! Nem akartam megijeszteni!

Ismét felnéztem rá és a tekintete az enyémbe fúródott. Szólni akartam hozzá, de ajkaim csak remegtek, hang nem szökött ki a torkomon. Még mindig vacogtam és prüszköltem a hajamból csöpögő esőcseppektől. Leslie elnevette magát, majd úriember módjára megköszörülte torkát és illedelmesen elnézett másfelé. Halványan elmosolyodtam, amit valószínűleg meglátott a szeme sarkából, mert ismét gúnyos vigyorral a képén fordult felém.

Lassan felállt és a kezét nyújtotta segítőkészen. Félve közelítettem felé, majd visszahúztam a kezem és összekuporodtam, amennyire csak tudtam.

- Gyerünk kisasszony! Nem maradhat a földön! Még a végén baja esik! Kérem, fogja meg a kezem! - hangja korántsem parancsoló volt, jobban hasonlítottam volna egy játékos és pajkos kisgyerekéhez.

Bátortalanul nyúltam érte. Kezemet lágyan bele helyeztem hatalmas tenyerébe. Gyengéden felhúzott és megengedett magának még egy mosolyt, mielőtt megszólalt.

- Köszönöm a bizalmát! Kérem, engedje meg, hogy elvigyem egy kevésbé nyirkos helyre!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés