(Alice szemszöge)

Alighogy elmentek Edwardék, megérkezett Jasper. Ő kicsit lemaradt ma Emmettéktől, így később ért vissza.
- Szia – köszöntem halkan.
- Mi a baj? – kérdezte meg, köszönés helyett.
- Fogalmam sincs. Az előbb… elmondtam Bellának, amiről Edwardot győzködtem már egy ideje. – Úgy beszéltem, hogy csak ő hallhassa, bár a többiek már úgy is hallották nemrég.
- És miről is győzködted?
- Hát… hogy Edward változtassa át őt. De nem úgy reagált, ahogy gondoltam. Mármint Bella. Teljesen zavart volt. Lesápadt és… nem is tudom, csak azt hittem, hogy ha elmondom neki, akkor majd örömtáncot jár, hiszen eddig is ezt akarta, viszont most – Felsóhajtottam. –, nem igazán tudom, hogy mi van.
- Ez érdekes.
- Érdekes? – vontam fel a szemöldököm.
- Igen, mert az előbb, amikor jöttem, éreztem… Nézd, Alice, nem tudom, hogy mi folyik itt, de az biztos, hogy valami furcsát éreztem Bellánál – mondta Jasper.
- Mégis mit? – kérdeztem.
- Nem tudom. Tényleg nem, de olyan volt, mintha... - Itt függőben hagyta a mondatot. Egy darabig vártam, hogy folytatja, de amikor még két perc után sem tette, megszólaltam.
- Kérlek, fejezd be, ha már elkezdted, mert elvesztettem a fonalat.
- Nos, olyan volt, mintha nem is az ő érzései lettek volna.
- Héj, csak azért, mert elmondtam, hogy nem úgy reagált, ahogy reméltem, még nem kell kitalált dolgokkal nyugtatnod.
- Nem, ez nem kitalált. És nem amiatt mondtam. Tudod, aggódom. Úgy érzem, hogy készül valami.
- Átvetted a képességemet? – nevettem rá. Persze legbelül nem így éreztem magam és tudtam, hogy Jazzt nem verem át és nem csak a képessége miatt, hanem, mert túl jól ismer. Abbahagytam a nevetést és újból beszélni kezdtem. – De mi az, ami készül?
- Ezt nem neked kéne tudni? – mosolygott.
- Kéne? Talán. De nem tudom, szóval...
- Szóval valahogy meg kell fejtenünk.
- Pontosan! Holnapra áthívom Bellát és te igyekszel megfigyelni. Ha bármi történt vele, amitől ilyen furcsán viselkedik, akkor muszáj megtudnunk. És még valami... Erről ne szólj senkinek! – Jasper bólintott, én pedig azon gondolkoztam, hogy mi jöhet még.
Néhány perc múlva az az ötletem támadt, hogy a telefonálást elintézem most, de végül mégsem tettem, mert rájöttem, hogy még csak most ért haza, így átettem egy későbbi időpontra.
Aztán pár percen belül hallottam, ahogy Edward hazajön, mire lementem a földszintre, Jasperrel együtt, ahol a többiek is tartózkodtak.
- Alice, végre! – mondta Emmett. – Azt hittem, már sosem jössz le. Tudod, nem lenne rossz ötlet, ha pontosan elmondanád, hogy hogyan is győzted meg drágalátos Edwardunkat, hogy változtassa át Bellát? Nagyon érdekelne. Ezt a technikát talán később még hasnosíthatnám. – Emiatt a mondat miatt Edwardtól kapott egy szúrós pillantást, és Esme sem fogadta kitörő örömmel felszólalását.
- Egyébként szerintem teljesen mindegy, mert Bella már nem akar vámpír lenni – válaszolta Edward, mielőtt még én bármit is mondhattam volna.
- Miért? – Ez a nagyon elmés kérdés szintén Emmettől származott.
- Senki nem tudja – feleltem. Sőt, talán még Bella sem, hiszen még nincs letisztázva, hogy mit érzett nála Jasper, persze ezt hangosan eszem ágában sem volt kimondani.
- Nos, akkor talán majd megkérdezzük tőle.
- Dehát hallottad, hogy mit mondott!
- Igen, de ez akkor is furcsa. Eddig folyton azt mondogatta, hogy vele – intett Edward felé – akar lenni örökké, szerelemben meg a többi rózsaszín izében. Csak még a végén el ne folyjunk a nyáltengerben. Na mindegy. A lényeg az, hogy mi ez a hirtelen pálfordulás?
- Emmett, tök jó, hogy megfogalmazod ezeket a kérdéseket, de az még jobb lenne, ha felfognád, hogy nem tudjuk! – Nem kiabáltam, csak egyszerű közlés volt.
- Rendben. Időnk, mint a tenger. Majd elmondod – kacsintott. Én inkább nem mondtam semmit, csak legyintettem, majd Esme felé fordultam, akin látszott, hogy valamin gondolkozik, de ezt csak Edward tudta volna pontosan megmondani.
- És most akkor mi lesz? – kérdezte végül Esme.
- Holnapra áthívom Bellát – mondtam el a féligazságot.
- És gondolod, hogy akkor majd ujjongani fog? Az biztos, hogy rád se hallgatok többet – morogta Edward.
- Ez igenis jó ötlet volt – bizonygattam. – És majd Bella is belátja. – Jasper mai napi észrevételét természetesen megegyezésünk szerint még mindig nem tettem hozzá.
- Alice, nem lehet, hogy talán túlságosan lerohantad? – nézett rám Esme. – Talán finomabban kellett volna előadni.
- Na, igen, én nem is akartam most elmondani, tekintve, hogy nem voltam biztos benne, és most már egyre inkább tudom, hogy akkor volt igazam, amikor nem akartam ezt az egész átváltozás-dolgot.
- Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük. Voltak érvek és ellenérvek is… és végül több érv volt, mint ami ellene szólt, ezért is sikerült meggyőznöm. És most fel is hívom Bellát a holnapi átjövetele ügyében – zártam le a dolgot, majd el is indultam telefonálni.

(Bella szemszöge)

Éppen az ágyamon ültem, ahogy eddig is, azóta, amióta kiszálltam a kocsiból. Egyszerűen nem értettem saját magam. Olyan idegen érzések voltak bennem, amiket nem tudtam felfogni. Hiszen, mindig is ezt akartam, arról pedig már szinte álmodni sem mertem, hogy Edward egyszer belemegy abba, hogy ő maga változtasson át. Most mégis… Már egy jó ideje gondolkozom ezen, mégsem tudom, hogy miért érzek így.
Sosem féltem ettől az egésztől, legalábbis ennyire biztos, hogy nem. És az a legrosszabb, hogy ez egyre csak fokozódott, ahogy teltek a másodpercek. Az érzelmi zűrzavar volt rám most a leginkább jellemző.
Ekkor kénytelen voltam felocsúdni, mert csörgött a telefon, amit hamarosan fel is vettem.

- Szia, Bella! – szólt bele Alice, mielőtt még bármit is mondhattam volna.
- Szia – mondtam halkan.
- Figyelj rám! Holnap át kell jönnöd!
- De… de miért?
- Mert… azért, mert ez fontos, kérlek – kérte.
- Jól van, ha ennyire fontos, akkor elmegyek.
- Köszi, akkor holnap! Szia! – És már le is tette a telefont.

(Alice szemszöge)

- Na ezt elintéztem – közöltem, amint visszamentem a nappaliba.
- És mi volt az, hogy „fontos”? – kérdezte Emmett, miközben jelentőségteljesen a szemembe nézett.
- Csak nem hallgatóztál?
- Én? Ugyan, kikérem magamnak! De azért igazán válaszolhatnál.
- Semmi nem volt, de nekem igenis fontos Bella döntése, és higgyétek el, hogy igazam lesz.
- Persze, Alice, tudjuk, neked mindig igazad van – mondta Edward gúnyosan.
- Most tényleg igazam lesz. Majd meglátjátok! Jasper – néztem rá. –, nem szeretnél feljönni a szobába? – Csak miután kimondtam, akkor jöttem rá, hogy ez kicsit kétértelmű volt, ami tápot adhat Emmettnek a beszólásokhoz. Nem is tévedte…
- Alice, Alice, Alice… Ilyenekkel vezeted le a feszültséged? Szegény Jasper – kacsintott Emmett. Én úgy döntöttem, hogy egyáltalán nem fog érdekelni bármit is mond, mert meg kellett beszélnem Jazz-zel a pontos „haditervet”. Viszont nem szerettem volna megvárni, amíg Emmett ismét megszólal, így inkább megfogtam Jasper kezét, majd magam után kezdtem húzni, de még hallottam, hogy Emmett „De sietős neki. Lehet, hogy ezúttal ők is széttörnek egy ágyat…” felszólalását.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés