Lélegzet visszafojtva vártam, azt, amit már vagy három napja tudni szeretnék, de most, hogy már itt vagyunk, kétségbe estem. Nem akartam hallani, de hallanom kellett.
- Tudom, milyen újszülöttnek lenni, még ha nálam ez teljesen más volt, mint nálatok. Én tudom mi akartam lenni, ellentétben veletek. Ti az életetek árán lettetek vámpírok. És ha te sem válsz azzá, sosem találkoztunk volna. – ejtette lassan a szavakat, miközben végig a szemembe nézett.
Furcsán hatottak ezek az ő szájából és most inkább hasonlítottam egy kőszoborhoz.
A kezemet az oldalamnál ökölbe szorítottam, hogy Bella ne vegye észre remegésem, de mint oly sokszor, most sem jártam túl sok sikerrel. Amint lenézett a karom mentén, azonnal kiszúrta. Nem szólalt meg csak nézte az ökölbe szorított kezemet. Gyűlöltem, ha gyengének lát, mint akkor mikor a vére miatt tartózkodtam tőle. Magamban azért imádkoztam, hogy minél előbb folytassa, de akkor ott volt a másik dolog, miről kell beszélnünk és ez jobban megrémített.
Pár pillanat múlva lehunyta a szemeit és megrázta a fejét. Vajon min gondolkozhatott? – tettem fel magamban az állandóan gyötrő kérdést.
Kinyitotta most mély aranyszínű szemeit és rám nézett.
Pillantása kétségekkel teli volt, ami belőlem előhozta a nyugtalanságot. Még semmit sem árult el, de tudom nem lesz kellemes.
– Csak is azért akartam vámpír lenni, mert az öröklétig melletted akartam maradni. Veled, és már Nessie is itt van. Azt hittem ennél többet nem is kérhetek. – folytatta halkabban.
Vettem egy mély lélegzetet.
Hirtelen olyan szívbemarkoló bűntudat lett úrrá rajtam, hogy úgy éreztem, mindjárt kettéhasad a szívem. Tudtam, hogy meg fogja bánni. Nem kellett volna vele maradnom. Akkor nem lenne mindez. De már visszacsinálni nem tudom. Soha nem lehet normális élete. Csak is miattam. Ha el tudtam volna hagyni, mikor még nem is ismertem, nem állnánk itt, nem történt volna vele annyi szörnyűség. James, Victoria, a Volturi, talán még a farkasok létezéséről sem tudott volna meg semmit. De amit a legjobban sajnálok és még magamban is, kínoz a bűntudat, ha erre gondolok, nem született volna meg Renesmee sem. Bellának ő jelentette a világot, és ha nem is akarta, akkor, hogy kivegyük belőle, tudtam hogy aggódott. Annyira ragaszkodott ahhoz, hogy olyan legyen, mint én csak hogy együtt lehessünk, nem számolt a következményekkel.
Látta arcomon a változást, ezért gyorsabban folytatta.
– Természetesen nem bántam meg, hogy ezt az életet választottam, hiszen csak ez által lehettünk valóban, kötöttségek nélkül együtt. Nem szeretném, ha magadat hibáztatnád, bár látom most is, épp ezt teszed. – nézett rám rosszallón. – Szóval ne tedd! Egész világra jövetelem óta ez volt a legjobb döntés, amit valaha is hoztam, és egy percét sem bánom.
Úgyhogy, ne kezdj önostorozásba, rendben? – kérdezte, utasítólag, mint kérdésként.
Csak bólintottam.
– És valóban nem kérhetek többet. Mert nekem elég az, hogy élsz, itt vagy, és szeretsz.
Nem érdekel, hogy nem voltál őszinte. Ezt már a legelején megbocsátottam neked.
És az sem érdekel, ha rajtunk kívül még ott van az a másik családod. – nyelt egy nagyot a Családod szónál, mire én megdermedtem.
Soha nem gondoltam rájuk úgy, mint a családomra. Inkább egy hibára. Persze még nem is ismerem őket, de egyelőre nem tudok rájuk úgy gondolni, mint Bellára és Nessiere.
– Miért? – bukott ki belőlem a kérdés.
Szomorúan nézett rám és én minél hamarabb a karjaimban akartam tudni, vigasztalni, és azt mondani neki, semmi baj, együtt megoldjuk. De még nem tehettem.
– Mert a férjem vagy. És mint mondtam, biztosan megvolt rá az okod, hogy nem mondtad el. – mondta, és szemeit lesütötte. Két másodperc múlva újra fel nézett és tekintünk találkozott. Összeforrt.
– És mert szeretlek. Te vagy az életem, Edward. Nélküled üres vagyok, mintha kitépték volna a szívemet a helyéről. – és ezt olyan gyönyörűen mondta, hogy nem tudtam parancsolni magamnak, egy pillanat alatt átszeltem a köztünk lévő távolságot, de még idejében megfékeztem magam. Pontosan öt centire ajkaitól megtorpantam.
Kissé megremegett, amikor ujjbegyemet végighúztam sima orcáján, de nem mozdult.
– Akkor miért? Miért nem jössz közelebb? Miért nem csókolsz meg? Mi az oka? – kérdeztem suttogva.
Idegesen vett egy mély lélegzetet és lassan kifújta. Szemeit mélyen az enyémekbe fúrta, amiben csak félelmet és gyötrődést láttam.
– Rendben. – mondtam pár perc után, mikor nem szólalt meg. – Addig várok, míg fel nem készültél. Nem kell most elmondanod, de egy valamit hadd kérdezzek. Szeretném minél előbb tudni. – kértem. – Akarsz még? – kérdeztem nyögve nyelősen.
Döbbenten nézett rám. Egy pillanatra elsötétült a tekintete, de azonnal vissza is tért eredeti színére.
– Hisz, az előbb mondtam, hogy szeretlek. Persze, hogy akarlak. – hitetlenkedett és jobb kezét felemelte, hogy végig simítson az arcomon.
Megkönnyebbültem. Részben. Még mindig ott feszengetett belül, akkor mégis miért ilyen távolságtartó?
– Bella, kérlek. Válaszolj. – kérleltem. – Miért?
Hosszú percekig hallgatott és csak nézett. Szemeiben hol fájdalmat, hol szenvedést, néhányszor félelmet láttam, amit nem tudtam beazonosítani. Türelmesen vártam. Nem akartam semmit sem siettetni.
Egyszer csak megszólalt.
– Azért, mert nem voltál önmagad akkor, és attól, hogy nem hibáztatlak a múltadért, nem jelenti azt, hogy a tetteid nem fájnak. – mondta egy szuszra és látszólag félt kimondani őket.
Elemi erővel tört fel bennem a felismerés. Nem tudtam elhinni. Lefagyva néztem őt. Nem akartam újra félbeszakítani, ezért hagytam, hadd fejezze be.
– A tetteid. Te magad. – válaszolta fájdalmas hangon.
– Nem értelek. – mondtam és valóban nem értettem. A tetteim. Amit tettem, az volt életem legnagyobb hibája, de akkor miért nem mondja el végre? Magam is tudtam, hogy nem jól döntöttem.
– Az, hogy eltitkoltad, fele annyira sem rossz, mint hiszed. – mondta. – Ez az egész, olyan egyszerű, de én… nekem ez túl nehéz. Értsd meg. – fordította el a tekintetét.
Óvatosan utána nyúltam és alig érve hozzá visszafordítottam magam felé arcát, hogy lássam a szemeit.
– Magyarázd el! – suttogtam hangtalanul.
Megrázta a fejét.
– Kérlek. – könyörögtem. – Tudod, mekkora kín, hogy nem tudok enyhíteni a fájdalmadon? El tudod képzelni mekkora? Hogy nem ölelhetlek meg, ha szomorú vagy. Látom az arcodon, hogy valami miatt kínlódsz. Miért nem mondod el? Ha te szenvedsz, én is szenvedek. – mondtam fojtott hangon, mert úgy éreztem, mintha egy láthatatlan szőrcsomót erőszakoltak volna le a torkomon.
– Mindent megbocsátok, megbocsátottam, de egy valamit nem tudok elfogadni. – kezdte lassan. – Azt mondtad csak én, vagyok. Csak én és senki más. – gyűltek könnyek szemeibe.
A szívemben a törés még nagyobb lett. Hogy gondolhatta, hogy rajta kívül bárki mást szerettem vagy szeretek? Ez lehetetlen és még a gondolatát is ki akartam törölni az agyából.
Két kezem közé vettem arcát és elkezdtem beszélni.
– Bella, nekem te vagy a minden. Sosem volt más, akit úgy szerettem volna és még most is szeretek, mint téged. Te vagy az egyetlen és az utolsó. – biztosítottam.
– Nem úgy értem. Tudom, hogy csak engem szeretsz. – sóhajtotta.
– Akkor hogyan? – unszoltam. Miért nem meri elmondani? Miért kínlódik?
– Azért, mert nem én voltam az első. – bökte ki végül.
Fájdalom nyilallt át a testem minden egyes pontján. Mintha egy vasszöggel húznák le rólam a bőröm. Kővé dermedve meredtem, szerelmem fájdalmas grimaszba forduló arcára és azt kívántam bár ne tettem volna. Bár sose követtem volna el egyetlen hibát sem.
Nem mertem megszólalni. Teljes mértékben igaza volt és ez ellen semmit sem tudtam tenni, avagy mondani.
Csak néztünk egymásra pár másodpercig, végül mikor látta nem akarok szólni, megtörte a csendet.
– Ezért nem akartam elmondani. Látod? Megint csak magadat hibáztatod.
Már hogyne magamat hibáztatnám? Én tehetek róla. Az én hibám, ha akkor erősebb lettem volna, nem állnánk itt. Nem okoztam volna neki fájdalmat, és boldog lehetne. Akár velem akár nélkülem.
– Sajnálom. – suttogtam.
– Mit? – kérdezte. – Mit sajnálsz? Azt, hogy valaki mással voltál? Hogy hazudtál? – kérdezte élesen egyik szemöldökét felhúzva.
– Igen, sajnálom. – csak ennyit bírtam mondani és nem néztem a szemébe.
– Nézz rám, Edward! Nézz rám! – utasított erőszakosan.
– Sajnálom, nem bírok így a szemedbe nézni. – suttogtam még mindig.
– Azt hiszem, mi ketten…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés