Edwardnak igaza volt Alice-szel kapcsolatban: pöttöm húgunk valóban megrendelte a Last Minute jegyeket a leghamarabbi járatra, mely Seattle-be visz bennünket. De abban szerelmemnek hál’ Istennek nem volt igaza, hogy Rosalie nagy patáliát fog csapni. Rose rendkívül higgadtan fogadta a híreket, Emmett pedig büszkén mosolygott rá. Bár a kettejük párkapcsolatában Rosalie hordta a nadrágot, Emmettnek mégis volt valamiféle képessége arra, hogy többszörös feleségét meggyőzze az igazáról.

A készülődés azonban nem volt zökkenőmentes, hiába vagyunk vámpírok. Rosalie és Alice minden erejüket, és tudásukat bevetették, hogy össze tudják pakolni monumentális ruhatárukat, és férjeiket is befogták. Ők persze nem igazán repestek az ötletért, és amint lehetett, leléceltek a zsúfolt gardróbokból. Sőt, megpróbálták szabotálni is a csomagolást, csak Alice elég szemfüles volt ahhoz, hogy észrevegye az Emmett-Jasper ördögi páros furfangos tervét, mely az „úgyis visszatérünk pár év múlva, akkor is szükség lesz a ruhára”- jelmondaton alapult, és elrejtették a lányok ruhadarabjait különböző igen meghökkentő helyekre, például a közeli barlangokba, és más „természetvédett” helyekre.

Carlisle és Esme nagyon rutinosan csomagoltak – talán azért, mert az ő munkájukat nem akarta meghiúsítani senki – bár nekik is rendkívül sok holmijuk volt. Esmének is rengeteg ruhája volt, de ő az imádott romantikus regényeit nem hagyta volna a világért sem Walesben, míg Carlisle-nek a tudományos kötetek, és orvosi műszerek okozták a helyhiányt.

Nessie… ő egy külön történet volt. Hiába ajánlottam fel a segítségem, nem fogadta el, mondván „Anyu, nagylány vagyok már, az Istenért!”, és az ő terve jól is működött: a kedvenc ruhadarabjait pakolta el, a többit meg a gardróbban szándékozta hagyni, az Emmett&Jasper-féle alapelv szerint, de Alice megneszelte eme szándékát, és Rosalie-val rögtön érkezett a pakolóbrigád. Aztán jött a megmentő sereg Emm és Jazz személyében, majd Nessie is belekerült az ördögi körbe, és Edward valamint Jacob legnagyobb büszkeségére Renesmeé a fiúk oldalán szállt be a Jasper által igen fantáziadús fedőnevet kapott „Ruhajcihő-akcióba.”

Jacobnak talán sikerült is volna zökkenőmentesen a feladat, ha nem kapott volna tízpercenként hívást La Push-ból. Az első pár telefoncsörgésnél mindig megijedt az egész család, várva az új híreket, tartva a Volturi esetleges idő előtti cselekvésétől, de csak a vérfarkasok nem bírtak magukkal, hogy végre láthatják testvérüket, és meglepő, de bennünket is. Ez az érzés természetesen kölcsönös volt… nagyrészt. Rosalie-tól ne várjon a vérfarkas sem csodákat!

A legmegdöbbentőbb az volt számomra, hogy Edward és én sem úgy haladtunk a pakolással, ahogy szerettünk volna. Illetve dehogynem, pontosan úgy haladtunk. Ahogy szeretnénk, és nem úgy, ahogy szükséges. Ugyanis mindketten úgy gondoltuk, nincs olyan sok holmink, tehát ráérünk később elkezdeni, mint a többiek. Addig pedig, mivel nem akartunk belekeveredni a „Ruhajcihőbe”, és máshol sem volt szükség a segítségünkre… nos, hagytam Edwardnak, hogy tovább dolgozzon a tartozásán. Hiszen az én ígéretem veszélyes lehet másra nézve is, míg Edwardé… nem hinném, hogy bárkinek problémát okozna, kivéve talán Jaspert, de igyekeztünk távol tartani magunk tőle. Ezért jár a kárpótlás nekem.

Csakhogy a kompromisszum Edward irányából érkező ledolgozása kellemesebb elfoglaltságnak bizonyult, mint a csomagolás, így egyre csak halogattuk az egészet, és akkor kezdtünk hozzá a feladathoz, mikor Alice betörte az ajtót Jasperrel, aki rögtön lehiggasztott minket valamelyest. Később nem győztem bujkálni Emmett elől, aki persze nem mulasztott el egyetlen pillanatot sem, hogy ne humorizáljon a mi rovásunkra. Edward majdhogynem közömbösen fogadta Emm poénjait, míg Rose és Alice szemlátomást hálásak voltak nekünk, hogy Emmett figyelmét lekötöttük, és ők be tudtak rendesen csomagolni.

Végül csak összekészült az egész család, valamilyen csoda folytán. Alice pörgött szokásához híven, mint valami extra-hiperaktív búgócsiga, és igyekezett vezényelni a költözést. Végül minden csomagnak jutott hely itteni autóinkban, bár ennek az volt az ára, hogy mindenki a saját gépjárművével utazott ki a repülőtérre. Jóval könnyebb lett volna, ha emberfeletti fizikai erőnket vesszük igénybe, de nem akartunk feltűnést kelteni, így kénytelenek voltunk beérni a hagyományos megoldásokkal. Nem mintha azzal nem hívtuk volna fel magunkra a figyelmet, hogy kilenc autó érkezik (Nessie Edwarddal tartott, mivel neki még nem lehetett saját autója), tele eszméletlen mennyiségű bőrönddel megrakodott kilenc gyönyörű, sápadt bőrű, tökéletes szépség, és egy hasonlóan jóképű, de barna bőrű, izmos férfi.

Végül mindennemű ziccer nélkül sikerült felszállnunk a gépre, bár Edward szerint nem egy utas, illetve utaskísérő testi épségét tettük kockára megjelenésünkkel.

- Azért arra kíváncsi lennék, hány nő képzelt el téged meztelenül – jegyeztem meg, ügyelve rá, hogy csak ő hallja meg.

- Pont annyi, mint ahány férfi téged – incselkedett. Szemében huncut fény villant, és nem a szokvány felhős tekintet, mint mindig, ha féltékenykedett. Nem mintha gyakran előfordult volna… nem, igazán nem is volt soha féltékeny, mióta Walesben éltünk, csupán kiakasztotta őt a rólam terjengő ábrándok színes kavalkádja.

- Ezt azért nehezen tudom elhinni – mormoltam, mire dallamosan felnevetett.

- Rendben, teljesen őszinte leszek, és most kivételesen nem lettünk ilyen képzelgések céltáblái – jelentette ki szalutálva, erősen túljátszva a komolyságot. – De ami azt illeti… - Közelebb húzódott hozzám, de rögtön el is fintorodott, mivel alig egy pillanat múltán Alice karját éreztem a vállamon, hogy még véletlenül sem Edward mellett üljek majd a repülőn, mert kezdtünk elég alaposan Jasper idegeire menni…

Így Alice és Nessie között találtam magam. Lányomnak ez volt az első repülése a forksból idevezető út óta, hét éve, így teljesen más élmény lehetett számára a repülés. A másik mellettem helyet foglaló nőszemély egész úton alvást szimulált, bár az időnkénti remegésből, mely végigfutott testén, arra következtettem, hogy nem puszta szórakozásból tetteti az alvást, hanem igyekszik kibogarászni a közeli jövő történéseit.

Én pedig gondolkodtam. Ami nem újdonság, hiszen túl sokat agyalok, ez az egyik fő jellemzőm. De most olyan dolgok is előjöttek, amikre rég nem gondoltam már.

Például bizonyos emberi emlékek. Nyolc éve vagyok vámpír, így emberi létem nagy része feledésbe merült. Hiába próbáltam kapkodni az emlékek után, olyan volt, mintha vizet próbálnék megtartani a kezemben; az emlékek egymás után hulltak ki a fejemből, és nem tehettem ellene semmit. Elég bosszantó volt ez a mivolta a vámpírvilágnak, de most pár múltbéli történés utat tört magának a rengetegben.

Az első napom Forksban, a suliban. Mennyire izgultam akkor! Teljesen felkészületlenül ért a többiek kedvessége, nyíltsága, és fesztelensége. Aztán ott volt az ominózus ebéd, amikor először megpillantottam a Culleneket, és ezzel megpecsételtem a sorsom. Majd következett a biológiaóra, az autóbaleset, a közös vacsora, a kirándulás… olyan pillanatok, melyek hiába ködösültek el az idő elteltével, sosem tűnhetnek el igazán. Életem meghatározó eseményei. Akkoriban nem is gondoltam, mennyire kihat minden egyes cselekedetem a jövőre nézve. Most már persze jobban átlátok mindent, és épp ezért tartok a közeljövő történéseitől.

Ki tudja, mikor rontok el valamit, ami kihat az egész családomra, és jövőmre? Edwardra, a többiekre, vagy épp Nessie-re, és a vérfarkasokra? Közhelynek tűnhet, mert miért épp én csinálnék hibát, ha rajtam kívül van még nyolc vámpír, és tucatnyi vérfarkas, de ki más bénázná el a dolgokat, ha nem én? Elvégre Forksba megyünk, ahol a balszerencse kísért engem. Bár, ha jobban megnézzük a dolgokat, ennek a balszerencsének köszönhetem életem két legfontosabb személyét is.

Nem értettem, miért ilyen nyugodtak a többiek. Rosalie természetesen feszülten viselkedett továbbra is, de már koránt sem annyira, mint ezelőtti nap. Viszont Jake, Nessie, Esme, Carlisle, Alice, Jasper, Emmett, Edward… mind lazák, és gondtalanok. Mintha nem is a Volturival állnánk szemben. Talán nem él bennük erősen az utolsó találkozás, amikor Irinát és Demetrit különös kegyetlenséggel ölték meg? Sajnos a vámpír emlékek nem halványulnak el… soha többé. Nem tudnám elfelejteni Irina ködös, elborult tekintetét, ahogy Caiushoz vonul, a végzete felé, majd azt a jelenetet, mikor Demetri könyörög a nő életéért, és végül mindketten bűnhődnek más tettéért…

Nagyot sóhajtottam az emlék hatására, és igyekeztem normális mederbe terelni gondolataim. Tulajdonképpen miért kellene idegesnek lennünk? Hiszen 3-4 katonára számíthatunk. Ugyan, rutinfeladat. Sőt, ami azt illeti, nekem sem volt konkrétan rossz előérzetem, inkább szorongás, hogy visszatérjek arra a helyre, ami olyan sokat nyújtott, és egyszerre vett el tőlem. Vissza az apámhoz, Charlie-hoz. Vajon láthatom majd őt?

Úgy hallottam, körülbelül három éve, hogy Seth és Leah anyjával, Sue Clearwaterrel jó kapcsolatot ápol, már-már több mint barátit. Seth mesélte ugató kacagással a telefonba, hogy hiba került a vérvonalba, a vérfarkasok és vámpírok között újabb kötelék szövődött. Tényleg együtt lennének? Boldogok? Na, és anyu? Ő Phillel van, messze, valószínűleg Jacksonville-ben, vagy egy másik napsütéses, vidám városban. Beárnyékolja még életét egy szem lányának halála, vagy már túl is tette magát az egészen? Renée-nél sosem lehet tudni.

A vérfarkasokra is kíváncsi voltam. Én is tartottam velük a kapcsolatot, és megtudtam pár érdekes információt, ami felkeltette a figyelmem, de igazából egy fejleményre voltam a leginkább kíváncsi, azaz egy személyre: Leah Clearwaterre. A lányt megkeseredetten, tele iróniával és gúnnyal hagytuk La Push-ban, és ezen tulajdonságai a korábbi csalódásból (Sam Ulay) és a hirtelen fellángolásból (Jacob) fakadtak. Azonban Paul nem semmi hírrel ált elő: Leah végre valahára bevésődött! Elvileg teljesen kicserélődött, újra vidám, kedves, és cserfes, mint régen volt. Én akkoriban még nem ismertem, mikor így viselkedett, ezért is vártam izgatottan a találkozást. Jake szerint meg fogok lepődni, bár az „új Leah-hoz” még neki sem volt szerencséje…

További bő másfél órán keresztül töprengtem a múlton, a jelenen, és még inkább a jövőn. Teli voltam kétségekkel, de egy igencsak domináns része jellememnek gyermeki lelkesedéssel várta a leszállást, a sötét, felhős időjárást, az ismerős, hihetetlenül zöld környéket, a tengerpartot, és a Cullen rezidenciát…

- Hölgyeim és Uraim! Hamarosan földet érünk Seattle-ben. Kérem, a leszállás megkezdése előtt hajtsák fel az Önök előtt található tálcákat a helyükre, és üléstámlájukat állítsák függőleges helyzetbe. Köszönöm – harsant fel egy hang, ami nyilván a pilótafülkéből jött. Mindannyian mocorogtunk egy kicsit, mintha ellazítanánk elgémberedett végtagjainkat, már csak a feltűnés elkerülése végett.

- Megmondtam, hogy nem fogunk késni – jegyezte meg önelégülten Alice, pimasz mosolyt villantva Jacobra, aki utált repülni, és biztosra vette, hogy most is kisebb viharba fogunk keveredni, mint a legutóbbi alkalommal. Jake csak egy grimasszal válaszolt, de látszott rajta, hogy örül az utazás végének.

A landolás további pár percet vett igénybe, de minden zökkenőmentesen alakult. Nessie érdeklődve figyelt ki az ablakon. Nyilván nagy reményeket fűzött az itt-tartózkodáshoz.

- Íme Seattle. További egy óra autóval, és Forksban leszünk. Bár ha apuval mész, akkor 20 percre sem lesz szükség… - jegyeztem meg árnyalatnyi rosszallással hangomban. Edward jól hallhatóan felnevetett, és a többiek is kuncogtak.

- Még jó, hogy apuval megyek. Lassú csigák vagytok mindannyian – jelentette ki sommásan Nessie.

- Ezt vehetem kihívásnak, csajszi? – hallottam Emmett visszafojtott, derűs hangját.

- Akár… - kezdett bele Nessie válaszába, de újabb bejelentés szakította őt félbe.

- Hölgyeim és Uraim, üdvözöljük Önöket a Seattle-i nemzetközi repülőtéren. Kérjük, maradjanak a helyükön, amíg a gép teljesen megáll, és a Kösse be az övét lámpa kialszik. Kellemes időtöltést kívánok Önöknek! Biztosan nem fognak unatkozni.

Na, ebben valóban biztos lehetek…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés