- Azt hiszem, mi ketten két teljesen különböző dologról beszélünk. – szaladt ráncba a homloka.
Most már végképp nem értettem semmit. Az előbb arról beszélt, hogy nem tudja elfogadni a tettem, amit tettem. Aztán, hogy nem csak őt szerettem. És hogy másról beszélnénk? Mégis mit akar elmondani, amit ennyire nehezen tud kezelni?
Értetlenül néztem rá.
– Bella, ezt meg hogy érted? Hiszen nem arról beszélsz, hogy amit tettem, azt nem tudod elfogadni? – kérdeztem.
Még mindig nem mertem a szemébe nézni. Féltem attól, hogy olyat látok benne, ami még jobban előhozná az iránta érzett bűntudatomat. Minden egyes percet bántam, abból hogy megbántottam. Ha tudnám, visszapörgetném az idő kerekét, oda, ahol mindez kezdődött és soha meg nem történtté tenni ezt a percet. De nem tehettem, mert nem állt módomban. Amit elrontottam nem lehet többé visszafordítani, ezért leszek én örök létemre kárhozott.
Mélyet sóhajtott.
Megkockáztattam egy apró pislantást, hogy megnézzem az arcát.
Sima volt és érzelemmentes. Jobban hasonlított arra az időre, amikor én néztem így rá, mikor elhagytam.
– Edward, nem arról beszéltem, hogy előttem mást szerettél, mert… tudom, hogy csak én vagyok neked. A szíved az enyém, de a tested… - hallgatott el zavartan. Látszólag kínosan érintette ez a téma. A felismerés hulláma elért. Már értettem mindent. Hogy miért kezdte azzal, hogy átváltozás. Hogy akkor soha nem találkoztunk volna… hogy élete legjobb döntése volt… hogy megbocsát…
- Bella! – a lélegzetem zihálássá vált és nem voltam képes felfogni, hogy komolyan erről van szó. Az nem lehet. Lehetetlen.
– Sajnálom. – hajtotta le a fejét. – Megpróbáltam, de nem megy. Én csak is veled voltam először. Tudom, hogy nem voltál „józan”, de a tudat, hogy valaki mással is voltál rajtam kívül… megőrjít! – szemeiben akkora fájdalom égett, mint még soha. Nem láttam, akkora szenvedést a szemeiben, csak mikor… de arra nem akartam gondolni.
– Bella, annyira sajnálom. Én… - de nem tudtam mit mondani. A szavak a torkomon akadtak. Mintha elfogytak volna. Úgy, mint a hold.
– Nem kell semmit sem mondanod, de tudnod kellett, miért vagyok ilyen tartózkodó. – suttogta közelebb lépve. Mindkét kezét felemelte és arcomat két keze közé vette. Lehunytam a szemem. Olyan jól esett az érintése. Ha hozzám ért, mintha minden bajom elpárolgott volna, de most nem. A fájdalom, amit éreztem, a bűntudat, ami mardosott, a gyűlölet magam iránt nagyobb volt.
– Sosem leszel már velem, igaz? – kérdeztem lemondóan.
Egy pillanatig habozott, mivel nem láthattam az arcát ezért a hallgatásából próbáltam kiszűrni, vajon milyen arcot vághat.
– Kell egy kis idő. – válaszolta nyugodtan.
Bólintottam a kezeibe. A szemem még mindig csukva volt.
Ebben a pillanatban akartam ordítani. Kiadni magamból minden gyűlöletet és szenvedést. El akartam menekülni a múltam elől, de már késő. Visszatért és rohamosan közeledik, és mikor eléri a célját, az életem gyökeresen megváltozik.
– Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked. Hogy erre a sorsra juttattalak és a szívedet újra meg újra, összetörtem. – leheltem, miközben kinyitottam a szemeimet és egyenesen az övébe fúrtam.
Ő is engem nézett. A tekintetünk egymásba fonódott. Tudtam, nagy hibát követtem el, és nem adom fel addig, míg újra nem lesz az enyém, míg meg nem bízik bennem. A fájdalmát nem tudom, hogyan mulaszthatnám el, de mindent megteszek, azért hogy minden a régi legyen.
Kezeimet a hátára csúsztattam és úgy szorítottam magamhoz, mintha már évek óta nem láttam volna. Eközben ő a nyakamat ölelte körbe és ajkait a nyakamhoz szorította.
Halkan zokogni kezdett. Lassú mozdulatokkal simogattam a hátát, hogy megnyugodjon, és nyugtató szavakat suttogtam neki. Néhány perc múlva vörös szemekkel nézett fel rám és ajkait olyan pihe könnyen érintette az enyémnek, mintha ez lenne a találkozásunk első csókja.
– Ne sajnáld, ezen már nem tudsz változtatni. Soha nem szertettem még úgy senkit, mint téged. És képes voltam megbocsátani neked, de amíg te magadnak nem tudsz, addig nem tudok veled lenni, ezt meg kell értened. – nézett újra szemeimbe. Csak elszántságot és szerelmet láttam. Fogalmam nincs, hogyan érdemeltem ki ezt az agyalt, de újra hálát adtam az égnek, hogy ő az enyém.
– Mindent megteszek, azért, hogy újra boldog lehess, ígérem. – mondtam azzal újra magamhoz szorítottam és ő is így tett. Hosszasan szívtuk be egymás illatát és élveztük, hogy végre kiadhattuk magunkból a feszengető érzelmeket.

– Hamarosan hajnalodik. – mondta Bella, miközben a karjaimban elnézett kelet felé, ahol az ég már narancssárga színben pompázott.
Miután mindent átbeszéltünk, úgy döntöttünk, nem megyünk vissza a Cullen házba, ezért egymást ölelve leheveredtünk a fűbe és néztük a még megmaradt csillagokat az égen.
– Akkor bizonyára Nessie is hamarosan felkel. – eresztettem el egy mosolyt.
– Igen, szeretnék ott lenni, mielőtt felébred. Mostanában nem igazán voltunk vele. Mi lenne, ha elmennénk valahová? – kérdezte rám nézve.
– Remek ötlet. – adtam puszit a homlokára.
Ezután csendbe burkolóztunk.
Hogy bocsáthatott meg nekem? Nem érdemlem meg őt. Az ő lelke olyan tiszta és pont egy szörnybe kellett beleszeretnie? Aki folyton csak bántja. Jobbat érdemel nálam, ezt én is tudom, de még mindig túl önző vagyok, ahhoz hogy elengedjem.
Meg kell bocsátanom magamnak, ahhoz, hogy újra együtt legyünk. Nem tudom mi lesz ezután, és azt sem sikerülhet-e, de mindenképpen küzdeni fogok érte, küzdeni, és nem fogom hagyni, hogy a múltam szétválasszon minket.
Míg ezen gondolkodtam a nap első fényei utat törtek maguknak a nagy felhőtakaró alatt és megcsillogtatta hófehér bőrünket. Mindig is elképzelhetetlenül gyönyörű volt a napfényben, de most, hogy jobban megvizsgáltam minden egyes színt, ami beragyogta, az összes kincsnél is szebb volt. Bőre apró szivárványokat vert vissza a nap sugarairól és az enyémmel társulva, szinte már elvakított mindent a réten.
– Szerintem el kéne mondanunk mindent a családnak, tudniuk kell. – szólalt meg hirtelen.

- Nem szeretnék semmit sem siettetni. Ha már felkészültél rá. – mondtam, és arcát vizsgálgattam.
– Tudom, de minél előbb tudniuk kell az igazat. Bár… Nessienek nem ott kéne. – révedt maga elé.
Ezen gondolkodtam én is, mivel Nessienek fájna a legjobban. Nem akartam fájdalmat okozni neki, és mert ismerem, tudom, hogy nem fogadná el.
– Igazad van. Neki nem. – suttogtam.
– Kell lennie valami más módszernek. Valaminek, ami kevésbé fájdalmas. – töprengett.
– Talán, ha elmesélnénk neki a történetünket, és lassan vezetnénk rá, nem lenne olyan rossz. Nem szeretném boldogtalannak látni, sokkal rosszabb lenne az én fájdalmamnál. – rázta a fejét.
Igaza volt. Nessienek tudnia kellett. Ők voltak a mindenem, és ha neki sem mondjuk el, sokkal rosszabb lesz a fájdalomnál.
– Egyikkőtöket sem szeretem boldogtalannak látni. – emeltem fel fejét.
– Tudom. Te csak azt tetted, amit jónak láttál. – sóhajtotta. – De néha jobb az igazságot elmondani, mint elhallgatni, bármennyire is szörnyű. – vigasztalt.
– Szertelek, Bella és mindent bánok, ha erősebb lettem volna, ha már ott helyben végzek vele, nem találkoztunk volna évek múlva és most boldog lennél.
– Nem Edward! Ezt fejezd be! – pattant fel ültéből és mérgesen szűrte a szavakat.
Én is felálltam és kezemmel végig simítottam karján.
– Ne hibáztasd magad! Nem voltál olyan állapotban, hogy el tudd dönteni, mi a helyes és mi nem… az istenért! Nem látod magadat? – kiabálta kikelve magából.
Bűntudatosan néztem rá.
Gyorsan szedte a levegőt, de egyszer csak abbahagyta.
Kérdőn néztem rá, mikor szemei az erdőre siklottak.
– Sajnálom. Egyszerűen, nem bírom, ha magadat ostorozod. Azt hiszed csak neked ennyire rossz? Csak neked fáj, hogy te magaddal ezt műveled? – kérdezte immár nyugodtan.
Megütközve néztem rá. Nem tudtam elképzelni, miért érinti ez olyan mélyen. Nem elég csak a saját fájdalmával törődnie, még az enyémért is aggódik.
– Tessék?
– Jól hallottad, akiért egyedül aggódok, az te vagy. El nem tudod képzelni, milyen így látni téged! Most nem az én fájdalmamról van szó, hanem a tiedről. – magyarázta.
Éreztem, ahogy arcom komor maszkká válik.
– Ne törődj az én fájdalmammal. Megérdemlem. – mondtam fagyosan. – Elég, ha magaddal törődsz, sőt, nem is kéne velem lenned, jobbat érdemelsz nálam. Sokkal jobbat.
Azt sem tudtam, hogyan, de egyszer csak egy tenyeret éreztem az arcomon. Olyan erővel ütött meg, hogy az arcom kissé kifordult és a hátamat előre hajtottam.
Mikor felemeltem a tekintetemet Bella vicsorgó arcával találtam szembe magam. Utoljára akkor láttam ilyennek, mikor Jacobot akarta széttépni, mert Renesmeere, azt mondta Nessie.
– Hogy mondhatsz ilyet? – vicsorgott. – Hogy lehetsz ilyen önző?
– Úgy, hogy csak azt szeretném, hogy boldog légy. Ilyen sokat kérek? – válaszoltam kissé indulatosan.
Kifújta a levegőt és egy lépéssel közelebb jött. Az ajkunk összeért.
– Én csak veled vagyok boldog, te. – csókolta meg alsó ajkamat lágyan, miközben a szemembe nézett.
– Szeretlek.
– Szeretlek Edward Cullen és ezen semmi és senki nem fog változtatni. – súgta és egy szenvedélyes csókban forrtunk össze. Mintha visszakaptam volna a felemet. Újra egész voltam, mert csak vele lehettem igazán teljes.            

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés