(Bella szemszöge)


- Gyerünk Bella, kelj fel! – rázogatott anyu.
- Nem akarok! – húztam a fejemre a takarót.
- Akkor nem mondom el kikkel találkoztunk. – indult el az ajtó felé. Felsóhajtottam, ma megint győzött.
- Na jó, mondd! –ültem fel az ágyban, miközben mellém telepedett.
- Tegnap éjszaka épp vadásztunk, amikor megláttunk egy vámpír családot. Ráadásul mindenki vegetáriánus. A családfő – dr. Carlisle Cullen – a kórházban fog dolgozni. A gyerekeik meg iskolába fognak járni.
- És ők tudják, hogy én… - Anyu hevesen megrázta a fejét.
- Nem, annyira azért nem bízunk bennük. De ma este megismered őket, ugyanis átjönnek. – ijedten tátottam el a szám.
- De anyu kérlek, nem akarok több tökéletes vámpírral találkozni. Én leszek a fekete bárány és állandóan azt fogják kérdezgetni, hogy én miért különbözők tőletek. – közben elindultam a szekrényem felé, hogy ruhákat keressek magamnak.
- Szívem, te gyönyörű vagy és különleges! Ne akarj más lenni, mint amilyen vagy! Csak légy önmagad és biztosan meg fognak kedvelni. – és távozott a szobámból. Hurrá! Újra tökéletes lényekkel kell ismerkednem, akik okosak, szépek és tehetségesek.
Morgolódva mentem a fürdőszobába, hogy elkészülődjek.


A suli felé tartottam. Ugyan sütött a nap, de mivel emberi táplálékot eszem, ezért ez nálam nem okoz problémát. Az már igen, hogy takargatnom kell az erőmet és gyorsaságomat.
Sóhajtva szálltam ki a kocsiból és hagytam hagy csodáljanak, meg az emberel. A szemükben szebb voltam az átlagnál, de csak azért, mert még nem találkoztak igazi vámpírokkal. Holnaptól – mert számításaim szerint a Cullen gyerekek a nap miatt ma nem jönnek suliba – csak őket nézik majd és én kikerülök a képből. Bár ha úgy vesszük, szívességet tesznek nekem, hisz sosem szerettem a figyelem középpontjába lenni.
Beültem az első órámra, ami biológia volt. Untam minden órát, hisz én ezeket többször is tanultam már. Mellettem sosem ült senki, hisz nem voltak barátaim. Nem kockáztathattam, nem akartam, hogy ártatlan emberek miattam halljanak meg. Ez az én döntésem volt. Így én magányosan ülök mindenhol pillantások kereszttüzében.
A következő órák is ugyanígy teltek. Minden fiú engem bámult, a lányok irigyen összesúgtak a hátam mögött, miközben én halálra untam magam.


Hazafelé vezettem. Még csak délután volt, így még van pár órám Cullenék érkezéséig. Valahol kíváncsi voltam rájuk, de féltem is tőlük. Vajon utálni fognak? És ha megtudják, hogy valójában mi vagyok? Rohannak a Volturihoz és elmondják nekik? Megbízhatunk bennük?
Ezek és hasonló kérdések kavarogtak a fejembe, miközben benyitottam az ajtón.
- Sziasztok! Megjöttem! – vettem le a cipőm és akasztottam fel a kabátom.
- Szia! A konyhában vagyok! – hallottam meg anyu hangját.
- Steak jó lesz? – kérdezi a tűzhely mellől.
- Tökéletes. – szökkentem mellé és puszit nyomtam az arcára, aztán leültem egy székre.
- Szeretnéd, ha mesélnék róluk?
- Igen az jó lenne. – mosolyogtam rá.
- A családfő Carslie, aki orvos és holnaptól praktizál. Nagyon kedvesnek és megbízhatónak tűnik. A felesége Esme, aki nagyon szeretetre méltó. 5 gyerekük van és mind holnaptól az iskolába járnak majd. 2 lány van köztük Alice és Rosalie. Alice kicsi, rövid fekete hajú lány és amennyire én meg tudtam ismerni, ő egy energiabomba. Rosalie gyönyörű és hiú. Ez ordít róla. Nem szólt hozzák, szóval ő lehet, hogy goromba lesz veled. Alice párja Jasper, aki csendes és nyugodt. Emmett – ő Rosalie párja – pedig nagy, erős és állandóan mosolyog. És végül Edward. – anya itt rám nézett és vigyorgott. Nem értettem mitől lett ilyen jó kedve. – Bronzbarna haja van. Rendkívül udvarias és figyelmes. Nagyon szimpatikus volt. – hirtelen elhallgatott.
- Szóval úgy gondolod, hogy ők jó vámpírok? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
- Igen, ők határozottan azok. És arra gondoltunk apáddal… - jelentőségteljesen elhallgatott.
- Hogy elmondjátok nekik, hogy én mi i vagyok valójában. – nem ismertem őket, de ha anya megbízik bennük, akkor én is. Megadóan bólintottam.
- Köszönöm! – ölelt át.


Megebédeltem aztán fölmentem a szobámba. Tudtam, hogy a mai nap újabb vámpírnak fedjük fel a titkunkat, de azt nem tudtam, vajon jól tesszük-e ezt. De pozitívan kell hozzá állnom. Bíznom kell bennünk.
Zenét hallgattam az ipodomon méghozzá Debussyt. Ez kell, hogy megnyugodjak.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, csak azt vettem észre, hogy valaki megkocogtatja a vállamat.
Felnéztem és anyu mosolyogott rám.
- Itt vannak és már csak téged várnak! Egyébként az egész ház a te zenédtől hangos! – kuncogott fel.
- Gyerünk, essünk túl ezen! – anyu megfogta kezem és lehúzott a nappaliba. 7 vámpír ült a legnagyobb nyugalomban és engem figyeltek.
Apa dugta be a fejét az ajtón.
- Szia, kicsim! Már azt hittem sosem jössz le a szobádból! – megforgattam a szemeimet és puszit adtam az arcára.
- Nos, Isabella azt hiszem, nem ismersz még minket. – állt fel egy szőke hajú férfi. Ő biztos Carlisle.
- Ha kérhetném csak Bella, az Isabellát nem szeretem. – a szüleim csak mosolyogva csóválták a fejüket.
- Hát persze, én Carlisle vagyok és kérlek, tegezz engem! – nyújtotta felém a kezét, amit én elfogadtam. Kezet ráztunk.
- Én Esme vagyok, Carlisle felesége és engem is tegez! – ölelt át. Karamella színű haja kecsesen omlott a vállaira.
- Alice vagyok, ő itt a férjem Jasper. – szökkent mellém egy kis kobold. Hevesen átölelt.
Jasperrel kezet fogtunk.
- Helló! Emmett vagyok, ő pedig Rose! – jött elém teli szájjal vigyorogva. Mellette egy gyönyörű nő állt. Azt hiszem még sosem láttam ilyen szép vámpírt.
- Rosalie. – morogta és visszament a helyére. Igaza volt anyunak. Roppant hiú és barátságtalan. Épp fordultam volna vissza szüleimhez, amikor valaki megfogta a csuklóm és szembe fordított magával. A lélegzetem is megállt.
Sosem láttam még ilyen férfit. Bronzos haja enyhén össze volt borzolva. Kis félmosoly játszott az ajkán, és ha a szívem normálisan verne, már rég kiugrott volna a helyéről. Végül a szemébe néztem és azt hittem ott a vég. Azok az aranyló szemek perzselték tekintetem. Nem tudtam elszakadni tőlük.
Nem tudom meddig állhattunk némán, de halk kuncogásra lettünk figyelmesek.
- Na, mi van fiatalok? Farkasszemet játszotok? Hagyj, szálljak be én is! – állt fel és lépett mellénk Emmett.
- Edward vagyok. – nyújtott kezet nekem, figyelemre sem méltatva bátyját.
- Én pedig Bella. – megfogtam a kezét, és éreztem, hogy azok a bizonyos szikrák – amit a könyvekben előszeretettel leírnak – itt is pattogni kezdtek.
- Ne kezdjétek el újból a játékot, kérlek! Így nekünk tök unalmas! – sóhajtott fel Em színpadiasan. Mindenki leült.
- Bella, remélem, nem veszed tolakodásnak, de neked más az illatod, mint a vámpíroknak, ezt mitől van? – kérdezte érdeklődve Carlisle. Ajaj, gyorsan lebuktam.
- Igen ezt már én is észrevettem. És olyan mintha verne a szíved, de sokkal lassabban, mint az embereké. – mondta Esme kiváncsian mosolyogva. Ő is szerette volna tudni, mitől van ez. Anya kérdően rám nézett, mire én csak bólintottam.
Az ablak elé álltam és lehunytam a szemem. Vártam, hogy valaki megszólaljon, de néma csönd telepedett a szobára.
- Ez mind azért van, mert én…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés