(Bella szemszöge)

Seattle fényei homályosan vesztek el szemeim előtt, mikor elhagytam „Viszontlátás” táblájukat.

Alkonyodott, mely a nap fényeit haldoklásra ítélte pár órára. A nap aranyhegyű dárdái visszahúzódtak, ezzel magával hozva az éjszaka fátylát, mely jóleső sötétséget árasztott az égre.

A régi Chevy autóm motorja pedig hangosan bődült az úton, mely haza, Forks-ba tartott.

Charlie, az apám mindig mondta, hogy egy újat kellene venni, hiszen oly öreg már ez a szerkezet, hogy lassan életveszélyes benne utazni.

Ahogy az idő, úgy az autó is öregedett magával, így reflexei nem voltak már olyan jók. Alkatrészeket is nehéz bele találni, így szerelése lassan egyre drágább.

Lehet, hogy igaza van apámnak, de sajnos egy újra jelen pillanatban nem telik.

17 évesként az ember pedig nem sok mindent tud csinálni.

A szüleim, Renée és Charlie.

Anya sajnos már nincs köztünk. Még kiskoromban hagyott itt minket.

Charlie mindig azt mondta, hogy az égből figyeli és egyengeti az utamat. De nagyon nehéz nélküle. Azóta minden megváltozott, igaz mára már enyhült az a mérhetetlen nagy fájdalom és hiányérzet, de semmi sem mulaszthatja el. Mintha egy részem vele ment volna és szerintem papa is ugyan így van ezzel.

Nem mondom, hogy nem vagyok boldog, mert az nem lenne igaz.

Természetesen örülök az életemnek, hiszen majdnem mindenem megvan, néhány csekély dolgot kivéve, melyet a sors elvett, vagy még nem adott meg nekem.

De megtanultam, hogy nem szabad a múlton rágódni, a jövővel kell foglalkoznom, amíg csak lehet. Hiszen a magunk sorsának csak mi lehetünk a kovácsai, én legalábbis így tudom.

Így örülök azoknak a dolgoknak, melyek néha boldoggá tesznek és betöltik szürke életemet.

Örülök például a munkámnak, melyet az iskola mellett végzek.

Igaz nem nagydolog, csak egy kis ruhaboltban dolgozok üzletvezetőként. Igen jól megy, nagyon felkapott kis üzlet ez a New Style.

Részben szerencsésnek érzem magam, hogy még itt van nekem Charlie. De néha elönt a hiányérzet is. Olyankor mindig magányosnak érzem magam és az élet rejtélyein gondolkozok.

Vannak olyan pillanatok az életemben, mikor annyira nagyon hiányzik valami.

Valaki, akit még nem ismerek.

Szeretném ezt az érzést kiszakítani az álmaimból a valóságba, hogy megölelhessem, hogy az enyémnek tudhassam.

De közben félek az érzéstől is. Félek ettől az ismeretlentől.

Már annyiszor megfogadtam magamban, hogy nem gondolkozok ilyeneken. Hiszen a szerelem majd jön, ha jönni akar. Ha itt az ideje.

Ablakom rozsdás kilincsét sikerült egy kicsit megmozdítani, hogy friss levegő áramoljon be, ezzel egy kicsit tisztábbá téve agyamat és fura észjárású gondolatmeneteimet. Jól esett a friss, hideg levegő, mely Washington államban igen csak tiszta.

Fáradt voltam, minél hamarabb haza akartam érni, mely a Forks melletti erdőben bújt meg. Régi, hatalmas nagy családi ház volt ez évek óta. Szerettem a hatalmas nagy üvegablakokat mely körbe kerítették, ezzel egy kis fénnyel árasztva el a ház belső részeit.

Gyönyörű volt, ahol mindig is saját magamat adhattam. Önmagamat, bármit csináltam is.

Igen nagy és tágas volt, egy személyre legalábbis biztosan. Egyedül laktam itt, mivel Charlie munkája miatt Seattle-be költözött körülbelül egy éve.

Mikor már félúton jártam, eleredt az eső. Na, pompás – gondoltam magamban – miért is hittem, hogy egy nap megúszom eső nélkül? Hiszen ez Forks. Itt az év 362 napján esik az eső.

Ahogy mérgelődtem magamban nem vettem észre a szembejövő kamiont, mely letér eredeti pályájáról és az én sávomba halad, egyenesen a kocsim felé. Már annyi időm sem volt, hogy elrántsam a kormányt, fékezzek vagy kiugorjak. Olyan gyorsan történt minden.

A sötétség elemi erővel sújtott le rám. Oly könnyű, nyugodt és békés lett hirtelen minden körülöttem. Nem érzek semmit, csak lebegek, miközben a sötétség körbe vesz.

Egy idő után egy kissé idegesítő, hogy nem tudod, hogy hol vagy és miért nincs körülötted senki. Nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy itt ragadtam ebben a mérhetetlenül nagy ürességben. Még arra sem emlékszem hogyan kerültem ide. Ez egyre aggasztóbb. Miért nem keres senki sem?

Miért nincs itt velem a jól megszokott életem, Charlie, a barátaim? Hol vagyok?

Egy fehér fénytünemény jelent meg előttem. Azt hittem csak káprázik a szemem, oly vakítóan csillogott előttem.

Végre épp időben már úgy is untam ezt a lebegést. Eleiben persze még jó érzés volt, teljesen felszabadított. De mikor már mennél valahova csak nem tudsz az eléggé frusztráló. Mintha ez egy álom lenne a valóság pókhálójában, mely nem akar kiengedni.

A fényesség egyre csak közeledett felém és előttem lepergett eddigi életem „kis” filmje.

Tudom, és most már el is hiszem, hogy minden útnak valahol vége van. S emberi tulajdonság az, hogy az út végén visszafordulunk, s eltűnődünk életünk értelmén, eseményein. Addig nem, de akkor igen.

Addig csak megyünk ösztönösen s néha vakon is, egy nyom, egy cél, egy gondolat után. Hogy miért, azon csak a végén töprengünk, ha kifut az út a lábaink alól, s ha lábainkból kifogy az erő. Talán én is rájöttem volna egyszer, hogy céltalan kapkodás volt az egész, s legjobb lett volna semmit sem csinálni. De sajnos már késő. Legalábbis akkor azt hittem.

Ez az álom olyan veszélyesnek tűnt: úgy terjedt szét elmémben, mint a tűz, és néha úgy éreztem, hogy tökéletesen elpusztít legbelül. Féltem.

Mindig is féltem ettől az érzéstől. De legjobban inkább csak csalódott vagyok.

Hiszen mi van, ha ez a vég?

Annyi mindent nem csináltam még. Nem mondtam el az én történetemet apámnak, hogy mennyire szeretem is őt. Hogy mennyi mindent köszönök neki, hogy mennyi mindent tett értem, amiért örök idők végéig hálás leszek.

Nem mondtam. Hiszen ilyet nem szokás mondani, mikor még fiatal az ember. Úgy gondoltam, hogy lesz elég időm erre.

De tévedtem. Minden percben, órában meg kellett volna osztanom a világgal, a szeretteimmel, hogy mennyire szeretem is őket. Hogy nekem mindig is ők a fontosak, bármi történjék is.

De most már késő. Hiszen ha ez a vég, akkor magával visz. Szívemnek pedig az már teljesen mindegy, hogy hova. 

-          Anya? – kérdeztem, mikor megláttam a fehér tüneményt, melynek alig akartam hinni.

-          Igen kicsim. – még a hangja is pont ugyan olyan puha és lágy volt, mint ahogyan emlékeimben megmaradt. E gondolatomra egy könnycsepp is lehullt kipiroslott arcomon. – Gyönyörű lettél. El sem hiszem, hogy te az én lányom vagy. Büszke vagyok rád kicsim. – telt meg hálával a hangja. Meg akartam ölelni, szorosan a karjaimba zárni, de nem mertem. Féltem, hogy elvész, hogy csak megtébolyodott agyam játszadozik velem.

-          Mi történik velem? Meghaltam? – jött az alapvető kérdés tőlem. Nem akartam elhinni, nem akartam, hogy ez történjen velem. De most mégis más érzés kerülgetett. Anyu itt van velem és e gondolatra szívem melegséggel töltődött meg.

-          Nem, még élsz. De sietned kell, hogy megtaláld a helyes utat, ahonnan tovább tudod folytatni az életed. – mondta aggódva.

-          Nem értem, ezt mégis hogyan?

-          Ne kérdezz, csak menj. – mutatott előre, a hátam mögé. Lassan fordultam meg, ahol még nagyobb vakító fénnyel találtam szembe magam. Pár másodpercig még el is vakított, nem láttam semmit. A fény teljesen nyugodtan állt és hívogatott, melyre lábam saját életre kélve indult meg.

-          Bella. – hallottam meg messziről anyám hangját. Orcámon újabb könnycseppek jelentek meg, hiszen most újra megválni készülök tőle. Visszafordultam felé, hogy láthassam őt, talán lehet, hogy utoljára.

-          Ha egyszer újra találkozol Charlie-val, mond meg neki, hogy nagyon szeretem és mindig is várni fogom őt. Szeretlek titeket. – csuklott el a hangja.

-          Mi is szeretünk téged anya. – suttogtam, miközben egyre közelebb léptem a fény felé, mely egyre jobban hívogatott.

 Azt hittem, hogy ez a vég. Vagy legalább is gondolom, mivel az ember csak akkor nézi végig kívülről az életét, ha már soha nem tér vissza oda.

De mint máskor, most is tévedtem. Nem vég ez az élet, hanem maga az új élet. A kezdet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés